fbpx

Évtizedelő - 1973 : A változás szelei

írta garael | 2006.12.10.

Black Sabbath: Sabbath Bloody Sabbath - garael Deep Purple: Who Do We Think We Are - JLT Nazareth: Razamanaz - garael Pink Floyd: Dark Side Of The Moon - Brinyó Queen: Queen 1. - Szakáts Tibor Black Sabbath: Sabbath Bloody Sabbath A művészet egyik lényege, és folytonosságát biztosí­tó princí­piuma a változatosság. Újat létrehozni legalább olyan fontos ebben a világban, mint elkapni a pillanat remekét, s a statikusság - legyen az bármennyire is tökéletes - előbb utóbb a dinamika igényéhez vezet. Az egyik legfontosabb kérdés persze, hogy hogyan történjen a változás? Egy teljesen új utat keressünk, mely a rádöbbentés elektromosságával csapja ki a siker biztosí­tékot, vagy annak eltalálásával, hogy mit is szeretnének az emberek? Nehéz kérdés, és a válasz veszélyeket is rejthet: mí­g az előbbi módszerrel könnyen a "túldöbbentést", s ezzel együtt az értetlen viszolygást, addig a másik metodikájával éppen a kreativitás zsenialitását vesztheti el a művész. A végeredmény természetesen megadja a választ a döntés helyességéről, ami azonban gyakran a pillanatnyi siker tévkörébe csalva ad hamis képet. A Black Sabbath első négy albumával olyasfajta újat alkotott, mely a korabeli értékek negációjával, az emberi lélek sötét oldalára , és félelmeire ható zenéjével okozta a sikert kiváltó megdöbbenést - ám mivel még a pszichés eredetű fóbiát is le lehet győzni, ha gyakran szembesí­tik vele a rettegő embert, a Sabbath is érezte, hogy váltani kell. Adva volt hát a bevezetőben emlí­tett másik cselekvési mód, amihez az eufória szerves és szintetikus veszélyes megteremtői adtak végső lökést. A kábí­tószer bizonyos fajtáinak ördögi csapdája az átmeneti kreativitást okozó teljesí­tmény kiváltotta extázis, mely azonban egy olyan jégszobor, ami később cseppenként torzul felismerhetetlen formára, és aztán végleg elenyészik. A Sabbath Bloody Sabbath eme sikeres korszaknak utolsó lenyomata, amit aztán hosszú ideig nem sikerült reprodukálniuk, s melynek aztán az Ozzyval történő szakí­tás és egyben majdnem a banda vége lett az eredménye. Ez az album azonban még fel tudta villantani azt az örökbecsű í­géretet, ami ikonná tette a Sabbath-ot, jóllehet a dalok már egy kissé más világot jelení­tettek meg, mely egyrészt a mainstream felé nyit, másrészt - ezzel együtt - beengedi a napfényt is az első három album által teremtett sötét kriptába. Számomra ez a lemez már világosan mutatta, hogy a spontán remekalkotást egy jól megtervezett - és persze tökéletesen profin kivitelezett -, célzott "tervplaszika" váltotta fel, melyet ugyanúgy befolyásoltak a Led Zeppelin sikerei, mint a pszichedelikus rock mesterei. Ezzel együtt azonban vesztettek is súlyukból a dalok: a komor riffek mellett ugyanannyi szerepet kaptak a blues ihlette dallamok - Sabbra Cadabra -, a billentyű pedig a csontszáraz, nyomasztó hangzást dúsí­totta fel, és tolta a hard rock irányba. Aki hallotta az első négy lemez dalait, talán el sem hinné, hogy ugyanez a csapat alkotta a Killing Yourself To Live szinte filmzenés bevetőjét és Hendrixes szólóját, a Who Are You szintivel puhí­tott doom ütemeit és zongorás, himnuszokat idéző dallam betétjét, a szinte glam (!) verzével