Szabadesés a 70-es évekbe: Orchid, Free Fall, Troubled Horse - ((szene)), Bécs, 2013.04.30.

írta Tomka | 2013.05.25.

Sabbath ide, Pentagram oda, az Orchid állati jó találmány. A kaliforniai banda az a Black Sabbathnak, mint az Airbourne az AC/DC-nek. Csak az Orchid példaképeinél sokkal keményebb riffekkel remegteti meg a földet, és – talán a beteg énekdallamoknak hála – az egészet jobban ellepi a pszichedélia szelleme. Magyarul simán ez a turné lett volna a retrorockerek legjobb idei Sabbath-szeánsza, ha a főzenekar Witchcraft nem hátrál ki a buliból súlyos betegségre hivatkozva…

Mindez alig pár nappal a körút megkezdése előtt történt, és fejvesztett szervezkedés követte. A dátumok, helyszínek egy része kiesett, mindent újra kellett egyeztetni, az Orchid kétségbeesetten posztolta a Facebookon a helyszínváltozásokat. A Witchcraft helyére az ősrockot western-ízekkel felturbózó Troubled Horse caplatott, akiknek soraiban Ola Henriksson basszusgitáros penget és Jens Henriksson (ex-Witchcraft) dobol. De mivel a turnéra nem tudott eljönni John Hoyles (mi más, egykori Witchcraft-tag), ezért helyére a svédek új gitárosa, Simon Solomon lépett – szóval mégis csak itt volt a fél banda…

Habár Simon tisztességgel megtanulta a részeit, precízen és érzéssel játszotta Hoyles szólóit, a show-t a frontember Martin Heppich lopta el – végtére is ez az ő zenekara. Eleinte korrekt viccekkel ütötte el azt a szomorú tényt, hogy a pár száz fő befogadására képes terem kongott az ürességtől (az Orchidra azért szolidan megtelt), pedig ahogy belecsaptak a svédek a Tainted Waterbe, csak úgy csepegett a falakról az az amerikai prérik szelét is hordozó feeling, ami el sem állt a záró, megvadult marhacsorda gyorsaságával vágtázó Another Man’s Name-ig. A csapat összeszokott volt, mintha már nyikhaj cowboy-korukban is együtt terelték volna a lovakat, és mivel a 10 év alatt összekalapált, s ezért kellően ütős ’Step Inside’-ról játszottak csak, élőben sem tudtak hibázni. Ugyan a srácoknak nincs olyan aurája, ami egy háromszor három négyzetméternél nagyobb színpadot belakna, a minipódiumon sebes elánnal zúztak, Heppich pedig csinálta a performanszt, ami nála abban merült ki, hogy minden második dalban fojtogatta magát a mikrofon zsinórjával. Ízlések és pofonok, Heppich láthatólag mazochista, dobálta is magát rendesen a koncert alatt, viszont ez a fenét se érdekelte, míg lenyomta azokat a fogós dallamokat, amíg biztosan lelasszóztak, majd behúztak pár osztrák arcot a Troubled Horse rajongótáborába.

Mivel majdnem a komplett ’Step Inside’ terítékre került, sajnáltam, hogy pont a Don’t Lie maradt ki, ami úgy hangzik, mintha Morricone reinkarnálódott volna Svédországban, és nekiállt volna amerikai rock ’n’ rollt játszani. Begaloppozott helyette az ügyeletes sláger One Step Closer to Your Grave, a Pentagram-demók rakoncátlan nyersességét idéző Sherleen, de pár andalító középtempót is beszúrtak a Sleep In Your Head és a Bring My Horses Home képében. A jobb szélen Ola is kitett magáért, úgy rázta a loboncát, mintha az élete múlna rajta: látszott, hogy a srácok elsősorban szívből és a saját szórakoztatásukra zenélnek. Szerencsére olyan jól, hogy az bárkinek tetszhet, aki vonzódik ehhez a hangsúlyosan amerikai dallamvilághoz.

