"Zenésznek lenni egy szakma, amit meg kell tanulni": Interjú Halász Ferenccel

írta Vica | 2013.04.18.

A Depresszió április 20-i, nagyszabású önálló koncertje kapcsán készült interjúban a banda énekes/gitárosával, Halász Ferenccel beszélgettünk a sikerről, karrierről, a banda szövegvilágáról, és a zeneszerzésről.

Hard Rock Magazin: Sokatmondó, de egyben titokzatos a mostani budapesti koncertetek beharangozója. Mit tudhatunk meg a buliról, mitől nagyszabású, lesznek meglepetések? Miben különbözik ez a koncert majd a többitől?

Halász Ferenc: A helyszín, a színpad és a technika mérete miatt mindenképpen nagyszabásúnak mondható. A mai, nem túl jó gazdasági helyzetben még kiemelkedőbb, hogy valaki egy ekkora méretű koncertet bevállal. Az önállóság kiemelése pedig arra vonatkozik, hogy az utóbbi időben nagyon sokszor közös koncertet játszottunk a Road zenekarral, az Alvin és a Mókusokkal, illetve nagyon sok mindenkivel jártuk az országot. Volt mostanság több kiemelt eseményünk is, de ilyen nagyszabású már rég nem volt. A közönségtől is azt hallottuk, hogy jó lenne egy nagyobb lélegzetvételű, hosszabb Depresszió koncert, ahol esetleg jut idő olyan dalokra is, amik ritkábban hangzanak el. Úgyhogy arra gondoltunk, belevágunk egy ilyen saját buliba, a magunk és a rajongók kedvéért csinálunk egy nagyobb koncertet. Ez a mostani koncert nem köthető sem lemezmegjelenéshez, se jubileumhoz, egyszerűen arról van szó, hogy akarunk egy nagyobbat ünnepelni a barátainkkal és a közönséggel együtt. A nagyobb PeCsa koncertek nálunk egyfajta ünneplések is, amikor összejövünk az emberekkel és örülünk egymásnak. Én mindenképpen azt gondolom, hogy ha Magyarországon egy rockzenekar ekkora méretű koncertbe vág bele, az mindenképpen nagy esemény.

HRM: Lehet majd kuriózumnak számító dalokat is hallani?

H.F.: Igen, majd igyekszünk úgy összeállítani a programot. A legutóbbi két évünk nagyjából a ’Vízválasztó’ lemez bemutatásáról szólt, ahol az új dalok elég hangsúlyos szerepet kaptak, meg ugye nyilván ott vannak a Depressziónál kötelező érvényű dalok is. Most emellett csomó olyan dalt is igyekeztünk betenni, amit már régen játszottunk, akár évek óta nem vettünk elő.

HRM: A turné eddigi állomásaira ugyanazt a setlistet vittétek, vagy helyszínenként is variáltok?

H.F.: Egy adott turnéra általában ugyanazt a setlistet visszük, ha csak nincs valamilyen speciális apropó, mint például a tavalyi ’Amíg tart’-os koncertünk. A helyszíntől függően – például hogy egy fesztiválon mennyi időnk van – szintén változtatgatjuk a dalok listáját. De általában az a megszokott, hogy egy turné elindul, és nagyjából egységesen ugyanazt a setlistet játsszuk. A hangzás és a fénytechnika beállítása végett is fontos az egységesség, hogy a stáb is felkészülten tudjon menni a koncertekre.

HRM: Hogy folyt a turné, milyen volt a többi állomás?

H.F.: Az idei tavasz nem volt egy egyszerű időszak számunkra. Azzal kezdődött a dolog, hogy Soda (Pálffy Miklós – sampler, szintetizátor) nem tudott eljönni a turné első felére, tehát már ebből kifolyólag is más hangulata volt a dolognak. Volt még egy probléma: amikor az az óriási hó leesett március közepén, a mi soproni és székesfehérvári koncertjeink is elmaradtak, ugyanis egyszerűen nem tudtunk eljutni a koncertek helyszíneire, illetve az ott dolgozó stáb sem tudott volna odajutni. Természetesen az embereket sem akartuk annak kitenni, hogy induljanak el, aztán valaki elakad a hóban… Azt láttuk a legbiztonságosabbnak, ha ezeket a koncerteket lemondjuk.

