Metal fesztivál a Sárkány városában - CzyĹźynalia Fest: Within Temptation, Sabaton, Guano Apes, White Lies, Jelonek, Luxtorpeda, Future Folk - Krakkó, 2013.05.16-19.

írta Vica | 2013.05.26.

Lengyelország az az ország, ahol a koncertek közönsége hangos „köszönjük”-kel búcsúzik a zenekartól, ahol a kollektív crowdsurföltetésnek szinte intézménye van, ahol a biztonsági őrök mosolyogva, jókedvvel és professzionálisan végzik munkájukat, ahol a közönség tetejéről leszedett emberek egy-egy vállveregetéssel, mosollyal, kézrázással köszönik meg a biztonságiaknak, hogy nem engedték őket fejre esni. Lengyelország az az ország, ahol a zenét kedvelő fiatalság igazán boldog lehet, ugyanis a legtöbb nagyvárosnak saját egyetemi fesztiválja van (például az Ursynalia Varsóban), ahova a diákság legnagyobb kedvenceit hívják el széles e világból, és valóban megfizethető jegyárakért invitálják a tanulókat egy többestés kikapcsolódásra.

Így kerültem én is május 16. és 19. között Krakkóba – itt rendezik meg ugyanis a Krakowska Juwenaliát, amelynek külön metalos szekciója a CzyĹźynalia fesztivál, a város szélén. Krakkó gyönyörű városa tolerálható távolságra van lakóhelyemtől, a CzyĹźynalia ezévi fő fellépői pedig a Sabaton, a Within Temptation és a Guano Apes volt. Több mint vonzó!

Egy kiadós városnézés és egy kis krakkói perec után szedtük a… na, a sátorfánkat nem, ugyanis a CzyĹźynalia inkább csak egy koncertsorozat, mint fesztivál – ugyanis sátorozni a helyszínen nem lehet, és a fesztivál területét elhagyni sem, csak az első nap befejezte után. Ezt úgy oldották meg, hogy az emberek belépőjegyén az aznapi dátumot szimplán áthúzták. Elég érdekes... Szerencsére akkora tragédia azért nem volt belőle (mármint másoknak, sajtósként azért ki lehetett menni), mivel az ételárak is kibírhatóak voltak (450 forint a kolbász-kenyérrel kombó, de sajnos a 4 deci Lech sört is ennyiért csapolták).

Tehát megérkeztünk a fesztiválra, amely a nagyszínpad mellett egy kis, alternatív zenét játszó színpaddal is rendelkezett. Ezen kívül volt egy elkerített sör- és kajasátor, ahonnan a sört nem volt szabad kivinni (!), ez állítólag Lengyelországban így működik. Volt pólóárus, CD-árus, vattacukor, cukorka, ingyenes promóciós energiaital, elegendő mennyiségű toi-toi, nem túl nagy, de finom ételválaszték, és kávéárus-sátor. Ez a kisszínpad volt az első állomásunk, ugyanis a Future Folk kezdte koncertjét. A fesztivál szervezői kedvezni akartak a közönségnek, és nagyon jó zenekarokat válogattak össze. A legtöbb fellépő a lengyel zene krémjéből került ki, és mind igazán szórakoztató muzsikát játszott. A Future Folk is már egy elég ismert zenekar, a névből kikövetkeztethetően a népzenét keverik elektronikus zenével, egy énekes, egy népzenés (ki hegedűn és furulyán játszott) és egy sampleres kombinációban.

Amikor interneten utánuk néztem, unalmasnak és talán még rossznak is tűntek – de elég gyakori eset, hogy élőben egy zene sokkal nagyobbat üt. Most is így volt ez, csak kíváncsiságból néztünk el erre a koncertre, de hatalmas nagyot buliztunk. Ezek a srácok fogják a lengyel hegyvidéki népdalok legjobbjait, eléneklik, elhegedülik, és az egészet megdobják mindenféle elektronikus effektekkel. A közönség nagyon vette a lapot, folyamatos körtáncok, pogó, vonatozás, ugrálás, táncikálás ment végig – a lehető legjobb bemelegítés volt az estére.

Ezután már visszatértünk a nagyszínpadhoz, ahol egy lengyel rockzenekar, az Ira játszott. Attól függetlenül, hogy a helyszínen bejött a zenéjük, és ügyesnek tűntek, semmi maradandó emléket nem hagytak bennem. A lengyelek szerették őket, nagy ugrálások és nagy pogó ment már akkor is – éreztem, hogy ezek az emberek Sabatonon esélyesen széttépik egymást. Erre még azért várni kellett, ugyanis következett a Happysad koncertje – aznap a város tele volt HS-es pólós fiúkkal és lányokkal, úgy tűnik, elég aktív rajongótábora van ennek a pop-punkot játszó csapatnak. De még a White Lies-nak! Az első sorok tömve voltak 13-14 éves lányokkal, akik extrém magas frekvenciákon sikoltoztak, így egy kicsit Tokio Hotel koncerten éreztem magam.