felvezetett Looking For Todayt, - mely ugyanúgy idézte a Rolling Stone kezdeti időszakát, mint a korabeli rock sláger dallamait - és a Spiral Architect hegedűs, "napfényes" derűjét. A dalokat áthatja a kábulat okozta pszichedelia, a lázadást és a dühöt egyfajta csendes szemlélődés váltotta fel, a riffek komorságát pedig a dallamok emészthetőbb jellege. A hideg verí­téket okozó, zsigerig ható kriptaszagot a virág és a "fű" illata enyhí­tette, mely ugyan jóval szélesebb tömegek előtt nyitotta meg az utat a Sabbath zenéje előtt, ám elvette az élét annak húsbavágó hatásnak, melyet előző albumjaik egyéni komor világával megteremtettek. Szerencsére a Sabbath Bloody Sabbath-on még meg tudták találni az egészséges egyensúlyt a mainstream és a korabeli extremitás határvonalán, ám számomra ezen a lemezen kezdett oszladozni az a mágikus hatás, mely igazán Black-ké varázsolta a Sabbath-ot. Deep Purple: Who Do We Think We Are 1973-at í­runk és a Deep Purple elkészí­tette hetedik stúdiólemezét. Azt a lemezt, amit nagy várakozás előzött meg, hiszen elődje a Machine Head talán a valaha készült legjobb hard rock album, olyan slágerekkel mint a Highway Star, vagy a koncertek kedvelt darabja, a Lazy, és a Purple himnusza, a Smoke On The Water. Ilyen előzmények után a közvélemény sokat várt a Ritchie Blackore, Ian Gillan, Roger Glover, Jon Lord, Ian Paice alkotta, MARK II. - nek is nevezett ötöstől. De sajnos esetükben is beigazolódott a régi mondás, miszerint 2 dudás nem fér el egy csárdában: ebben az esetben pedig 5 dudásról is beszélhetünk. Blackmore legendásan elviselhetetlen természete, Gillan egoizmussal átitatott makacssága, Lord klasszikus zene imádata sajnos nem fért meg békében ezen keretek között. 1972 végére a helyzet addig fajult, hogy Blackmore és Gillan nem is beszéltek már egymással. Teljesen világossá vált: a banda nem fog ebben a felállásban tovább működni. Mindezek dacára nekiláttak, hogy fölvegyék soron következő albumukat. A felvételekre Frankfurtban került sor 1972 novemberében, maga a lemez 1973 februárjában jelent meg. Az album jó kritikákat kapott és a chartokon is igen előkelő helyen állt. Svédországban és Norvégiában első volt, Olaszországban és Ausztriában második, mí­g az akkoriban az olyan zeneileg igazán mérvadó országokban, mint az Egyesült Királyság és Németország, a negyedik helyig jutott - és nem is érdemtelenül. A lemezt nyitó Woman From Tokyo igazi sláger. Egy zseniális riff Blackmore-tól, és egy igen könnyen megjegyezhető és a közönség által is énekelhető refrén. Nem is kell ennél több. Ez a szám a Purple koncertek kedvelt darabjává vált, különösen Japánban. A Mary Long kellemes középtempós nóta (hogy ne a menetelős jelzőt használjuk, hiszen az inkább az Acceptre és társaira jellemző), egy igen kiváló Blackmore szólóval. Érdekes módon ez a szám inkább mostanában került előtérbe a koncerteken, több live lemezen is szerepel. Vajon miért csak 30 évvel a megszületése után került terí­tékre? A Super Trouper egy rövid 3 perces tétel, Jon Lord jellegzetes hammond játékával átitatva. Ha valami, akkor Lord játéka és hangszerének megszólalása igazi védjegye a Purplenek. A Smooth Dancer egy talán tőlük szokatlanul rock and roll-os nóta. Olyan dal, amire akár egy