Setlist:

Tainted Water / As You Sow / One Step Closer to Your Grave / Sleep in Your Head / Sherleen / I’ve Been Losing / Bring My Horses Home / Another Man’s Name

Bevallom, mikor meghallgattam a Free Fall új lemezét, a ’Power & Volume’-t, két szám után lekapcsoltam az egészet. A klipeket nézve is inkább paródiának tűnt ez az egész, mert míg a svéd retrorockerek többsége általában hozzáad valami speciális fűszerezést a rockzene archívumából előkapott riffekhez, addig a Free Fall olyannak tűnt, mintha egyenesen a ’70-es évekből teleportálták volna ide őket. A gitáros bajsza, az énekes hangja, és az a töménytelen AC/DC-riff, amit nyomtak, valahogy sok volt egyszerre. Aztán koncerten mégis működött az egész. De nagyon. A karikatúra-jelleg megmaradt, a basszusgitáros szürke öltönye, vagy a két számmal kisebb farmerek és bomberdzsekik kombinációja büntetett. Viszont ütött a zene is: elsősorban Mattias Bärjednek, ennek a régi vágású gitárhősnek hála, aki impozáns lazasággal és gyorsasággal pengette a rock ’n rollt. Nem mondom, hogy Mattias újra feltalálta a rockgitározást, és még arról sem vagyok meggyőzve háromnegyed órás koncertjük alapján, hogy a srácnak originál stílusa van, viszont marha könnyedén és piszok szórakoztatóan játszik.

Őrült tempós riffeléssel előadott, blues-ízű és AC/DC-szellemiségében fogant dalaik igazi házibuli-hangulatot varázsolták a Szene-be. Technikailag nagyon profik a svédek, dalszerzés terén viszont még van hova fejlődniük: míg simán hozzák a kötelező rock-slágereket (Power & Volume, Free Fall stb.), addig a nagyobb lélegzetvételű dalaikat (Midnight Vulture, Attila) már könnyebb elunni, mire a végére érnek. Kim Fransson azért gondoskodott róla, hogy ne bámészkodjunk sokat, energikus frontemberként vezényelte a bulit, miközben rekesztéseivel néha pofátlanul idézte meg Brian Johnsont. Kim kvázi párhuzamosan őrült meg Mattiasszal, aki – hogy, hogy nem – néha Angus Youngnak képzelve magát, fel-le galoppozott és rohangált a színpadon. A Free Fallnál már a hangzás is a zenekarok pártjára állt, az átható hangerő is segített leszuszakolni a hallgatók fülén a nem túl eredeti, viszont lendületes rock-riffeket. Ehhez a zenéhez továbbra sem kell vegyészmérnöki diploma, viszont a Free Fallnak végül sikerült minden kétkedésemet eloszlatnia. Aki szereti az AC/DC-t, az ne habozzon…

Setlist:

Free Fall / Meriola Blues / Power & Volume / Damnation / Midnight Vulture / Attila / Top of the World / World Domination /// Let the Good Times Roll / Yeah!!!

Aki pedig imádja a Sabbathot, az bizonyára az Orchidot is ismeri oda-vissza – a kaliforniai doomsztereket ugyanis alaposan a mennybe menesztették mostanában. Hiába, a kritikusok agyát is megviseli az akut Sabbath-hiány. De ahogy mostanában oly gyakran, őket is felmentik a plagizálás vádja alól, mivel olyan szórakoztatóan koppintanak, hogy a nagy headbangelés közepette elfelejtünk megharagudni rájuk. Mivel az Orchid piszok nagy Sabbath-dalokat ír, ráadásul sokkal súlyosabban és betegebb dallamokkal vezeti elő azokat, mint az idoljuk, esetükben a lelkesedés is megengedett. A váratlanul rájuk szakadt főzenekari pozíció korrekt próbája volt a megelőlegzett hírnévnek: az Orchid önmagában is megállta a helyét, bő egyórás koncertjük nem hagyott kívánnivalót maga után.

