Kedvenc lemezeim - Savatage: Edge of Thorns

írta Tomka | 2013.05.19.

Alulértékelt zenekarokról minden tisztes metal rajongó könyveket tudna írni. Én konkrétan egy ilyen bandáról íratnék komplett kötetet: a Savatage-ról. Az Oliva-testvérek zenekara, amely megírt párat az amerikai power metal legjobb lemezeiből, mesterivé fejlesztette a monumentális power balladát, nagyzenekarral díszítette „rock operáit”, jó pár évvel megelőzve a szimfonikus metal mozgalmat. Mind Jon – ténylegesen – whiskyben pácolt, ráspolyosan ördögi orgánuma, mind Criss végtelenül spontán, klasszis gitárjátéka, mind az általuk komponált, a power metal nyers direktségét hol szívet átszúró, hol azt sajdító dallamokkal kombináló szerzeményeik mérföldekről is felismerhetők. Az 1993-as ’Edge of Thorns’ ezt az egyedi univerzumot hivatott megreformálni, de a Savatage „második fejezeteként” beharangozott lemez végül egy soha meg nem valósult korszak mementója lett.

A Savatage aranykora a hegyi király barlangjában kezdődött. 1987. szeptember 28-a volt az a nap, amikor a zenekar kiküszöbölte karrierjének legnagyobb baklövését. Egy évvel korábban ugyanis kiadójuk (Atlantic Records) nyomására adták ki a mainstream sikernek szánt, de aztán az amerikai aszfalton csúfosat bukott ’Fight for the Rock’-ot. Hogy a lemezen rögzítettek egy Badfinger és egy Free nótát, az jól jelzi, milyen irányba rugdosták a banda szekerét a kiadónál – pedig az Oliva-testvérek olyan nyers, ápolatlan power metal lemezekkel váltak ikonikus zenészekké a floridai színtéren, mint a ’Sirens’ vagy a ’Power of the Night’. A ’Hall of the Mountain King’ viszont nem csupán kiküszöbölte a korábbi lemez csúfos afférját, hanem egyenesen az amerikai power metal csúcsára repítette a Savatage-t: míg az első két lemezük szerethetően rakoncátlan anyag, rengeteg tetszetős megoldással, addig a zenekar potenciálja egyértelműen a ’HOTMK’-n teljesedett ki először. Keze volt ebben Paul O’Neill producernek, aki 1987 után állandó dalszerző partnere az Oliva-testvéreknek: a ’Streets’ konceptalbumának ötlete konkrétan egy régi O’Neill történetvázból származik, de később ő hozta létre a Trans-Siberian Orchestrát is a Savatage-tagok közreműködésével.

O’Neill perfekt társszerzőnek bizonyult Oliva mellé: az alapjáraton teljesen őrült fazonú énekes ugyanis a ’Gutter Ballet’-n már megvillantotta, hogy mennyire vonzódik a musicales világhoz. Persze, akinek a Beatles mellett a Queen a másik kedvenc zenekara… A címadót konkrétan Az operaház fantomja megtekintése után, hajnal 3-kor írta Jon a stúdióban, ez a dal pedig az új Savatage-éra egyik emblematikus szerzeményévé vált. A (melo)drámai hangütés, a kraftos power metal himnuszt bombasztikussá fokozó vonósok közreműködése, valamint Jon karcos hangja és epikus dallamvezetése instant klasszikussá érlelte a dalt. A ’Gutter Ballet’ új szintre emelte a Savatage-hangzást, de az előző korong masszív, metalos megszólalását is megtartotta: a fékevesztett gyilkosként dühöngő, szarkasztikus Of Rage and War vagy a Jon által a rehabon írt Mentally Yours ékes példája ennek.

A Savatage nem olyan zenekar, amelyik kétszer elkészíti ugyanazt a lemezt. Folyamatosan fejlődés, előrelépés és persze a hőn áhított siker inspirálta őket. A ’91-es ’Streets’ addigi legnagyobb projektjük, egy rock operába oltott konceptalbum egy rockzenészről, akit túlságosan elkábít a siker, drogozni és piálni kezd, majd – ahogy az várható – lecsúszik és a „csatornákban” végzi. Habár ’91-ig a ’Streets’ számított a Savatage pénzügyileg legsikeresebb albumának, a kritika nem udvarolta annyira körbe, mint a ’HOTMK’-et vagy a ’Gutter Ballet’-et. Criss Oliva arról álmodott, hogy a ’Streets’ platinalemez lesz – de mint oly sokszor a Savatage életében, mikor nagyra törtek, csalódniuk kellett…