A fesztiválnak volt egy jó arc konferansziéja is, aki buzdította a népet sikoltozásra (a WL koncert előtt nagyon nagy sikere volt), viccelődött, beszólogatott, helyzetjelentést adott a backstageből – egyszóval elütötte az időt két koncert közt. Amikorra már a kistiniknek nagyon elege lett az arcból, a közönség türelmetlenségében elkezdte inkább a Sabaton nevét skandálni, de aztán végre színpadra lépett a White Lies. A zenéjük dallamos, de olyan langyos, szépen összerakott, de mégis lapos. Volt pár érdekes megoldás a számaikban, de mégis inkább a sörsátorbeli vacsora mellett döntöttünk pár dal után.

Setlist:

A Place to Hide / To Lose My Life / There Goes Our Love / Mother Tongue / Farewell to the Fairground / Streetlights / E.S.T. / Be Your Man / Big TV / The Power & the Glory / Death / Unfinished Business / First Time Caller / Bigger Than Us

Következett az est fénypontja, a Sabaton. A svéd csatametalosok a ’The Art of War albumuk óta a lengyelek házizenekara, az alternatív nemzeti kincs, a zenekar, akit kitüntetett a külügyminiszter, aminek 40:1 dala hallatán minden lengyelben megdobban a nemzeti szív. Ez alapján várható volt, hogy a Sabaton koncertje alatt teljes őrület lesz. Kedvenceim közé tartozik a zenekar, viszont nem is olyan rég, most márciusban láttam őket, az emlék még nagyon friss, így most nem okozott semmi egetrengető élményt. A zenekar viszont koncertezésre termett, Joakim is igazi showman, így ha egymás után lettem volna két Sabaton koncerten, úgy is nagyon élvezhető lett volna a produkció. A másik negatívum, hogy a buli rövid volt, a kiírás szerinti játékidőből 15 percet is lecsippentettek, ami azért elég sajnálatos.

A svédek Krakkóba is magukkal hozták az egész pirotechnikát, eléggé adta az érzést, amikor egy-egy ütésre az embernek majd’ leégett a szemöldöke. A setlist nagyon hasonlított arra, amit az európai turnén játszottak, de most nem volt közönség-kívánságműsor, minden dalt Joakimék választottak. A Gott mit Uns eléneklésében Joakimot az élő bulikon továbbra is zenésztársai segítik, a felvételen ugyanis Peter Tägtrennel közösen jegyzik a dalt. Nagyra értékelem, hogy nem playbackről megy az első rész, és hogy nem is Joakim énekli végig, így sokkal szebb. A refrén előtti pár sor pedig továbbra is gyönyörű, felemelő dallamokkal, most is egy pár másodpercre meghatott fejjel, mosolyogva álltam és hallgattam a zenét. Nagyon jó, hogy ezeknek az új srácoknak (Chris Rörland, Thobbe Englund) is jó a hangja, és beszállhatnak háttérvokálozni, ugyanis a Lifetime of War-t nem csak, hogy svédül (En Livstid i Krig) adták elő, hanem egy kis változtatással is. Egy refrén erejére csak az éneké lett a főszerep, és a férfikórus zenekar nélkül énekelt, több szólamban, svédül – igazán szép pillanata volt ez a koncertnek.

A setlistet nagyon jól válogatták össze, a dalokat pedig hibátlanul adták elő. Az első lengyel vonatkozású dal, amely felcsendült, az Uprising volt, a ,,Warszawa, walcz!” (Varsó, küzdj!) rész alatt a közönség érthető okokból a lelkét is kiordította. Ha már a közönségről beszélünk, kicsit csalódtam bennük, szinte biztos vagyok benne, hogy mi a budapesti koncerten aktívabbak, lelkesebbek, hangosabbak voltunk, sokkal többet itattuk Joakimot és sokkal többet kántáltuk a zenekar nevét. A közösségi mozgásban azért kivették a lengyelek is a részüket, sőt néha már túlzásba vitték. A Cliffs of Gallipoli-ra wall of death-et csinálni szerintem kimondottan rossz ötlet. A végére kerültek a legnagyobb slágerek, mint a 40:1, a Primo Victoria, ahol ment a darabolós pogó, a temérdek wall of death, és ez utóbbira a körülbelül 50 emberből álló, hatalmas kört kitevő néptömeg által művelt összefogódzkodós ugrálás. Mint az várható volt, a Metal Crüe-val zártak, tűzesővel a színpad tetejéről, rohangálással a színpadon, és meglepettséggel és hiányérzettel a közönségben – már vége is? Valószínűleg a srácok fáradtak lehettek, minket viszont nem sikerült kifárasztaniuk.

