"Amikor szólózom, belül képeket látok": Interjú Debreczeni Ferenccel, az Omega dobosával

írta Bigfoot | 2013.05.28.

Azért is indítottuk útjára ezt az interjúsorozatot, mert így szeretnénk közelebb hozni az olvasókhoz azt a zenekari tagot, aki a legtávolabb ül a színpadon a közönségtől. Sokan azt hiszik, ez így van rendjén, hiszen egy rockbandában untig elég, ha egy sármos énekes tekeri magát elől, mellette pedig egy ördögi gitáros tépi a húrokat. Csakhogy a jó zenének alapfeltétele a jó ritmusszekció, vagyis a basszusgitár és a dob pontos együttműködése. Ezzel az interjúsorozattal talán ellentmondunk Charlie Watts azon axiómájának, miszerint egy rockzenekar dobosának nem kell bőbeszédűnek lenni. Ezúttal a Kossuth-díjjal kitüntetett, félszáz éves Omega dobosát, Debreczeni Ferencet (Ciki) kérdeztünk meg a szakma és a dobszóló fortélyairól.

Hard Rock Magazin: Sokan úgy gondolják, felesleges egyénieskedésnek számít egy dobszóló a bulikon. Nem egy embert láttam, aki ennél a számnál elindult a büfébe, hogy némi frissítőt vegyen magához. Mit gondolsz erről?

Ciki: Csak sajnálni tudom őket. Ha valaki elmegy egy előadásra, úgy élvezze a zenét, ahogy elhangzik, különben lemarad a koncert egy részéről. Abban a fajta muzsikában, amit mi is művelünk, a dobszóló szerves része is lehet egy bulinak. Minden hangszernek megvan a maga szerepe. A gitárnak vagy a billentyűnek például majdnem minden dalban szólisztikus szerepet is osztanak. Csodálom a kérdésben lévő felvetést, mert éppen az a hangszer válhat unalmassá, amely mindig szólózik. A dobos pedig megfelelő zenei alázattal szolgálja a többieket, ugyanakkor természetes, hogy ez a zenei alázat minden más hangszer részéről meg kell, hogy legyen. Így tud egy zenekar egységesen muzsikálni. Ha a koncerten sor kerül egy dobszólóra, szerintem az a monotonitást szakítja meg, mert nem ugyanazt a hangképet halljuk. Igaz, nincsenek a megfelelő hangok magassághoz kötve, de ha jól kihasználjuk a dobok és cintányérok megszólalási lehetőségeit, igen változatos muzsikát tudunk adni, akár egyedül is. Egy szóló előre megírt vagy improvizatív. Az én olvasatomban ez utóbbi az igazi, főleg a dob esetében. Más hangszerestől sem várható el, hogy minden egyes számban improvizáljon, mert az nem biztos, hogy elég változatosra sikeredik. Az írott és improvizatív szólók szerves részei egy koncertnek, akkor miért éppen az egyedül ritkán szólózó dob lenne a kivétel? Ha valaki elhagyja a koncerttermet a dobszóló alatt, az minimum szegényebb lesz egy élménnyel.

HRM: Tapasztalatom szerint a koncerteken mára az egyéni hangszeres részek, így a dobszólók is, háttérbe kerültek, nincsenek olyan hosszú variációk, mint azt Ian Paice, John Bonham, Carl Palmer vagy Jon Hiseman tette negyven évvel ezelőtt…

Ciki: Először is egy dobszólónak nem az időtartam a leglényegesebb része, bár meg szokták jegyezni, hogy milyen jól játszott egy dobos, és milyen hosszú ideig tudta azt variálni. Ebből az látszik, hogy kinek milyen zenei készségei vannak, másrészt fizikailag mennyire tud helytállni. Igen, az igaz, hogy az általad említett dobosok régebben valóban hosszabb szólókat játszottak. De ha leszűkítjük a kört rám, nálam is hasonló a helyzet, hiszen fiatalabb koromban nekem is sokkal nagyobb volt a teljesítőképességem. Én a nyolcvanas évek közepéig gyakorlatilag minden koncerten szólóztam, szívvel-lélekkel tettem. Egy idő után kialakult egy gerinc, amire építkezni lehetett, és aztán körbe lehetett játszani improvizatív elemekkel. A nagyon erős technikás, fortissimo játékot áttehetjük visszafogott, lágyabb hangzású dobolásba, mellyel más hangulatot varázsolunk a koncertterembe. Amikor szólózom, belülről képeket látok, események zajlanak le előttem, mindezt a dob nyelvén próbálom átadni a hallgatóságnak.