A lezajlott koncertek viszont nagyon jók voltak, nagyon jól éreztük magunkat. A nyíregyházi zseniálisan sikeres volt, jó hangulattal, a tatabányai klubkoncert is egy nagyon jó hangulatú buli volt, volt két bulink a Roaddal, Dombóváron és Békéscsabán, azok is mind király, teltházas koncertek voltak, és ugye volt még a szolnoki Metal Ligetes koncert, ami mindig egy nagy őrület, egy igazán jó, hangulatos fesztivál. Természetesen itt is adódtak problémák, mert múlt hét végén a basszusgitárosunk, Zoli lesérült, úgyhogy egy csere-basszusgitárossal, Szimán Balázzsal oldottuk meg ezt a hétvégét. Balázs egyébként borzasztó ügyes volt,  pár nap alatt betanulta a dalokat, és baromi profin elő is adta őket a színpadon. Ő egyébként a Csakazértis zenekarban játszik, akik nagyon jó barátaink, és amúgy jól is ismerik, amit csinálunk. Most már végre mindenki jól van, minden oké, Soda is felépült, a huszadikai bulin már ott lesz. Tehát nem indult túl jól ez az időszak, de a koncertek jók voltak, és szerencsére a közönség is mellettünk állt.

HRM: Rendelkeztek egy rajongói keménymaggal, vannak arcok, akikkel a koncerteken újra és újra találkoztok?

H.F.: Több ilyen ember is van, vannak sokan, akik mindig több turnéállomásra is eljönnek, akár 100-200 km-t is utaznak egy-egy koncertért. Általában ez a nagyobb régiókra jellemző, az emberek elmennek egy régió több koncertjére is. Hál istennek van egy komoly bázis, akiket rendszeresen látunk, arcok, akiket megismerünk, akikről tudjuk, hogy igen, ő szokott járni a bulikra. Ezek nagyon jóleső dolgok, mert végre nem csak mi utazunk, hanem ők is. (nevet) Mindenképp nagy megtiszteltetés… A turnékat amúgy úgy szoktuk megtervezni, hogy régiónként körbejárjuk az országot, tehát egy nagyobb koncert egy régiónak szól. Már csak azért is így van ez, mert egy koncert megvalósításához kell, hogy az adott környékről szívesen eljöjjenek az emberek, legyen érdeklődés. Mindig nagyon megtisztelő, amikor valaki akár 20-30-40 kilométert utazik, hogy lásson minket.

HRM: Ha Ti most kissrácok lennétek, szeretnétek a Depresszió zenéjét?

H.F.: Igen, elég valószínű, mivel felnőttként is szeretjük. Szerintem ez nem önimádat, hanem azt jelenti, hogy olyan zenét, olyan lemezeket csinálunk, amiket én magam is szívesen levennék a polcról és meghallgatnám. A saját dolgainkat természetesen nem tudjuk már rajongóként hallgatni, hisz annyit foglalkozunk vele. De az elsődleges cél mindig az, hogy olyan zenét játsszunk, amit mi magunk is szívesen hallgatnánk, amire úgy hiányérzetünk van, amire vágyunk. Nagyon jó dolog, hogy ha valamilyen zene hiányzik neked, azt meg tudod alkotni. Játszani is csak olyat tudunk, amit szeretünk: nem tudnék úgy dolgozni, úgy zenélni, hogy nem szeretem azt, amit csinálok. Elviselhetetlen lenne számomra évi 50-60 koncertet olyan dalokkal lejátszani, amiket nem szeretek. Válaszolva a kérdésedre, mi szerintem nagyon csípnénk ezt a feelinget.

HRM: Hajtott Titeket valaha is a közönségnek való megfelelés vágya?

H.F.: A zenélés valamilyen szinten mindig megfelelési vágy is – amikor valaki a színpadon áll, mindig vágyik egy egészséges szintű elismerésre. Első körben nálunk azért az dönti el, hogy mit csinálunk a színpadon, és hogy milyen zenét alkotunk, hogy nekünk mi tetszik – eléggé öntörvényűek vagyunk. Viszont azt gondolom, hogy azzal is tisztában vagyunk, hogy nem a garázsban szeretnénk a négy fal között zenélni. A közönséget is szeretnénk bevonni a dologba és együtt örülni a zenének. Ez hál istennek nagy kompromisszumot nem igényel tőlünk, abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a zenei elképzeléseink és ízlésünk találkozik a közönség ízlésével. Általában, amiről én azt gondolom, hogy ez egy tök jó dal, arról szerencsére a közönség is így gondolja. Persze megtörténik, hogy becsúszik egy-két gyengébb dal, vagy inkább olyan, ami nekem fontos, vagy igazából én értem (előfordul, hogy van a szövegekben egy-két olyan utalás, amiről úgy gondolom, hogy világos a közönség számára, aztán kiderül, hogy mégsem), de az ilyenek beleférnek. Vannak olyan dalok – hogy egy példát mondjak a legutóbbi lemezről –, mint az Ezen az állomáson című dal: ez nekünk egy roppant fontos dal volt a lemez megírása szempontjából, ez volt az a szám, amikor elkezdett felpörögni a lemezírás folyamata, akkor kezdett el minket nagyon megszállni az ihlet. Fontos dal volt ez a zenekarnak, tartalom meg minden más szempontjából is. Igazán nagy közönségsiker nem lett belőle, viszont aki szereti a dalt, annak az az egyik kedvence. Vannak ilyen dalok, aztán vannak a nyilvánvaló slágerek, amiket mindenki nagyon szeret, mint a Lásd, a Nem akarok elszakadni, A mi forradalmunk, csomó ilyen dal is van.

