És mégis, mégis mozog a föld: Tűzmadár - Club 202, 2013.04.19.

Ritkán lehet elcsípni manapság a Tűzmadár zenekart élőben, így szinte kötelező jelleggel zarándokoltam el a Club 202-be ezen a hűvöskés áprilisi estén. Schrott Péter és társulata a kedvenc hazai bandáim közé tartoznak, rajongásom egészen a ’Jégkorszak’-ig nyúlik vissza, amiről első gondolatom az volt, hogy milyen csodálatos hangja van ennek a srácnak. Szerintem Schroti a magyar metal énekesek legjobbjai közé tartozik, a Tűzmadár mégis méltatlanul alulértékelt maradt a harmadik lemez után is, ezt az is mutatta, hogy a klubban eléggé foghíjas volt a nézők sora… Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, a megszokott családias hangulat uralkodott a Fehérvári út 202-ben.

A vendégzenekarokat más-más oknál fogva kihagytam, azonban az est leginkább furcsa produkciójára sikeresen megérkeztem: a pakolós szünetben ugyanis divatbemutatót tartottak a színpadon. Nem tudom, kinek az ötlete volt ez, de ma Magyarországon a gótikus ruhák és a modern heavy metal célközönségének halmaza csak igen kis cikkelyben metszi egymást, így nekem – nő létemre is – csak időhúzásnak tűnt az egész. A modellszakmától teljesen távol állóként is felfedeztem azonban némi hiányosságot és amatőr ballépést a negyed órás illegés-billegés alatt, de erről inkább nem szólnék többet.

Megváltásként érkezett az ’Álmok’ intrója, hogy aztán a címadó dalba torkolljon. Kissé megijedtem, mert a hangosítás nem sikerült túl jól – a szokásos Club 202-es dobozhatás érvényesült, valamint a gitárok összefolytak, a szinti egyáltalán nem hallatszott. Szerencsére ezeket a problémákat a dal második felétől, illetve a következő számtól kezdve teljesen kiküszöbölték, és az idén általam hallott koncertek közül itt produkálták a legjobb hangosítást. Már-már lemezminőségben szóltak a dalok, a vokálok (akár samplerről mentek, akár élőben; nem sikerült megfejtenem) zseniálisak voltak, minden a helyén volt, pontosan úgy, ahogy megírták (külön kiemelném a Jégkirály basszusfutamait).

A dalválasztás is tökéletes volt, minden lemezről válogattak a setlistbe, amit egy, a tehetségkutatóhoz kapcsolódó blokk osztott ketté. Második dalként rögtön az egyik legnagyobb kedvencem, az Élünk még érkezett, ami rendesen megmozgatta a nyakizmokat és a hangszálakat, egy ilyen power metalos refréntől nehéz nem katarzisba esni. Az Út a jövőbe és az Utolsó ítélet modernebb riffjeivel sokáig nem voltam kibékülve, ám csak ámulni tudtam azon, hogy élőben milyen erőteljesen szólnak ezek a dalok, és meglepő módon a szintetizátor sem maradt el mellettük. Horváth Zsolt (néhol szólócska-improvizációktól sem mentes) billentyűjátéka és vokáljai fontos tartópillérei az újabb daloknak, öröm nézni, ahogy játszik – egyszerűen süt róla az, hogy imádja, amit csinál.

A gitáros-trió egyébként nem bohóckodott annyit, mint általában szokott, kicsit úgy tűnt, hogy teljes mértékben Schrotit helyezték előtérbe, mintha tényleg Schrott Péter és a Tűzmadár lennének… Persze Schroti is a lehető legjobb formáját hozta, nem igazán hallottam hibázni, profi énekes és frontember – bár a konferáló szövegei néhol ügyetlenre sikeredtek.

A Jégkirályról nem kell ódákat zengenem, szerintem ez az a dal, amit mindenki oda-vissza kívülről fúj, az abszolút slágerük, az adu ász, és – mint fentebb említettem – száz százalékosan kaptuk meg a lemezverziót, néhány extra sikollyal kiegészítve. Két hosszabb dalukat, a menetelősebb Miért nem én lettem?-et az agresszívabb riffel és markáns billentyűtémával bíró Végzet hajnalával gyúrták össze, és habár nem szeretem ezt a két nótát, ez a medley kifejezetten tetszett, sikerült a legjobb dallamokat kiragadniuk belőlük.

Végül elérkezett a vendégénekesek ideje: elsőként Olasz Csaba érkezett a színpadra, s kicsit megszeppenve, de tisztességesen végigénekelte a műsorban már hallott duettet Schrotival. A Kiss feldolgozás remek hangulatot varázsolt, hiszen könnyedebb, bulizósabb, mint az átlag Tűzmadár dalok, ám mégsem lógott ki a sorból. A mélypont számomra itt jött el. A Fuel következett a Metallicától, Karai Anna vendégénekével. A Metallica stílusa egyáltalán nem illik a fiúkhoz, Schroti hangját sem épp erre a műfajra élezték ki, a lányka pedig inkább elbűvölő mosolyával, mint hangjával tarolt, több hamis hangot eresztett ki, mint tisztát.

A borzalmas élményt a Volt egy álmom feledtette, ami egy valódi fináléba vezetett, gyors, zúzós kedvencekkel. Ráadásként a Mindig akusztikus verzióját kaptuk, és az elmaradhatatlan Korszellemet, amivel tönkrevághattuk megmaradt hangszálainkat. Már-már felháborodva ráztam a fejemet, amikor ismételten eloldalogtak a színpadról; kissé kétségbeestem, hogy ma Ébredj nélkül hajtjuk álomra a fejünket. Szerencsére azonban „nincs Tűzmadár koncert e dal nélkül”, úgyhogy felhangzottak az ismerős dallamok.

Karai Anna bandáját (Bubble Babes) már nem vártam meg, nem akartam hatvan percnyi hamis dalolászást végighallgatni, meg aztán a stílusleírás sem volt éppen ínyemre való („Nu-metal, thrash metal, kibaszott black metal, vegetáriánus progresszív grindcore”), akármennyire is komolytalannak tűnik ez az egyveleg…

A Tűzmadárban eddig egyszer sem csalódtam, és most is egészen kivételes élményt kaptam tőlük, a hangosítás, a hangulat, főképp a zenészek játéka, annyira tökéletes volt, hogy ez az este lekörözött néhányat a mostanában nálunk járt nagyágyúk koncertjei közül.

Setlist:

Intro / Álmok / Élünk még / Út a jövőbe / Utolsó ítélet / Miért nem én lettem + A végzet hajnala / Jégkirály / Crazy Nights (Kiss) / Csak a szívemet teszem eléd (Vikidál) / Fuel (Metallica) / Volt egy álmom / Intro + Szép hazugság / Júdás csókja / Fények / Mindig / Korszellem / Ébredj!

Szerző: Ivetka

Képek: Bíró István