Ami sok, az sok: Avantasia - All-Kartehalle, Kaufbeuren, 2013.04.19.

írta MMarton88 | 2013.04.22.

Mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy mikor kiléptem a zuhogó esőbe a koncert után, fülig ért a szám, és roppant fáradtan, ám jókedvűen hagytam el az All-Kartehallét: egy egészen különleges és kivételesen jó koncertélménnyel gazdagodtam. Innentől kezdve rengeteg mindent kritizálni fogok a bulival kapcsolatban, de mivel egy különleges és nem mindennapi produkcióról van szó, minden pozitívum mellett is felmerült néhány különleges és nem mindennapi probléma. Mi is volt minden baj forrása? Nos, talán az, hogy Tobias barátunk ezúttal kicsit felelőtlenül ígért, tervezett és szervezett, és az Avantasia produkcióval valami olyasmire készült, ami jócskán meghaladta fizikai kapacitását, illetve önnön képességeit is.

Három óra rengeteg idő. Három óra alatt megnézhetsz két focimeccset, három óra alatt halálra eheted magad, vagy megihatsz 15 sört. Három óra alatt bebarangolhatsz turistaként egy idegen nagyvárost, vehetsz egy kiadós délutáni pihenőt, vagy a barátnőddel annyit szórakozhatsz, hogy közben két és félszer infarktust kapsz. Három óra alatt el lehet játszani elejétől a végéig az első két Avantasia lemezt „cakkumpakk” mindennel együtt, sőt még egy frankó kis fesztiválprogramot kitevő slágerparádét is odacsaphatsz a többi korong legjavából. Persze, ez egy kóbor ábránd volt, de amikor megtudtam, hogy Tobi három órás Avantasia klubturnéra készül, azt mondtam, hogy ezt nem lehet kihagyni. Még ha csak a program felében vagy harmadában lesznek is jó számok, már akkor is simán megéri 100 perc mámorért utazni! Nos, abban biztos vagyok, hogy mindenki a saját ábrándjaival és álmaival várta az este érkezését, a valóság viszont a maga kegyetlen komorságával törte ezeket szét. Amilyen jól hangzik papíron egy három órás Avantasia klubturné, annyira nehéz azt ésszerű keretek közt összehozni.

Vegyük is sorra, miért. Mérhetetlen riszpekt azért, hogy Tobi halálosan komolyan vette a három órás játékidőre vonatkozó ígéretét. Nem akart olyan showt, amiben szünettel, dobszólóval, introval, outroval, közönségénekeltetéssel, elmismásolva felkerekítenek két óra 45 percet 3 órára. Ő bizony 180 perc tiszta zenét próbált nekünk nyújtani, amihez még érkezett néhány időhúzó átkötés, meg miegymás, így összesen 196 (!) perc telt el a kezdő- és a záróhang felcsendülése között. Szünet, szóló, csalás és mismásolás nélkül. Le a kalappal. A probléma viszont akkor jön, amikor kiderül, hogy a rocksztár is ember, és napi szinten közel 200 percet a színpadon tölteni embertelenül nehéz és fárasztó. Eleinte furcsálltam, hogy „Mr. Ego-tól” (manapság ez a név jobban illik Tobira, mint Michire) a második dal után már „ellopta a showt” Ronnie Atkins, s mire Tobi megigazgatta a sálját, és németül elkezdett volna poénkodni, a metal istenként tündöklő Pretty Maids frontember már az ujja köré csavarta a publikumot. És ez így ment tovább, míg rá nem jöttem, hogy Tobi – noha igyekszik a legtöbbet hozni – egész egyszerűen fáradt. Be is vallotta 100 perc után, hogy ezzel a 3 órás bulisorozattal túlvállalta magát, nem gondolta volna, hogy ez ennyire megerőltető lesz nekik. De hozzátette, hogy mivel ők a mi pénzünkből élnek, még ha nehéz is, végigtolják, amit beígértek, és nem fognak segget csinálni a szájukból. És ez most kivételesen nem valami közönséghergelő kamuduma volt.

