Amikor arcon kap az úthenger: Meshuggah, Decapitated - A38, 2013.04.26.

Elmenni egy Meshuggah-koncertre kábé olyan, mint önként és dalolva aláfeküdni az úthengernek – csak mert örülünk, hogy végre erre jár. Egy Meshuggah-koncert átható agymasszázs, garantált mindfuck, ahol tébolyult riff-gyárosok passzírozzák be a hallójárataidba a mértani precizitással kicentizett, elmemocskoló riffeket.

Felvezetésnek is minimum diplomás halálmunkások dukáltak ide, a szerencsétlen sorsú Decapitated kezdte meg a nagyüzemi destrukciót. A zenekarvezető Voggnak 2009-ben kellett újraszervezni a komplett bandát maga körül, ugyanis egy tragikus buszbalesetben a dobosuk meghalt (R.I.P. Vitek), az énekes pedig maradandó sérüléseket szenvedett. Ám az azóta elszállt 4 évben nagyon összeérett a lengyel technikás death brigád, s habár a 2011-es ’Carnival Is Forever’-t nem fogadta egyöntetű örömóda a rajongók részéről, azért élőben még így is nagyobbat rúgnak, mint egy megbillogozott vaddisznó.

Trükközés náluk sem volt, csak beálltak metalpózba, és eldarálták extra hosszú (45 perces) előzenekari programjukat, a közönséget egy kivégzőosztag géppuskatüzének hatékonyságával kaszálva el. A zenekari átrendeződést tekintve talán nem meglepő, hogy főleg a ’Carnival Is Forever’ zord és kimért riffjei közül válogattak be többet, de azért a korábbi lemezek éjfekete gyászruhába öltöztetett halálhimnuszai közül is megtiszteltek minket párral. Legnagyobbat talán a Spheres of Madness robbantott, annak a szétszeletelt nyitóriffnek kb. olyan hatása van, mintha egy túlsúlyos szumó-bajnok térdelne a nyakunkba. A raszta-formájú RafaĹ‚ Piotrowski acsarkodása ugyan csak a kötelező morcosságot hozta a zenébe, de PaweĹ‚ Jaroszewicz perverz díszítésektől sem mentes dobjátéka és Vogg dobhártyalyuggató riffjei, valamint szaftos gitársoundja a rafkósan összeszerkesztett dalokon felül is mélyre vésődtek az emlékezetben.

Setlist:

Mother War / Pest / 404 / A View From a Hole / Homo Sum / Carnival is Forever / Spheres of Madness / Day 69

Fél órás átszerelés és egy kötelező levegőzés jött, a hajó gyomrában ugyanis ekkorra már beindították a szaunát, ami nyáron és teltháznál alapvető tartozéka az A38-nak. Cserébe viszont makulátlan  megszólalás jár, ami nélkül a Meshuggah sebészei nem is tudnak operálni – bizonyíték erre a 2008-as hajógyári koncert, amit a híresen rossz szigetes hangzás vágott tönkre. Most viszont semmi nem állhatott az elmebajos svédek útjába. A koncert tulajdonképpen ugyanolyan volt, mint bármelyik másik Meshuggah-előadás, Thordendalék feljöttek, megzúztak, és csókolom; de erről is szól a Meshuggah arcbontó metalja, ami a maga végtelenségig ismételt, de kellően megvariált riffjeivel és poliritmikával bélelt zúzdáival egy másik tudatállapotba rúgja át páros lábbal a hallgatóját. A Meshuggah transzba ejt és tudatot tágít, az apokalipszis nyolchúrosaival klopfolja szét az agysejteket.

Míg a zene olyan beteg, mintha csak Lipóton komponálták volna, addig a zenészek szokásukhoz híven visszafogottan, az élményfolyamba elmerülve játszottak: az egy helyben bólogató gitárosok közül az énekes Jens Kidman is csak kopasz fejével tűnt ki, úriembersége egy-egy „köszönöm”-ben merült ki. A zenekar elszigetelte magát a közönségtől, minden tag magába fordulva csontozta ki a Meshuggah mézédes rádióslágereit, arra buzdítva az összezsúfolódó közönséget is, hogy szemeit kiakasztva, elrévedve headbangeljen. De a jó Meshuggah-koncertek igen hasonlóak, hiszen az űrhideg, egzakt matekozás értékmérője pont az agysebészi precizitás, vagyis a svédek rideg metalszörnye akkor a legproduktívabb, ha minden hang és minden mozdulat a helyén van. A Meshuggah persze vérprofi, így előre beprogramozott gépként trancsírozta szét a hallójáratokat. Az újdonság csak annyi volt, hogy most épp Colossusnak meg Swarmnak nevezik azokat a hangjegy-monstrumokat, amiket rászabadítottak a nagyvilágra.

A „buli” csak akkor gyomrozhatott volna nagyobbat, ha épp a ’Chaosphere’ vagy a ’Catch 33’ dalai kerülnek túlsúlyba, de az legyen már az én bajom, hogy az aktuális ’Koloss’ szerzeményei nem vettek meg úgy kilóra, mint a 10 évvel korábbi – vagy épp az ’obZen’ – dalai. A Swarm vagy a Demiurge így is egy kábé 2000 km magasságú hegyet omlasztott a nagyérdeműre, de azért nagyobb elánnal reszelt például a Bleed vagy a New Millennium Cyanide Christ. A koncert amúgy perfekt volt: ahogy Jens Kidman kiállt középre „most megb…szétkaplak” pózban, Hagström és Thordendal pedig maximalizált sajtolóerővel sulykolta a szétaprított Meshuggah-riffeket, az kb. szolid 60 másodperc alatt szerelte szét a hajó teljes nézőseregét.

Kár, hogy a The Demon's Name Is Surveillance-nek nem szavaztak bizalmat, pont beillett volna a belassultabb I Am Colossus helyére; cserébe viszont büntettek az ’obZen’ pokoljárta szerzeményei, a doomosan omló Lethargica, a neo-thrash komplex szabályrendszere alapján fűrészelő Combustion, vagy a grandiózusabb Dancers to a Discordant System. Az én tudatom azonban a ráadásban tágult a legszélesebbre, hiszen a ’Catch 33’ talán a leggördülékenyebb zúzda a zenekar történetében. Ám a dalválasztástól függetlenül, végig milligrammra kimért, megsemmisítő erejű rombolás dúlt a színpadon, miközben a teltház egy disszonáns hangjegy-rendszer dalaira pogózva táncolt. Soha rosszabb poszt-apokaliptikus halálhangulatot…

Setlist:

Swarm / Combustion / Rational Gaze / obZen / Lethargica / Do Not Look Down / Dancers to a Discordant System / The Hurt that Finds You First / I Am Colossus / Bleed / New Millennium Cyanide Christ / Demiurge /// Catch 33 Medley

Szerző: Tomka

Képek: Réti Zsolt

Köszönet az A38-nak!