igazán jót is lehet táncolni. Gillan ebben a számban (is) bemutatta, hogyan is kell igazi hard rock énekesnek énekelnie. Helyenként keményen és erősen, máshol igazán kellemes dallamokat produkálva, nem is beszélve, hogy hangja minden tartományban jól mozgott. A Rat Bat Blue talán egy kicsit progresszí­vebb nótája a Purplenek, de azért senki ne Emerson-ra vagy a Pink Floydra gondoljon: a Purple korábbi számaihoz képest Paice játéka "agyasabb" ebben a számban. A kicsit komplexebb dob témák igen jót tettek a szerzeménnyel, és Lord szólója is élményszámba megy. Hiába, Ő volt minden idők legjobb hard rock billentyűse. Sőt, talán nem is csak a hard rock legnagyobb alakja... A Place In Line egy váratlan blues. Igen kérem, minden idők legnagyobb hard rock csapata egy blues nótát is alkotott. De még milyet! Bármelyik New Orleans-i zenész büszke lenne egy ilyen nótára. Hibátlan hangszeres teljesí­tmény, ebben a számban is zseniális szólókkal örvendeztetnek meg minket, egyszerű földi halandókat. És kérem szépen, Gillan hangja még a blueshoz is tökéletesen passzolt. Sokan mára elfelejtették, ki is volt Ian Gillan a 70 - es években, és inkább a mára (sajnos valóban) megkopott hangjával vannak elfoglalva. Az Our Lady egy igen kellemes dal, nagyon szép énekdallammal. A Purple egyik legszebb nótája ez, már ami az éneket illeti. Gillan egyszerűen fantasztikusat produkált itt is. Sajnos azonban hiába készí­tett ez a felállás 4 stúdió albumot és a minden idők legjobb koncert lemezének számí­tó Made In Japan-t, az emberi dolgok közbeszóltak. Gillan már a lemez előtt bejelentette, hogy kiszáll, de akkor még a managerek meggyőzték, a lemez megjelenése után viszont távozott a csapatból. Szóló karrierbe kezdett, készí­tett pár igen kiváló albumot, de a Purple sikereit megközelí­teni sem tudta. Vele együtt ment Glover is, aki később producerként a Nazareth, a Judas Priest és a Pretty Maids sikereiben is tevékeny részt vállalt, később Glover Blackmore Rainbow - jához csatlakozott, hogy utána 1984 -ben újra a Deep Purple égisze alatt folytassák tovább. De ez már egy másik történet... Nazareth: Razamanaz A hí­rnév és siker felfedezett, esetleg már kitaposott útjai törvényszerűen vonzzák az újabb "aranyásókat", kik a már kipróbált és bevált módszereket követve próbálják a saját kincsesbányájukat feltárni. Különösen igaz ez az olyan időszakokra, mikor a "piac" méreténél fogva elbí­rja ezeket a szerencsekovácsokat is, kik azonban nem mindig puszta utánfutók maradnak az idolok mögött, hanem esetleg tényleg egy új aranybánya tulajdonosaivá válnak, bőven maradandó értékeket juttatva a világnak és az utókornak. A zenében a "klónok" kérdése, azok megí­télése minden időben ambivalens volt: egyrészt a kreativitás hiányát felróva sosem tekintették őket "igazi művésznek", másrészt viszont remekül betölthettek egy olyan űrt, melyet a rajongók étvágya, esetleg az idol alkotói válsága miatti kényszerpihenő teremtett. Az ebből származó üzleti haszon kecsegtető ajánlatát persze sokan felismerték, sőt, nem volt ritka, hogy maga az "anyakirálynő" hozta létre szorgalmas iker-utódait: hisz ki ismerné jobban a sikert hozó alkotási folyamat műhelytitkait, mint maga a tulajdonos? A Nazareth nevű skót banda nem titkoltan