Persze szünet nélkül 200 percet végigtombolni még az extasyn élő technomajmoknak sem egyszerű, nemhogy a pocakos rockerekből és a Tobiba szerelmes tinilányokból álló metalközönségnek. Nem lett volna rossz egy rövid pisi-, sör- és leülés-szünetet beiktatni a monstre buliba, már csak azért sem, mert 110 perc után már elöl a keménymag is teljesen hulla volt (meg szerintem az első sorban mindenki be is húgyozott már legalább háromszor). A Stargazers alatt szó szerint senki nem mozdult meg a stadionban. Headbangelni, ugrálni vagy énekelni 100 perc után elfelejtettek az emberek, a gigasláger Farewell kezdését néma csönd, és egyhelyben álló tömeg fogadta. Egy idő után egyszerűen elfáradt a tömeg, és a tapsoláson meg néhány kötelező hejjegetésen és fényképezgetésen kívül túl sokat nem tudott hozzátenni az estéhez.

Nem voltak könnyű helyzetben a zenészek sem. Számomra az este egyértelmű hőse a fémszíntér egyik legalulértékeltebb dobosa, Felix Bohnke volt, aki valami hihetetlenül élvezetesen, energikusan, és lendületesen dobolt három órán át. Látva, hogy Tobi mennyire elfáradt, igazi csoda, hogy ütős kollégája bírta végig, öröm volt őt nézni. Egyedül a Seven Angels-t siette el egy picit, de addigra gondolom már neki is kilógott a nyelve rendesen. Ki kell emelni persze Oli Hartmann és Sasha gitárjátékát is, nekik sem volt egyszerű olyan precízen, profin, jókedvűen, és látványosan végigtolniuk a bulit, ahogy azt tették, de etalon volt a produkciójuk, akárcsak Miróé a billentyűkön. Egyedül a hipster-forma basszer gyerek volt végtelenül irritáló, a színpadi jelenléte és a grimaszai borzasztó gázosak voltak, ráadásul valamelyik ballada alatt úgy bámulta Amandát, mintha a kezében nem is a basszusgitárját fogná, hanem a... no szerencsére azért javarészt elbújt a színpad szélén, úgyhogy sok vizet nem zavart.

Pillantsunk egy kicsit a setlistre és a közreműködő vokalistákra. Szakmailag hatalmas elismerésnek és népszerűségnek örvendő énekesek mondtak le családi vagy szakmai programjukról a turné miatt, így az a minimum, hogy Tobias megpróbált velük mind a szereplési idő, mind a gázsi tekintetében maximálisan korrekt lenni. Ez azt jelenti, hogy igyekezett minden vendég számára kb. ugyanannyi dalt és lehetőséget biztosítani, ami alapvetően befolyásolta a setlist összetételét. Például biztos vagyok benne, hogy minden rajongó örült volna, ha Kiske még több power-speed bombában énekel, de nyilván nem lehet Thomas Rettkét, vagy Bob Catley-t körbeturnéztatni a világon csak azért, hogy másfél számba belevakkantsanak, míg Kiske elnyom tizet. (Pedig ez nem kicsit dobott volna az estén...) Az is érthető, hogy Tobi ezen a turnén valamennyire az új lemezt szerette volna promótálni, így azokat az arcokat hozta el, akik az új albumon vendégeskedtek. Ha pedig már itt vannak, nyilván el kell tolniuk a saját dalaikat, így az új korong 10 dalából 7-et megkaptunk. Ez a tény már bicskanyitogató lehet egyeseknél, de ha hozzáteszem, hogy gyakorlatilag a korong három legjobb dala (Watchmaker’s Dream, Where Clock Hands Freeze, Dweller In a Dream) maradt ki, egyenes a döbbenet. Pedig érthető a dolog: nyilván kiskés dalokat kellett kihagyni, hisz neki így is volt már elég szerepe az este során.

Apropó, szerepek. A műsor másik borzasztóan kritikus pontja az énekesek teljesítmény volt, illetve az, hogy amikor a turnéból ezúttal kimaradó arcokat (Jorn, Hansen stb.) kellett helyettesíteni, akkor hogyan álltak helyt. Nézzük is végig a listát! Tobi: annak ellenére, hogy borzasztó fáradt volt, a hangját tekintve többé-kevésbé rendben volt. Nem tudta lemezminőségben hozni a dolgait, így énekesi szempontból ezen az estén a sereghajtók között ballagott, de teljesítménye így sem volt zavaró. Hála égnek ezúttal az egóját már nem volt képes a színpadra hurcolni magával, és egy borzasztó szimpatikus, kedves, jópofa mesterként vezényelte le az előadást. A legnagyobb gond mégis az volt, hogy néha el kellett vonulnia pihenni, és amikor a többiek próbálták őt bizonyos dalokban helyettesíteni, az nem mindig vált be tökéletesen.