Setlist:

Ghost Division / Gott Mit Uns / Carolus Rex / Poltava / Into the Fire / Uprising / The Lion from the North / Cliffs of Gallipoli / Attero Dominatus / En Livstid i Krig / The Art of War / 40:1 / Primo Victoria / Metal Crüe

A második nap egyenesen a nagyszínpadhoz mentünk, szerettem volna magamnak a Within Temptation koncertjére bebiztosítani az első sort, ami így utólag öngyilkos ötlet volt. Majdnem lekéstük Jelonek koncertjét – a figura eredetileg hegedűs, csak aztán gyűjtött maga mellé pár rocker arcot, és most már évek óta így járják a lengyel fesztiválokat, a közönség pedig imádja őket. Az egyik legnagyobb buli mindenképp az ő koncertje alatt volt. De ki ne imádna egy szarvassisakos hegedűs arcot? Nem, félreértés ne essék, ő nem folk metalt játszik, hanem hegedűs, rockos muzsikát, esetenként egy-egy feldolgozás dallal, az emberek pedig megőrülnek rá. Már amikor csak egymaga elhúzza az első hangot hegedűjén, wall of deathek kezdődnek, és amikor belekezdenek a buliba, mindenki egyórás izzasztó koncertre számíthat. Először láttam őt, és sajnos csak pár dal erejéig – de beigazolódott az, amit a lengyel barátok meséltek róla – nagyon jól zenél és nagyon jól „csinálja a fesztivált”. Már várom a mihamarabbi viszontlátást!

Utána következett a Luxtorpeda: a színes, földönkívülis logo alapján szinte biztos voltam benne, hogy nem fog bejönni a zenekar, de szerencsére kellemesen csalódtam. A Luxtorpeda körülbelül a lengyel Tankcsapda, minden fesztiválon ott van, és hatalmas tömegeket vonz, és a szövegeik is sok aktuális problémával foglalkoznak. Hard rockszerű zenét játszanak, néha már meglepően erős durvulással. A közönség mellett a biztonsági szolgálatnak is nagyon bejött, ugyanis nem egy őr az „embermentés” közben énekelte a dalszövegeket. A biztonságiak amúgy nagyon jófejek voltak ilyen szempontból, fel-felálltak a kordon oldalán lévő emelvényre az embereket énekeltetni, tapsoltatni, buzdítani, hülyéskedni velük, és még vizet is lehetett tőlük kérni. A Luxtorpeda bulijára már nagyon-nagyon sűrűn álltunk, pedig még be sem sötétedett, de egy tűt nem lehetett volna leejteni.

A line-up a tegnapi mintáját követte, vagyis az utolsó két zenekar külföldi volt. A szombati headliner helyet a Guano Apes kapta. Soha nem láttam még a németeket, csak három dalukat ismertem, amiket szerencsére a vége felé mind el is játszottak. A hangzás az első sorokból nem volt a legjobb, nem volt minden szépen kivehető, így a számomra ismeretlen dalokat annyira nem lehetett jól követni. Az énekesnő, Sandra Nasić vitte el a vállán az egész bulit, igazi rocklady, a többiek szinte teljesen háttérbe szorultak mellette. A vége felé előkerült az Underwear, amelyben Sandra vetkőzésre buzdította a közönséget, és pár srácról le is került a póló, cserébe a zenekar egy lelkes rajongótól fényképpel ellátott ajándékpólókat kapott. Megszólalt szerencsére a dal, aminek a zenekar a befutását köszönheti, az Open Your Eyes, majd lezárásként az Alphaville-feldolgozás, Big in Japan, és a Lord of the Boards. Akinek volt egy talpalatnyi helye a tömegben, ugrált, a többiek legfeljebb headbangeltek – mert ez az ütős ráadásblokk bizony mozgásra hívott mindenkit.