a Deep Purple zenei felfogásának sikerét meglovagolva próbált eljutni a rock Olümposzra, kezdő lemezük azonban még elsikkadt a nagy zenei dömpingben, pedig a Dan McCafferty énekes vezette csapat már akkor megmutatta, hogy a skótok nem skótok a tehetség tekintetében. Az igazi áttörés azonban akkor következett be, mikor minden rock - basszgitárosok felkent királya fogadta kegyeibe az iparkodó zenészeket: Roger Glover felismervén a bandában rejlő spirituszt, megadta nekik azt a szükséges pluszt, mely a slágerlisták élére, és a hí­rnév szárnyaira röpí­tette a bandát. Az 1973-as Razamanaz joggal váltotta be a hozzá fűződő reményeket: hard rockjában ott volt a Purple teremtette zenei világ fogós sokszí­nűsége, és a rock'n'roll elsöprő ereje - megspékelve némi leheletnyi folk í­zzel. Hallgassuk csak meg a kezdő, lemezcí­met adó szerzeményt: mintha csak a Speed King erőteljes riffelését oltanánk fékevesztett bulizós rock'n'rollba. McCafferty énekes smirglihangja és a gitárok kemény, de tiszta sound-ja remekül emeli ki azt az impulzivitást, mely megadta a Nazareth zenéjének lényegét, s mely a sikert is meghozta az együttes számára. A tehetség azonban igazán a második számban nyilvánul meg, ahol a folkos dallamokat ültetik rá a pulzáló, Hendrixes riffekre, melynek hatására az is headbangelni kezd, kinek nincsen nyaka. Emellett az album minden dala telitalálat, egyszerűen nincsen töltelékszám: a blues -os Woke Up The Morning a maga egyszerű remekében ugyanolyan jól sikerült, mint a Night Woman törzsi dobokkal felvezetett - némileg Rolling Stone - os ütemekkel ellátott - erotikus töltésű slágere. A Bad Bad Boy kocsmablues -a a skót pub-ok hangulatát varázsolja elénk, mí­g a Broken Down Angel azóta is az egyik legtöbbet játszott Nazareth sláger, azonnal ható, kitörölhetetlen dallammal. Az album végére ismét egy Deep Purple szerű bomba robbantja - Too Bad To Sad - be a siker-trotilt, itt még az énekes hangja is Ian Gillen-ét idézi , igazi, tökös lezárásaként egy lendületes, sokszí­nű albumnak. A Nazareth zenéjében ügyesen tudta ötvözni a könnyedebb, blues-rock'n'roll orientált dallamokat a hard rock nehéz riffelésével, és a népi dallammeneteket olyan sikerrel integrálta ebbe az ügyesen felépí­tett világba, mely új értéket hozott létre, megszabadí­tván a csapatot az epigon jellegtől. Pink Floyd: Dark Side Of The Moon Időtlenség... A minap egy ismerősömnél tettem látogatást. A beszélgetés egy pontján szóba került fia, aki 18 éves és DJ-nek készül. Rockerként azonnal elhúztam a számat, gondolván "szegény gyerek igazán mintát vehetett volna az apjától és annak tanult barátairól". Hamarosan megérkezett a "sajnálatra méltó" sarj is, kivel beszélgetésbe elegyedtünk, majd kis idő multán "barlangjába" invitált, hogy megmutatassa milyen zenéket mixel. Először nem nagyon tetszett az ötlet, (már szinte láttam magamon az elkövetkező "tüc-tüc" hatását) de amikor elindí­totta a cd játszót, azt hittem rossz a fülem. A hangszórókból ugyanis a Pink Floyd "Dark Side Of The Moon" cí­mű albumának három tétele bömbölt mixelve és jelentősen megvadí­tva. Döbbent nézésemre reagálva a srác elmondta, hogy ez a lemez a kedvence és úgy gondolta, hogy - ő, aki 15 évvel az album megjelenése után látta meg a