HRM: A dobszóló tipikusan koncertre való műfaj, vagy stúdióban is lehet jól csinálni?

Ciki: Biztosan lehet, de én úgy érzem, hogy a stúdióban ez egy kicsit konzerv ízű. Nincs ott a közönség, magamnak meg minek csináljam? Ott a hangmérnök, de ő a dolgát végzi, figyeli a hangerőt, a jeleket, a mikrofonok helyzetét. Azt gondolom, hogy ez inkább koncertre való.

HRM: Végül mesélnél egy kicsit a kedvenc dobosaidról, legfőbb inspirációidról?

Ciki: A zenei pályám kezdetén először bátyámtól, Debreczeni Csabától kaptam az első bátorítást, bíztatást, a stílusok közti eligazodást. Mikor a Neotonban vagy az Omegában játszottam, akkor is ő lökött a jó irányba. Ő először katonazenész volt, aztán dixielandet, jazzt, free jazzt játszott, jött a beat, a rock, a rythm & blues. A műfaj szinte minden válfajában megmérettette magát, így nekem nagy szerencsém volt. Megbeszéltük, mi az, ami az adottságommal legjobban megvalósítható, mi a legjobb út, hogy amit szeretnék, el tudjam érni. Először, ’58-59-től klarinéton játszottam Cegléden, ő Pestről hozott Chris Barber kottákat, dixielandet játszottuk. 1962-től Gyöngyösön kezdtem el dobolni, ezidőtájt tűnt fel nekem Dave Brubeck zenekarában John Morello, itt elég, ha a Take Five-ot megemlítjük a dobszólójával együtt. Aztán a számomra lényeges Beatles-korszak következett, hiszen Ringo Starr játéka egyszerűnek tűnik, de mégis zseniálisan a legjobb megoldást választotta a zenéhez. Hogy egy kicsit a progresszív irányba is haladjunk, a Purple és Zeppelin korszakban Ian Paice és John Bonham játéka meghatározó. A következő hatás a jazz felé történő elmozdulás, de mindig is érdeklődtem a műfaj iránt. A Mahavishnu Orchestra Billy Cobhammel szenzációs dalszerkesztéseket vitt véghez. Nagyon sok tamon játszott, ami a jazzben nem volt megszokott, az egészen kicsi tamoktól a legmélyebbekig, és a különleges ritmusképleteket jellegzetes sorozásaival egyénien befejezve oldotta meg. Nekem egy kicsit később tűnt fel Steve Gadd, aki hasonló hatással volt rám. Mint mások is, idővel már letisztultabb lett, láthattuk őt Claptonnal is játszani. A Weather Report Peter Erskine-nel is arra késztetett, hogy a rockműfajból, az Omegából egy kicsit másfelé is kitekintsek. Aztán egy keményebb dobost, Cozy Powellt említeném a dupla mélydobos technikájával. Van egy viszonylag egyszerűnek tűnő dobszólója (Dance With The Devil), de az korszakváltásnak is beillik a rock-dobolásban. Érdekes volt közös fellépésük egy dobshow-n. Bár nem számít Toto alapítótagnak, de Simon Philips nagy példaképem. Nem szabad kihagynom a volt Dream Theater dobost, Mike Portnoyt sem. Amikor Szekeres Tomival, Póka Egonnal játszottam, hasonló műfajba kóstoltunk bele, szükségem volt az ő játékának kielemzésére, előtte a két nagydobos technika ismeretlen volt számomra. Mike Terranával, aki Toni MacAlpine-nal játszott, ezzel a felállással közösen turnéztunk Európában. Jaj, és majdnem kihagytam Jerzy Piotrowskit az SBB-ből, akit még Czeslav Niemen zenekarában ismertem meg. Őt Prágában láttam 1971-ben az első kelet-európai rockfesztiválon a Lucernában, ahol először koncerteztem az Omegával.

Készítette: Bigfoot

Képek: Szabó J. Judit