„Nagyon lehangoló volt, mivel rengeteg időt öltünk bele, rengeteget tervezgettük.” – vallja a ’Streets’ fogadtatásáról Johnny Lee Middleton, a Savatage basszusgitárosa. „De előfordul, hogy amikor túl sokat agyalsz valamin, a többi ember nem fogja megérteni. Elidegenítettük magunktól a közönségünket, mert egy üzenetet akartunk átadni – kicsit túllőttünk a célon, ránőttünk az emberek fejére. Csomó ember nem törődik az ilyesmivel, csak hallani akarják azt a kurva gitárt, a basszust, a dobokat, meg hogy az énekes szétsikítja az agyát. Mi mindannyian nagyon jónak tartjuk az albumot, de a gazdasági helyzet, és pár egyéb dolog miatt nem alakult megfelelően az egész. Végül azt mondtuk, bassza meg, és csináltunk valami mást. Nem vesztettünk pénzt a lemezen, de lelombozó, amikor rengeteg munkát ölsz valamibe, ami éppen csak nullszaldósra jön ki.”

Azt a másvalamit pedig úgy hívták: ’Edge of Thorns’. De mielőtt sokadjára átfazonírozták a zenekar arculatát, előbb még sokkolták a rajongótábort. Jon Oliva, a zenekar frontembere, zongoristája és fő dalszerzője bejelentette, hogy a Savatage helyett más dolgokra szeretne koncentrálni: producerkedik, mellékprojektet indít, és talán más bandáknak is ír majd dalokat. Ahhoz, hogy Jon magára hagyta a Savatage mikrofonállványát és a háttérbe vonult, valószínűleg a hangját lestrapáló turnézás, a körutakon folytatott önpusztító, drogozással és piálással töltött életmód is hozzájárult. A Megadeth-szel és Dio-val közös turnén napi 24 órában Dave Mustaine-nel lógott Jon, és együtt gyilkolták az agysejtjeiket – majd egymásét is, mikor összeverekedtek egy este, utána a Savatage-t kitiltották a turnéról, Jont pedig rehabra küldték… De zenei okai is voltak annak, hogy a balladákkal teletűzdelt, a zenekar melodikus oldalát kidomborító ’Streets’ után a Doctor Butcher nevű projektjébe fogott inkább Chris Cafferyvel, a szőke gitárossal, aki a ’HOTMK’ és a ’Gutter Ballet’ turnéján is másodgitáros volt a zenekarban.

„Már régóta voltam a Savatage-ban, és egyszerűen késztetést éreztem, hogy végre valami igazán kemény zenét csináljak. Ez pedig nem illett össze azzal a zenei irányvonallal, ami felé a Savatage halad. De továbbra is részt veszek a Savatage életében dalszerzőként, én írtam az új album, az ’Edge of Thorns’ nagy részét. De személy szerint megint valami felháborítót akartam csinálni, amihez nem találhattam volna jobb partnert Chris Cafferynél, mert ő az egyetlen arc, aki ugyanolyan őrült, mint én! (nevet) Alapvetően mindenféle zenét szeretek, de az volt az érzésem, hogy már elhasználtam ezt a „piano metal” stílust, ahogy én nevezem. Énekesként kezdtem unatkozni. Ezért gondoltam, hogy jó lenne hátrébb lépni kicsit, és valami agresszívabbat készíteni, amiben nem kötnek a szabályok.” – így Jon, aki annak is örült, hogy a Doctor Butcherben nem kell megfelelnie a kiadói elvárásoknak. Mert ki akarna a mainstreamben befuttatni olyan számokat, mint az I Hate, You Hate... We All Hate vagy a Reach Out and Torment Someone?

Pedig a Savatage-nak pont ez volt a célja: végre betörni az amerikai piacra és meghódítani a slágerlistákat. Ami azt illeti, az ’Edge of Thorns’-szal ez részben sikerült is nekik: a címadó slágert rendszeresen játszották a rádióban, klipje pedig gyakori vendég volt az MTV-n. Az új énekes, Zachary Stevens puhább, melodikusabb orgánumának is nagy szerepe lehetett abban, hogy a zenekar új közönségréteget tudott maga mellé állítani. Az ősrajongók persze idegenkedtek bárkitől, akit nem Jon Olivának hívnak és a Savatage-ban énekel, de az idő igazolta a zenekar döntését. A Geoff Tate vagy James LaBrie magas fekvésű hangjával rokon Zak-stílus átszabta a Savatage-profilt, miközben az instrumentális szekció – amelyet ezúttal már Criss Oliva vezetett egy személyben – is visszavett a metalos élből.