napvilágot - újraértelmezi ezt a remekművet, hogy a mai fülek számára is értelmezhető közelségbe hozza. Azt gondolom, hogy egy művészi alkotás nagyságáról ez az időtlenség az, ami a legtöbbet elmondhat. Az út A Pink Floyd útja ehhez a különleges lemezhez 1964-ben indul, amikor a Bob Klose, Roger Waters, Nick Mason, Rick Wright felállású "Tea Spot" nevű csapathoz csatlakozik, - az idén, július 7-én elhunyt -Syd Barrett, aki hamarosan átkereszteli az alakulatot. A nevet,- Pink Floyd Sound - két blues zenész, Pink Anderson és Floyd Council iránti tiszteletből választja. Hamarosan a Sound elhagyásával egyszerűsí­tik elnevezésüket. A pszichedelikus muzsikát -akkor már Waters, Barrett, Wright, Mason fellásban - játszó négyes 1967-ben jelenteti meg első albumát, "The Piper At The Gates Of Down" cí­mmel. 1968 januárjában csatlakozik a zenekarhoz David Gilmour, aki a komoly kábí­tószer problémái miatt játszani már alig tudó Syd kisegí­tésére érkezik. Mivel a káprázatos tehetségű, de rendkí­vül labilis lelki világú Barrett nem tud megbirkózni függőségével, hamarosan végleg elhagyja a Floydot. Az új felállás nagy hévvel lát munkához és a következő öt évben, 6 albumot jelentet meg. A viszonylag sikertelen, de nagyon fontos "A Saucerful Of Secrets" 1968-ban, a Barbet Schroeder által rendezett, "More" cí­mű film zenéje, ("Music From The Film More") és a kí­sérletező hangvételű, rendkí­vül népszerű, dupla "Ummagumma" 1969-ben, a zenekar első monumentális, 23 perces szerzeményét is tartalmazó "Atom Heart Mother" 1970-ben, a máig nagyon nagy népszerűségnek örvendő "Meddle" 1971-ben, és az újabb Schroeder filmhez, a Völgy-höz készült dalokat tartalmazó "Obscrued By Clouds" 1972-ben. A sötét oldal... Eljön 1973. Az utolsó amerikai katona is elhagyja Vietnámot, Oscar dí­jat kap a Keresztapa cí­mű film, eltávozik az élők sorából Pablo Picasso, J.R.R.Tolkien és Keleti Márton, feloszlik az Illés együttes, megalakul az AC/DC, és megjelenik a Pink Floyd, valamint a rock történelmének egyik legnagyobb és legsikeresebb albuma a "Dark Side Of The Moon". A zenekar első koncept műve olyan, az emberiséget leginkább foglalkoztató, mindennapi problémákat jár körül, mint az idő, a háború, a pénz, vagy az emberi kapcsolatok. Az introként is értelmezhető, hangfoszlányokból álló "Speak To Me"-vel indul a korong, mely "átlebeg" a "Breathe" lebegős, elszállós lí­rájába. Ezt követi az instrumentális "On The" Run", mely tulajdonképpen egy menekülés "története". Az effektezett lábcsin által szolgáltatott feszes ritmus, a hullámzó, feszült szintetizátor futamok, az emberi hangok kavalkádja, szavak nélkül is hihetetlen kifejező. Olyan feszültséget teremt, hogy mikor véget ér, szinte fellélegzik a hallgató. A darab végi robbanás lassú elülése után órák ketyegése, majd csörgése hallatszik, és egy gyors szí­vdobogást imitáló ritmus beúszásával elkezdődik az album egyik legfontosabb szerzeménye, a "Time". Ez a rádióbarát dal gyönyörű vokáljaival, mí­ves gitárszólójával a későbbiekben minden Pink Floyd koncert biztos pontjává válik. "The Great Gig In The Sky". Ez a cí­me a következő, az album és talán a zenekar leggyönyörűbb instrumentális szerzeményének. A dalt egy káprázatos női hang (Dorris Troy) kí­séri végig. Ez