HRM: Honnan és mikor jött az ötlet, hogy a Ti irányításotok alatt legyen a koncerteken „wall of death”, „circle pit” meg „mindenkiugrikos” játék? Ezek működtek már elsőre is, vagy kellett egy kis idő, amíg beindult a dolog?

H.F.: Figyeltük mi is ezeket korábban, és láttuk, hogy ezek milyen jó dolgok, szoktunk így mi is ökörködni koncerteken. Úgy jött az egész, hogy az egyik koncerten láttam, hogy nagyon benne van a buliban a közönség, minden faszán történik, úgy, ahogy annak egy koncerten kell, mindenki veszi a lapot, és akkor arra gondoltam, miért ne próbáljuk ki mi is. Bejött, nagyon jó élmény volt, láttuk, hogy a közönség is élvezi – és akkor ezeket megtartottuk. Ezek jópofa szokások, és jó showelem is, amikor közösen csinálunk valamit a közösséggel. Nem mondanám, hogy ezek feltétlenül védjegyei a Depressziónak, inkább csak játékok, ahogy a koncerteken is szoktuk őket hívni. Tulajdonképpen olyan az egész, mint egy jobbfajta házibuli, ahol zenélünk az embereknek, csak jelentősen nagyobb és minőségi körülmények közt. (nevet) De szeretjük, ha a közönség azt érzi akár egy öt-tízezer fős fesztiválfellépésen is, hogy mindenkihez közvetlenül szólunk. Működni pedig már a kezdetektől működött a dolog.

HRM: Mennyire tudatos Nálad a dalszerzés és a szövegírás? Gyakran jut eszedbe teljesen váratlanul és spontánul egy-egy rímpár, riff, sor, gondolat?

H.F.: Van egy olyan faktor, amit úgy hívnak, ihlet, az isteni szikra, amikor hirtelen beugrik egy dallam, egy ritmusképlet, amiből elindul egy dolog. Olyankor az embernek nagyon gyorsan meg kell fogni a gitárt és ezt le kell jegyezni. Van, amikor úgy jön a zeneszerzés, hogy csak úgy játszogatok, improvizálgatok magamban, és akkor hirtelen összeáll egy jobb téma. Szövegírás terén pedig úgy működik, hogy általában egy dal hangulatához jön a szöveg. Egy téma jár a fejemben, valahogy félig tudatos módon elkezd szöveggé formálódni, a dallam elkezd bennem szavakat felhozni, elkezdek az oda illő szavakkal játszadozni. Illetve van egy gondolatvilágom, amit szeretnék kifejezni, amikor már megvan az alap, akkor ezt fejtem ki.

HRM: Mi számodra a legjobb hely dalírásra? Szeretsz nyugis környezetben dolgozni, vagy inkább valami inspirációkkal teli helyet részesítesz előnyben?

H.F.: Mindenképpen a nyugis helyeket szeretem, a dalszerzéshez nagyon csendes hely kell. Gyakran szoktam mozgásszerűen gyalogolni, egy nyugodtabb környezetben, egy parkban az embernek nyugodtabban tud járni az agya. Nem egy olyan dalunk van, ami az éjszakázásról szól (Éjszaka egyedül, Jön a reggel), tudatosan ezeket az állapotokat írják meg, amikor minden elcsendesül, megnyugszik, adott esetben mindenki alszik… Én éjszakai ember vagyok, éjszaka szeretek alkotni, amikor nem zavar senki, és nyugodtan le tudok ülni. Aztán persze olyan is előfordul, hogy teljesen hirtelen jön az ihlet, és érzem, hogy dolgozni kell rajta, olyankor mindent félreteszek, kikapcsolom a számítógépet, a telefont, és az az elsődleges, hogy írjak.