Setlist:

Quietly / Oh What a Night / You Can't Stop Me / Open Your Eyes / Sunday Lover / Pretty in Scarlet / Fire in Your Eyes / She's a Killer / Tiger / All I Wanna Do / Underwear / When the Ships Arrive / Fanman / This Time / Plastic Mouth / Big in Japan / Lords of the Boards

Eljött végre az általam leginkább várt koncert, a Within Temptation fellépése. Utoljára 2008-ban láttam őket, még zsenge koromban a SZIN fesztiválon, azóta azért már jó sok év eltelt, egy újabb albumot is kiadtak. A ’The Unforgiving’ meglepte a metal társadalmat, ugyanis az addig gothic-symphonic (sőt, a korai években gothic-doom!) metalt játszó WT szinte stílust váltott, és egy nagyon popos albummal állt elő. Nekem nincs semmi bajom az albummal, sőt, szeretem a rajta lévő dalokat, csak jobban kedvelem a WT régebbi dolgait. Várható volt, hogy a legtöbb dal erről a lemezről fog elhangzani, de szerencsére többször okoztak könnyfakasztó (a nosztalgia miatt) kellemes meglepetést a koncert alatt. A Within Temptationre jellemző az igényesség, a maximalizmus, 2011-ben is nem csak egy albumot, hanem egy komplett audiovizuális performanszot kaptunk, és egy olyan hangzóanyagot, amin egy szál töltelékdal sincs.

A koncertes felkészültségük sem volt gyengébb: emelvényekkel, szépen elrendezett színpaddal, és egy hatalmas kivetítővel érkeztek, amin olykor-olykor a klipet, a dalszöveget láthattuk, az új album dalainál pedig a dalokhoz készített (olykor beleborzongós) kisfilmet. Az énekesnő Sharon szerintem örökre fiatal és gyönyörű marad, elfelejtett öregedni, továbbra is szépséges a hangja és a ruhakölteményei is. Egy Within Temptation koncerten szerintem lehetetlen nem végig őt figyelni…

A zenekar nemrégiben kiadott egy feldolgozásalbumot, amiről be is mutattak egy dalt, az amerikai popcsillag, Lana del Rey Summertime Sadness című dalát. A számban alapból van fantázia, jó dallam, aranyos szöveg, a hollandok pedig csináltak belőle egy nagyon ütős dalt. Az új albumról bármelyik dal színpadra való, most hetet is elhoztak, kezdésnek máris kettőt, és lezárásként is egy új dalt, az inkább lassú Stairway to the Skies-t játszották el. A régiek közül nagyon megörültem a Stand My Ground-nak, az igazi szimfómetal hangulatú Our Solemn Hournak és See Who I Amnek. A Memories alatt Sharon leült a színpad szélére és úgy adta elő a dalt. Természetesen nem maradhatott ki az Ice Queen és a Mother Earth sem, amely alatt megmutathattuk, mennyire is tudunk énekelni. Csodálkozom, hogy nem e kettő közül választottak ráadásdalt. Nem csak a számokat díszítették kisfilmek, hanem átvezetőként is megtekinthettünk egy-egy klipet – a srácok még a visszataps idejére sem hagytak minket unatkozni. A fiúk pózoltak, mosolyogtak, csakúgy, mint Sharon, aki kis angyalként libegett a színpad egyik feléből másikba, mindenkire mosolygott, kedvesen kommunikált, és még lengyel tudását is megcsillogtatta. Úgy tűnt, hogy a zenekar is talán pont annyira élvezte a koncertet, mint a közönség… Számomra visszajött a régi WT-rajongásom egy része, és egyre jobban úgy érzem, egyszer el kell látogatnom egy nagykoncertjükre (mint a Black Symphony és az Elements volt). Egy nagyon-nagyon kellemes koncertélmény, köszönjük, Within Temptation!

Setlist:

Mother Maiden (Short Movie) / Shot in the Dark / In the Middle of the Night / Faster / Fire and Ice / Stand My Ground / Our Solemn Hour / Ice Queen / Sinéad (Short Movie) / Sinéad / What Have You Done / Angels / Summertime Sadness / Iron / See Who I Am / Memories / Mother Earth / Stairway to the Skies

Ezzel a koncerttel sajnos véget is ért a fesztivál, sőt, még szomorúbb, hogy a legtöbb ember azonnal sietett haza (meglepően sok volt a nagyon fiatal résztvevő), azonnal el is kezdték bontani a kordont, pedig jóleső lett volna még maradni egy sörre, és hagyni, hogy kicsit leülepedjen ez a temérdek új esemény, és ez a nagyszerű zenei élmény. Cserébe erre a 10 órás hazaúton kerítettem időt, ahol bizony, mint minden rendes nagy, és nagyon jó koncert után, rendesen gyötört a koncert utáni ürességérzet – de az egész folyamatosan egy nagyon szép emlékké alakult át, és már kíváncsian várom a jövő évi fellépők bejelentését!

Szerző: Vica

Képek: Vica

Köszönet Romana Makówkának és a Galicja Productions-nek!