a négy perc negyvenhét másodperc az egyik legszebb példa arra, hogy az emberi hang a legtökéletesebb instrumentum. Nincs szöveg, csak kifejező, magával ragadó ének. Kis szünet következik, -melyre a katarzis után szükség is van - és egy pénztárgép csörgését követve indul a "Money", mely a Pink Floyd, -a későbbi "The Wall" lemez slágerének számí­tó - "Anoter Brick In The Wall" melletti legismertebb szerzeménye. A világunk "megrontóját", a pénzt központjába helyező darab igazi rock'n roll, óriási szaxofon és gitárszólóval a közepén. Fergeteges és megunhatatlan. A nagy lendületet csillapí­tandó érkezik a háborúval foglalkozó, lí­rai, egyszerre elringató és felkavaró "Us and Them", amely a maga majd nyolc percével az album leghosszabb szerzeménye. Ezt követően egy újabb instrumentális dal, az "Any Colour You Like" következik. A szaggatott ritmizálású, izgalmas tétel mintegy hangulati felvezetése a lemez két utolsó darabjának. A finálé hangulatot árasztó, lebegős "Brain Damage" és a vele "összefolyó" "Eclipse" sorai között olvasva tulajdonképpen a lemez témáinak összefoglalását találjuk. Az album felvételei a hí­res londoni, Abbey Road stúdióban készültek. Külön érdekesség, hogy Waters a munkálatok során a lemez témáit feszegető kérdéseket tett fel a stúdióban jelenlévőknek, és a válaszokat rögzí­tették. Ezek a szövegfoszlányok hallhatóak a lemez egyes pontjain. Az album záró mondata - "there is no dark side of the Moon really... matter of fact it's all dark" ("a Holdnak igazán nincs is sötét oldala... ott mindenhol sötét van") - például a stúdió portásától származik. Sötétségből a fénybe... A Pink Floyd-ot a lemez hatalmas sikere, története legsikeresebb periódusába röpí­tette. Jött a "Wish You Were Here" (1975), rajta a Syd Barrett ihlette "Shine On You Crazy Diamond" , az emberi jellemeket állati köntösbe bújtató (a la Orwell) "Animals" (1977), majd a Floyd pályfutásának második nagy csúcspontja, (a) "The Wall" (1979). Ez után még napvilágot látott a borongós hangvételű "The Final Cut" (1983), mely e csapaton belüli elmérgesedett hangulat hatására tulajdonképpen akár egy Waters szólóalbumként is értelmezhető. Ezzel a találó cí­mű lemezzel zárult le a Pink Floyd történetének legsikeresebb szakasza, melyet, a már Roger Waters nélküli zenekar két kiadványa követett 1987-ben (A Momentary Laps Of Reason) és 1994-ben (The Division Bell). "Bright Side Of The Floyd" A sok Pink Floyd remekmű közül a "Dark Side..." talán egységességével, mondandójának fontosságával, a zene és szöveg megbonthatatlan egységével emelkedik ki. A "Dark Side Of The Moon" nem egyszerűen egy album. Filozófia. Filozófia, melyet, egy 2004-es adat szerint 40 millió ember vitt haza otthonába. Roger Waters megénekelte az emberiség legnagyobb problémáit, egy olyan zeneműbe ágyazva, mely méltán lett mérföldkő a rockzene történelmében. Queen - Queen 1. A Queen hálás téma, gondoltam magamban, amikor megláttam, hogy elérkeztünk 1973-hoz a csapat első lemezének megjelenéséhez. Hosszú időnek kellett eltelnie, mire eljutottak idáig. 