Ronnie Atkins: a rockisten az éjszakában. Szegecses bőrdzseki, lemezminőségű énekteljesítmény, ez igen! Pillanatok alatt az ujja köré csavarta a publikumot, és azon túl, hogy a saját dolgait vészesen jól hozta, szinte mindenkit, akit neki kellett (Jorn, Russell Allen, Biff Byford, Roy Khan), tökéletesen tudott helyettesíteni. Az egyetlen gyenge pontja az volt, hogy a Stargazers-ben Tobias részeiért is ő felelt, a kettejük teljesen eltérő orgánuma okán ez a dal pedig pont őrajta bukott el. Viszont cserébe a Scarecrow-ban gyakorlatilag lealázta Jornt, és az ő korábbi években mutatott produkcióját.

Kiske: vitathatatlanul az este legjobb énekteljesítményét szolgáltatta. Nem csak arról van szó, hogy lemezminőségben hozta a témáit, de ha szerette volna, még finom extra díszítéseket vagy sikolyokat is megengedett magának, gyönyörűen, tisztán énekelt végig. A pasi teljesítménye 100%-os, sőt talán már nem is emberi volt. Mivel Tobi mellett ő a másik arc, aki eddig minden lemezen énekelt, ő kapta a legtöbb vendégénekesi feladatot, nyolc dalban is közreműködött, mindenhol a saját témáit hozta, és olyan dal nem is volt, amelyikben őt kellett volna valakinek pótolni. Biztos vagyok benne, hogy ez lehetetlen is lett volna. Frontemberként amúgy mókás, aranyos volt, de messze nem olyan karizmatikus, mint Atkins vagy Eric Martin.

Catley: az este egyik nagy csalódása. Az már a korábbi turnékon is feltűnt, hogy mennyit mutogat, meg gesztikulál, de most aztán igazán elengedte magát, és állandó hadonászásával és fura színészkedéseivel tönkreripacskodta a dalai felét. A The Story Ain’t Over korábban mindig egyet jelentett nekem a katarzissal, ezúttal viszont egy giccses szenvedés lett belőle. Két dalban hozott igazán jó formát, a lírai In Quest For-ban, illetve a Shelter From The Rain-ben. Mindkettő a buli csúcspillanatai közé emelkedett.

Thomas Rettke: a másik nagy csalódás. Amennyire tudom, valamilyen komoly betegsége volt régebben, ezért kicsit fáj is őt lehúzni, ráadásul ő minden dalban valaki mást próbált helyettesíteni, így különösen nehéz volt a dolga. Először a Scales of Justice-ban kellett volna Ripperré változnia, ami nem is értem, hogy juthatott eszébe Tobinak, mert Rettke borzasztó csúnyán elhasalt. Egy perc után világossá volt, hogy Ripper sikolyait és magasait meg sem tudja közelíteni a fickó – nem véletlen, hogy ő a Heaven’s Gate-ben kötött ki, és nem a Judas Priestben. Alapjáraton amúgy Amanda mellett háttérvokálozott a dalok nagy részében, ez jól is ment neki, leszámítva az idétlen táncot, amivel próbálta Amandát utánozni. Viszont helyenként egész jól ugrott be Tobi helyére (a Stargazers-ben Atkins helyett ő például egy király választás lehetett volna Tobias-nak), de az, hogy a Wicked Symphony végén már Oli Hartmann-nal énekeltette el saját témái egy részét, szerintem mindent elárul a teljesítményéről.