Ravaszul szerkesztették meg a programjukat is, ugyanis a ’Capricorn’ irgalmatlan nagy doom-himnuszaival ágyaztak meg a ’The Mouths of Madness’ új dalainak. De most komolyan: ki ne szokna rá a doom metalra a Capricorn bősz gitártémáját hallva? Ráadásul ezek a srácok fiatalok, náluk még a lemezminőség réparészegen is megy (nem mintha igazítottak volna a tudatállapotukon). Theo Mindell úgy énekelt, mint Ozzy gonosz ikertestvére, ráadásul a mikrofonállványra is olyan szögben feszült rá, mint birminghami haverja; a kísérteties dallamokat pedig centiről centire úgy hozta, ahogy azokat felénekelte pár éve. Amúgy az Eyes Behind The Wall-lal nyitottak, a Capricorn mellett talán a legjobb daluk, szóval még épp csak felütötték a koncertet, máris tonnára megvettek.

Ez az egész retro-vonulat azért is szerethető, mert visszatalál egy olyan szellős hangzásvilághoz, amely kellő teret enged mindegyik hangszernek. Keith Nickel ujjai sem feleslegesen táncoltak a basszusgitáron, hiába doom metal a gyermek neve, itt a fülledt basszusfutamoknak is kiemelt szerep jut. Carter Kennedy dobos a kötelezőt hozta, ahogy Mark Thomas Baker is, csak nála ebbe belefér pár Himalája-nagyságú riff is. Ha szólózni kellett, akkor sem maradt szégyenben, de főleg a rengeteg finom váltásnak köszönhetően vált ízessé játéka; simán tért át egy klasszikusan ívelt szólóról egy szikár doom-riffre, vagy egy bluesosabb, rockosabb témára. Ahogy maguk a dalok is kellőképp variáltak ahhoz, hogy végig fenntartsák a figyelmet: az Orchid korántsem vontatott doomot játszik, még akkor is, ha pl. a Black Funeralban úgy belassultak, mint a temetői menet.

Kockáztatni viszont még nem mertek Bakerék, így a ’Capricorn’ betonbiztos slágereit helyezték előtérbe, a szettet például a tudattágító He Who Walks Alone-nal zárták. De visszanyúltak egészen a debütáló kislemezig is, a ’Through the Devil's Doorway’-ről az Eastern Womant kapták elő: ez volt az egyetlen olyan dal, ami helyett szívesebben javasoltam volna mást. A ’The Mouths of Madness’-ről csupán két szerzemény tette tiszteletét, a monumentális Silent One, valamint az Orchid Paranoidja, a Wizard of War. Kár, mert állat lett volna még bólogatni egy sort a The Marching Dogs of Warra, vagy elszállni a The Mouths of Madnessre, hogy a Leaving It All Behind húzzon vissza és döngöljön bele a földbe. Sebaj, utóbbi helyett megtette ezt a Saviours of the Blind, amit ráadás gyanánt zúztak el. Ennek már istenadta doom-szeánsz hangulata volt a maga l-o-m-h-a verzéjével, s egy kőomlás finomságával fogalmazó riffjével.

Bizony mondom néktek: mocsok jó szórakozás egy Orchid-koncert. Még úgy is simán megérte átruccanni Bécsbe, hogy elmaradt a Witchcraft, a kissé lepukkant Szene-ben is aranyárban mérték a sört, és reggel hétig kellett bandázni Bécs belvárosában, míg visszaindult Pestre az első vonat. Viszont az a 7 óra sem volt elég ahhoz, hogy megfejtsem, miért is nem az Orchid nyit a mostani Black Sabbath turnén…

Setlist:

Eyes Behind the Wall / Capricorn / Black Funeral / Silent One / Eastern Woman / Wizard of War / He Who Walks Alone /// Saviours of the Blind

Szerző: Tomka

Képek: Jocke

Köszönet Birgit Koppnak és az osztrák Skalarnak!