„Zak sokkal dallamosabban énekel, mint Jon.” – tartja Criss. „Jon inkább keményvonalas, míg Zak lágyabb, egy bizonyos szintig. Kaptam ezt a sok szalagot és mindenki azt gondolta, hogy Jon helyettesét próbálom megtalálni. Ott voltak ezek a kazetták, amin különböző srácok énekeltek, én meg csak azt mondogattam: „Ember, ez szörnyű!” Zaké volt az utolsó kazetta, amit megkaptam.” Végül azért döntöttek a srácok Zak mellett, mert ő nem akarta utánozni Jont – aki egyébként Zak idoljai közé tartozott –, és megvolt már a saját stílusa is. Jon egyébként nagyon sokat segített az új frontembernek, megtanította egy csomó trükkre: az Oliva-testvérek vallják, hogy Stevens rengeteget fejlődött az ’Edge of Thorns’ próbái során, és maga az énekes is ezt nyilatkozta anno lapunknak. Mindenesetre az alap Savatage-hangzás így is sértetlen maradt. „Amikor először meghallottam, hogyan szólnak a dalaink egy másik hanggal, roppant furán éreztem magam.” – vallja be Criss. „Mindegyik tag ugyanezt gondolta: „olyan ez, mint egy hamis illúzió”. De ez csak az első alkalom volt. Ezek az érzések hamar eltűntek. Még így is egy nagyon jó lemezt csináltunk. Elégedettek vagyunk azzal, ahogy sikerült. Mert ezen a lemezen a gitárjáték erőteljesebb, mint valaha. A hangzás is jobb lett. És majdnem én írtam az összes zenét. Úgyhogy elég boldog vagyok. Jon és Paul írta majdnem az összes dalszöveget és énekdallamot. Természetesen ők is írtak zenét, de a lemez nagy része az én zenémből, és az ő dalszövegeikből és dallamaikból áll össze.”

Jonnal egyetemben a zongora is a Savatage-hangkép margójára szorult, s Criss gitárjátékára osztották a főszerepet. Habár nem mennék odáig, hogy azt állítsam, az ’Edge of Thorns’-on hallhatóak Criss legjobb pillanatai (sokan védik ezt az álláspontot), ám az tagadhatatlan, hogy – Zak megadallamai mellett – a legfiatalabb Oliva-tesó bivalyerős riffjei adják el a korongot. Pedig mint mondtuk, a metalos élt is lecsiszolták, a műfaj sokkal hard rockosabb lett, mint korábban (számomra egyszerűen érthetetlen, miért bélyegzik oly sokan a Savatage zenéjét progresszív metalnak – egyszerűen nem az, maximum abban az értelemben, hogy a ’Gutter Ballet’ óta nagyon előremutató az, amit csináltak). A keménység sokszor a rock és a metal határmezsgyéjén balanszíroz, de az összkép már nem olyan agresszív, mint a ’HOTMK’ idejében. Criss középtempós riffekkel és spontán szólókkal szórta tele a lemezt – állítása szerint a gitárszólók nagy részét a stúdióban improvizálta, és 80%-ukat elsőre fel is vették, és abban a formájukban kerültek fel az ’Edge of Thorns’-ra. Ha valaki ennek fényében hallgatja meg a címadót, vagy a Conversation Piece-t, még elképesztőbb ez az állítás. Nagyon kevésszer fonódik össze úgy a technika és a dallamérzékenység metal gitárszólókban, mint Crissnél. Az ő játékában minden megvolt: harmónia, technika, egység, stílus. Perfekcionista és autodidakta volt, érzésből játszott. A határokat nem ismerte, spontaneitása megengedte neki, hogy olyan helyre is szólót szúrjon, ahol más vezérriffet vagy bridge-témát vár. Iszonyat lazán tudott témát váltani, elég csak meghallgatni a He Carves His Stone-t: az a fő téma pofátlanul húz, de simulékonyan fordul át eszeveszett tekerésbe, miközben Zak sikolyai egyenesen Jon Sirens-beli megőrülését idézik.