Eric Martin: a nagy meglepetés! Nem igazán értettem, hogy a kicsit nyálas hangú popénekes mit fog tudni kezdeni egy power metal show-val, de Eric baromi jól teljesített. Először a What’s Left of Me-vel érkezett, ami mellettem lemezen teljesen elment, de az örökifjú, szuperkarizmatikus Eric olyan gyönyörűen adta elő a popballadát, hogy csak lestem! Zseniális volt, ráadásul a dal nagyon jól is passzol az ő karakteréhez, hatalmas tapsvihart kapott! Ezután jött viszont a nehéz rész, pironkodva be is vallotta, hogy most kellene egy pár szőrös golyót növesztenie, hogy eltolja a Promised Land-et... ez nem is sikerült neki. Hallhatóan készült amúgy, és próbálta elsötétíteni a hangszínét, hogy megállja a helyét Jornként, és mivel maga a szám baromi jó, ezért még így is élvezetes volt hallgatni a tempós power bombát. Az viszont egyértelmű volt, hogy Eric-nek ezzel nem kellene kísérleteznie, nem állt jól neki. A többi rá bízott nótában viszont varázslatosan teljesített. A Dying For An Angel-ben tökéletesen helyettesítette Klaus Meine-ét, Ronnie Atkins-szal meg úgy eltolták a Twisted Mind-ot, ahogy arra Tobi meg Khan kb. soha nem lenne képes. Vicces volt amúgy a kisfiú-arcú, sálas Martint összeengedni a metalistenként tündöklő Atkins-szal, de az este során ők ketten töltötték leginkább a szórakoztató frontember pozícióját, így baromi jól működött ez a furcsa páros. Ráadásul a két eltérő személyiség igazi színt vitt az előadásba, a poénjaik is jók voltak, Martin a műsor egy igazi színfoltja volt. Le a kalappal előtte!

Amanda Somerville ezúttal is tökéletesen nyomta háttérben a vokálokat, a balladákban remekül hozta a női részeket, amivel viszont nagyot bukott az az, hogy pár dalban férfi főtémákat is rábíztak, amit nagyon nem kellett volna. A The Wicked Symphony-ban egy ponton Russell Allenné kellett volna válnia, ami értelemszerűen botrányosan sikerült. Aki pedig eddig kimaradt, az Oli Hartmann, aki javarészt gitárosként szerepelt, de a saját énektémáin túl néhány dalban mások helyére is beugrott énekelni. Ezt szuper módon oldotta meg, remek orgánumát gyönyörűen csillogtatta. Jobb lett volna talán őt is főállású énekesként elhozni. A már említett Wicked Symphony-ban például messzemenően ő volt a legjobb (Amanda, Catley és Rettke így is alaposan meggyalázták egyik kedvenc dalom).

Amint az látszik, a bulin egy-egy dal minősége alapvetően attól függött, hogy kik énekeltek benne, illetve hogy ki mennyire volt képes jól helyettesíteni más énekeseket. Ez persze egy faramuci dolog, de összességében a 24 nótából maximum 5-6 volt olyan, amit a szereposztás kicsit megcsúfított, ezekben olyan érzésem volt, mintha valami Avantasia emlékzenekart látnék csak. Itt viszont meg is indoklom, hogy miért nem lett volna szerencsés több dalt elővenni az első két lemezről. A megfelelő énekesek hiányában egész egyszerűen gáz lett volna, ha Eric Martin próbál meg David DeFeis lenni, Amanda Somerville meg Rob Rockként bukik csúfosat. Azzal a branccsal, akit Tobi magával hozott, ennél többet nem lehetett az Avantasia diszkográfiából kihozni, és itt pedig be is fejezem a siránkozást, mert mint említettem, ez egy zseniálisan király este volt. Miért is? Nos, mert az Avantasiát élőben látni mindig egészen különlegesen élvezetes, ez pedig most sem volt másként. Az, hogy 12 ember erősíti egymást a színpadon, vannak háttérvokálok, hatalmas fényjáték, és elsőosztályú énekesek profi duetteket énekelnek egymással, valami olyan hihetetlen pluszt nyújt gyakorlatilag bármelyik másik power metal zenekar koncertjéhez képest, ami leírhatatlan. A néhány szerencsétlenebbül megválasztott dal mellett is kaptunk az arcunkba legalább 100-110 perc katartikus, zseniális metal operát. A nyitó ötös például olyan erővel rongyolt keresztül az arcomon, hogy megfordult a fejemben, hogy a következő hétvégén is vonatra szállok, és megint elcsípem a turnét valahol. Az új lemez dalai élőben abszolút jól működtek (kivéve a már említett The Great Mistery-t, ami egy tök fölösleges időhúzó vacak volt a remek fényjáték ellenére is), az meg, hogy volt Breaking Away, Reach Out For The Light, Shelter From The Rain, Dying for An Angel, Avantasia, vagy nagy közösen éneklős Sign Of The Cross a végén, csak a hab volt a tortán. Az első pár dal után helyreállt a hangzás, a fényjáték végig gyönyörű volt, egy igazi fenséges és szemet gyönyörködtető metal opera show-t kaptunk, egészen király dalokkal, és profi házigazdákkal, énekesekkel, zenészekkel. Persze, lehetne fanyalogni a setlisten, de egész egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy egy ilyen hosszúságú showműsort ennyi és ilyen neves vendégekkel hogy máshogy lehetett volna összehozni korrekt és profi módon. A maga hiányosságaival és tökéletlenségeivel együtt is egy szimpatikus, emberi, és végtelenül szórakoztató műsort kaptunk.