1968-ban, Londonban két kollégista srác, Brian May és Tim Staffel úgy döntöttek, zenekart alapí­tanak. Rögtön ki is tűztek egy hirdetést a faliújságra, hogy dobost keresnek alakuló rock zenekarba. Egy leendő orvos, Roger Taylor jelentkezett, akit azonnal be is vettek és megalapí­tották a Smile nevű együttest. Ekkoriban Tim elhí­vta egyik kollégista társát egy bulira. Freddie Bulsara rögtön rajongójává vált a csapatnak. Bár 1969-ben a Mercury Records-nál lehetőséget kaptak, és fel is vettek néhány számot, mégis a sikertelenség arra az elhatározásra vitte Őket, hogy feloszlatják a csapatot. Tim Staffel elment a Humpy Bong formációba, a többiek meg ott maradtak, (pestiesen szólva) megfürödve. Hogy a következőkben leí­rt történetnek mennyi igazság alapja van, azt nem tudni, de ha csak anekdota, akkor is aranyos. Az utolsó Smile koncert alkalmával, amikor már látszott, ez csapat nem váltotta be a hozzáfűtött reményeket, Freddie Bulsara bement az öltőzőbe és feltett egy kérdést a fiúknak: "Szeretnétek igazán sikeresek lenni?". "Igen" -felelték. "Akkor én leszek az énekesetek és a zenekar ezután a Queen nevet fogja viselni." - mondta a döbbenettől lemerevedett arcoknak. Állí­tólag Brian és Roger teljesen hülyének nézte az ifjú Freddie-t, de úgy gondolták, aki ennyire pofátlan, abban lehet valami. Már csak egy basszusgitáros kellett ahhoz, hogy megalakuljon minden idők egyik legsikeresebb rock zenekara. Állí­tólag a hatodik próbálkozás után találták meg John Deacon-t. Bulsara Mercury-ra változtatta a nevét és elindult a dalszerzés, valamint a koncertezés kisebb helyeken. Egyszer csak jött egy lehetőség. Felkérést kaptak, hogy teszteljenek egy készülő stúdiót, cserében ingyen készí­thettek demokat, de ennek sem lett igazán nagy sikere. 1972-ben figyelt fel a Trident egyik producere a csapatra, aki már ismerte az előéletüket. Szerződést kötött velük egy lemezre, de azzal a feltételekkel, hogy a stúdiót csak akkor használhatják, amikor másnak nem kell. Így a Queen első albuma éjszaka, hétvégén, hajnalban, ebédidőben és más lehetetlen körülmények között készült. És még ez sem volt elég, mert ugyan az anyag nagy nehezen kész lett, de mégsem adták ki. Jó egy évvel később az EMI és a Trident megegyezett az album kiadásáról. Rögtön el is küldték a csapatot egy turnéra a Mott The Hoople előzenekaraként, ahol már akkor fölénőttek a feladatnak. A sikertörténet elindult! Az album nagyon érdekes anyag. Talán ha egy mondattal jellemezné az ember, akkor azt tudná mondani: ez a "keresem a helyem" lemez. Úgy érzem, nem tudták még eldönteni, hogy Ők most valóban milyen stí­lusú zenekar. Időnként iszonyat dögös hard rock-kal sokkolnak, de már érezhető a Mercury által fémjelzett fantasztikus vokálokkal teletűzdelt, nagy í­vű szerzemények hatása is. Tudom nem ez a lemez a meghatározó albuma a Queen-nek, de akik elsőre ilyen albumot tolnak a közönség hallójárataiba, azoknak általában még ebben az időkben is két lehetőségük volt. A biztos bukás, vagy a még biztosabb siker. A Queen a másodikat "választotta". Nem véletlenül. Stí­lust teremtettek már akkor. A Queen stí­lust, amit azóta sem mert utánozni senki, maximum beépí­teni a zenéjébe. Sokan mondják, ha nem lett volna Mercury, akkor egy átlagos rock zenekar lett volna belőlük. Lehet, hogy igazuk van azoknak is, akik ezt mondják, de a Queen, négy fantasztikus ember egyedi ötlete, és annak megvalósí­tása!

Legutóbbi hozzászólások