Az ’Edge of Thorns’ egy végletekig kidolgozott lemez, amin minden hangnak precízen előírt helye van – ugyanakkor roppant laza is, és a zenekar történetének legrövidebb idő alatt (10 hét) felvett korongja. Csak összehasonlításképp: a ’Streets’-et fél évig írták, és fél évig vették fel. Az ’Edge of Thorns’ első felében zúznak a keményvonalas tételek, mint a már emlegetett, durvulós He Carves His Stone, a rock ’n’ rollos lazasággal büntető Lights Out, vagy az alkoholizmusról szól Skraggy’s Tomb (a dal elején az egykor súlyos alkoholproblémákkal küzdő Jon nyit ki egy üveget). Ráadásul a srácok a kísérletezésnek se voltak ellene: Criss a Degrees of Sanity nyitányában elektronikus szitárt penget, a dobhangzást pedig Steve „Dr. Killdrums” Wacholz azon döntése írta felül, hogy kipróbálja az elektromos dobokat. Ha valaki kíváncsi, Steve honnan kapta becenevét (amúgy még a Sava elődjének számító Avatar egyik próbáján), akkor elég meghallgatnia a Miles Awayt. (A He Carves His Stone-ban és a Degrees of Sanityben egyébként Jon Oliva dobolt, mert mire azokat felvették, Steve már hazament a stúdióból, és egyszerűbb volt Jonnal felvenni a dalokat, aki eredetileg amúgy is dobos volt, mintsem visszareptetni Steve-t a stúdióba.)

Habár a zenekar valamelyest el akarta határolni magát a monumentális ’Streets’-től ezzel a lemezzel, és egy direktebb, populárisabb koronggal igyekezett betörni a mainstreambe, azért sok szálon rokonítható az ’Edge of Thorns’ a korábbi albumokkal. A címadót például Jon fülbe ragasztott zongoradallama varázsolja rögtön emlékezetessé, és persze balladákból sincs hiány: az All That I Bleed például tipikus Streets-ballada lehetne. Zak nagyon jól kezeli az epikusra ívelt melódiákkal kísért balladákat, az All That I Bleed gyengéd nyitánya, vagy a Criss akusztikus gitárjával duettező Sleep a Savatage diszkográfia legszebb pillanatai közé sorolhatók. Criss kedvence mégis a Conversation Piece volt, amiben a lemezre olyannyira jellemző, középtempósan szaggató, szikár riffre ülteti Zak a romantikus melódiáit. Az én kedvencem pedig a Follow Me, amit ironikus módon két intim, Jon zongorajátéka által dominált instrumentális dal keretez (ami már csak azért is vicces, mert a ’Gutter Ballet’-n, amin Jon még központi helyet foglalt el, az epikus power balladát, a When The Crowds Are Gone-t két gitárra írt instrumentális tétel keretezte). A Follow Me-t felvezető, visszafojtottan érzelmes intró egyszerűen zseniálisan szól, majd ahogy kibontakozik a TV-függőséget kritizáló dal, az mindent felvonultat, ami egy Sava-slágerhez kell: maximális átérzéssel felszólaló refrén, epikus gitárszóló, szolid és beindulós részek váltakozása, meg persze a hangulat, amit facsarni lehet, olyan gazdag.

Habár sok rajongónak megakadt a torkán a rockosabb felfogásban készült, a power metalt szinte teljes mértékben nélkülöző ’Edge of Thorns’, azért Criss rifforgiája még így is kellően súlyos pillanatokkal dúsította a lemezt. A Damien iskolapéldája ennek, egyszerűen agyzsibbasztó az a téma, amit a gitáros döngöl abban a számban. A sikert persze a himnikus Edge of Thorns és az akusztikus Sleep hozta meg. Jonnak pedig ambivalens érzései voltak ezzel kapcsolatban. „Akkoriban nagyon dühös ember voltam. Az ’Edge of Thorns’ jól teljesített, sokat játszották a rádiók is, én pedig sértve éreztem magam – abban a pillanatban, hogy leléptem, a dal, amit egyébként én írtam, bekerült a Top 100-ba. Zavaros érzéseim voltak. Egyrészt örültem, másrészt megsértődtem, mert úgy éreztem, én voltam az, aki ilyen sokáig hátráltatta a dolgokat.”