Ami külön öröm volt, hogy a színpadon a fáradt Tobit leszámítva végig nagyon jó és baráti légkör uralkodott, gyanítom, hogy a turné ezt a brigádot emberileg is összehozza, legalábbis erre utalt, ahogy folyamatosan poénkodtak, sugdolóztak, nevetgéltek egymással a zenészek, énekesek. Inkább volt olyan érzése az embernek, hogy egy zseniális baráti társaságot lát, mintsem egy lélektelen profi gépezetet, egocentrikus művészek garmadájával. Ez pedig mindenképp örömteli, és jó hangulatú atmoszférát varázsolt a koncert helyszínéül szolgáló gokartcsarnokba. Aki teheti, próbálja meg elcsípni ezt a turnét, egészen különleges koncertélmény részese lehet. Tobinak pedig azt tanácsolom, hogy ha élve kibírja a körút végét, pár évig pihenjen, és ne foglalkozzon zenével. Láthatóan az Edguy és az Avantasia teljesen kimeríti, és a kreatív energiái is kezdenek kiürülni. Fel kellene töltődnie egy kicsit. Valami viszont mégis azt súgja, hogy a hatalmas turnésiker és a kiadói nyomás miatt egy összecsapott Edguy lemez, és egy újabb Avantasia korong után, ismét meg fogja próbálni a három órás örületturnét tető alá hozni hősünk... 

Setlist:

Spectres (Tobias Sammet)
Invoke the Machines (Tobias Sammet, Ronnie Atkins)
Black Orchid (Tobias Sammet, Ronnie Atkins)
Reach Out for the Light (Tobias Sammet, Michael Kiske)
Breaking Away (Tobias Sammet, Michael Kiske)
The Story Ain't Over (Tobias Sammet, Bob Catley)
The Great Mystery (Tobias Sammet, Bob Catley)
Scales of Justice (Thomas Rettke)
What's Left of Me (Tobias Sammet, Eric Martin)
Promised Land (Tobias Sammet, Eric Martin)
Sleepwalking (Tobias Sammet, Amanda Sommerville)
The Scarecrow (Tobias Sammet, Ronnie Atkins)
Stargazers (Oliver Hartmann, Ronnie Atkins, Michael Kiske)
Farewell (Tobias Sammet, Amanda Sommerville, Michael Kiske)
Shelter From the Rain (Tobias Sammet, Michael Kiske, Bob Catley)
In Quest For (Tobias Sammet, Bob Catley)
The Wicked Symphony (Bob Catley, Thomas Rettke, Oliver Hartmann, Amanda Somerville)
Lost in Space (Tobias Sammet)
Savior in the Clockwork (Tobias Sammet, Eric Martin, Ronnie Atkins, Michael Kiske)
Twisted Mind (Ronnie Atkins, Eric Martin)
Dying For an Angel (Tobias Sammet, Eric Martin)

-------------------------------------------------

The Seven Angels (Tobias Sammet, Oliver Hartmann, Michael Kiske, Thomas Rettke, Amanda Sommerville)
Avantasia (Tobias Sammet, Michael Kiske)
Sign of the Cross (Mindenki)

Szerző: MMarton88

Képek: Michael Kiske Fan Club. További képek ITT.

Köszönet Markus Wosgiennek és a Nuclear Blast-nak!