Hamarosan azonban sokkal nagyobb problémák szakadtak a tagok nyakába. Elsőként Steve Wacholz lécelt le, mivel akkoriban indította be saját vállalkozását, és túl jól keresett vele (jobban, mint a Savatage-ben), így nem tudott elmenni az ’Edge of Thorns’ turnéjára. Viszont beajánlotta maga helyett egy barátját, Andy Jamest, aki először úgy tűnt, jól illik a csapatba, de amikor a koncertek közben elkezdte saját képére formálni Wacholz dobtémáit, a többiek igen megharagudtak rá. A kiegészítő gitáros – aki billentyűzött is – pedig egy 22 éves srác, Wes Garren lett. Mind a zenekar, mind a kiadó elégedett lehetett, a Savatage jól teljesített élőben is, fogyott a korong, főleg Japánban zabálták az ’Edge of Thorns’-t. A lemez április 2-án jelent meg, május-júniusban Európában, a nyáron pedig az Egyesült Államokban turnéztak. Azonban 1993. október 17-én, a hajnali órákban lezárult a Savatage aranykora. Criss Oliva a Livestock nevű zenei fesztiválra tartott feleségével, Dawnnal, mikor egy részeg kamionsofőr átsodródott a sávjukba, és frontálisan ütközött Crissék autójával. A gitáros a helyszínen meghalt, felesége komolyabb sérülésekkel, de túlélte a balesetet. A zseniális gitáros mindössze 30 éves volt.

A Savatage zenészei összeroppantak, Jon pedig azóta se tudta feldolgozni öccse halálát. Minden megváltozott a zenekarban. A Savatage-érzés sokak számára soha többé nem tért vissza. Hosszas tanakodás után a tagok úgy döntöttek, folytatják a bandát, hogy életben tartsák Criss zenei örökségét. Megszületett a ’Handful of Rain’, a Savatage legsötétebb, legborongósabb alkotása, amely kvázi Jon Oliva szólólemeze volt, hiszen majdnem a komplett albumot ő írta meg és vette fel – csak Zak segített neki, és Alex Skolnick néhány szólóban. Middletont még nem tudott gyásztól sújtva zenélni, Jon viszont terápiás célzattal bevonult a stúdióba, nem várta meg a többieket. Steve Wacholz ugyan részt vett a fotózáson és a klipforgatáson, de utána végleg kilépett a Savatage-ból. „Mikor Criss meghalt, számomra ezzel vége lett. 1994-ben még ott volt a ’Handful of Rain’… de már nem volt meg ugyanaz az érzés, és abban az évben [megint] úgy döntöttem, hogy nem turnézok a csapattal. Úgy éreztem, a banda szellemisége eltávozott Criss-szel együtt.” De az új irányvonal sem felelt meg Steve-nek. „Ha meghallgatod a Dr. Butchert… az a Savatage. Az a Savatage esszenciája. Az az album, amit a Savatage sosem csinált meg, de amit meg kellett volna neki. Az az irányvonal, amihez szerintem mindig is ragaszkodnunk kellett volna: a keményebb vonal, ahonnan mindannyian jöttünk.”

A ’94-es turnéra Alex Skolnick kísérte el a csapatot, és a Criss Oliva emlékkoncert után végre Jon is úgy döntött, hogy fellép élőben a bandával. Ezt örökítette meg a ’Live In Japan’ c. koncertkiadvány, amin Jon újra énekelt: a Gutter Ballet-et duettben adták elő Stevensszel. A rákövetkező évben átrendezték a sorokat – Skolnick helyére Al Pitrelli és Chris Caffery érkezett –, megnőtt Paul O’Neill befolyása, és a ’Dead Winter Dead’ albummal megágyaztak a TSO projektnek, amivel az évek óta hajszolt óriási sikert is learatták a srácok. A Savatage sikeresen definiálta újra magát, ám a Criss által képviselt eksztatikus és roppant spontán gitárjáték már hiányzott ezekből a dalokból. Az ’Edge of Thorns’ lett a metal történelem egyik legalulértékeltebb gitárosának nekrológja. Különös évforduló tehát a mostani Circle II Circle turné, amin az egész lemezt eljátsszák Zak Stevens-ék: 20 éves a lemez és 20 éve hunyt el Criss Oliva. Talán nem is lehet szebb megemlékezés, mint elejétől a végéig újrahallgatni a Criss által utolsóként feljátszott riffeket és szólókat. De hogy nem lesz gyászos a hangulat, az garantált: ezekben a gitártémákban ott lüktet az élet, és annak kérlelhetetlen keménysége és finom lágysága egyaránt.

Szerző: Tomka