HRM: Gyakran használsz hasonló, visszatérő motívumokat, mint a második, vadállati én; a világ, föld pusztulása, pusztítása, és gyakori téma az egyén harca a világgal...

H.F.: Úgy gondolom, hogy ezekben a dalszövegekben csupán egy-két sorral gondolatok tucatjait mondom ki, talán az a legjobb megfogalmazása, ahogy ott elmondtam… Nyilván, ezek olyan témák, amikről ha bővebben elkezdenénk beszélgetni, akkor reggelig itt ülnénk. (nevet) Kicsit úgy is vagyok ezekkel a dolgokkal, hogy mindenki értelmezze úgy, ahogy szeretné. Természetesen örülnék neki, ha úgy értenék, ahogy én, de nyilván ebben az az izgalmas, hogy kimondasz valamit, és az másokban is gondolatokat ébreszt. Valakinek egy-egy sor tök mást jelent – én mondjuk nem szeretném, ha helytelen következtetéseket vonnának le az emberek velem kapcsolatban, de nem akarom azért túlságosan kifejteni a dolgokat.

HRM: Pár sornak van egyfajta önelemző jellege is – ez mennyire tudatos?

H.F.: Én mindig is ilyen voltam… nem azt mondom, hogy önmarcangolós, de szeretem végiggondolni a dolgokat, fejleszteni magamat, tudatossá tenni azt, hogy hogyan élek, miről mit gondolok. Ahhoz az embernek mindenképp magába kell szállni – ezek pedig érdekes élmények, amik mindenképp további impulzust jelentenek az íráshoz.

HRM: Jólesik kiírni magadból ezeket?

H.F.: Igen, de főleg az érzés esik jól, amikor van egy késztetés, amíg írsz, és aztán befejezed a dalt, és akkor tudod, hogy igen, elmondtad, amit szerettél volna. Jó érzés alkotni, de van, amikor ez nehéz. De amikor nem szeretem, abbahagyom. Ezért is telt el például a két lemez között 3 év, mert nem akartam erőltetni a dolgot, azt akartam, hogy minden egyes alkotás jóleső legyen, és ne kelljen rajta erőlködni.

HRM: Szerinted kimondottan depresszív a mai helyzet, hogy ilyen néven zenéltek? Hisz a dalaitok inkább a küzdésről és az egyéni erőről szólnak.

H.F.: Még kölyökkoromban akartam egy borzasztó kemény zenekart, borzasztó kemény, negatív névvel. Az embernek nyilván fejlődik a személyisége, de ez ragadt rajtunk. Csomó embernek most már a nevünkről, ha zenei kontextusba helyezzük, nem a betegség jut eszébe, hanem a zenekar. Egyébként előfordul az is, hogy aki a depresszióval küzd, és ennek kapcsán rátalál a zenénkre, azt mondja, hogy „tök jó, mert ettől kaptam valamit” – és ez már nem egyszer előfordult. Hál istennek nagyon sokan jelzik, hogy baromi sokat segítettek neki a zenéink.

Én igazából abszolút nem látom úgy, hogy a rock és metal zene destruktív vagy romboló érzést adna át, sokkal inkább erőt ad. Van a dalokban egy energialöket, és mi is valami ilyesmit akarunk átadni: elmegyünk egy koncertre, és bár sok energiát elvesz tőled, hogy mész, szervezel, utazol, dalokat írsz, de ettől, és a közönség reakcióitól kapunk energiát.

HRM: Egyre több az elektro elem a zenétekben. Van egy megcélzott hangzásvilág, ami felé haladtok, vagy ezek a dolgok spontán jönnek?

H.F.: Alapvetően nem akartuk a zenét megváltoztatni, vagy másra fektetni a hangsúlyt. Nem vette át semmi a szerepet, csak éreztünk olyan lyukakat a zenében, a hangszerelésben, amit ki akartunk tölteni. Mikor Soda csatlakozott, arra kértük meg, hogy ezeket a dolgokat oldja meg. Nyilván azóta már közös alkotások is születtek, egy egész albumnyi. Ez igazából a dolgaink egyfajta kiteljesedése. Eléggé sokrétű a zenénk, több stílus is vegyül benne, egy lazább, rockosabb dal után van egy irgalmatlan metal zúzda, de ezek a változatosságok jól esnek és szükségesek is. Amikor már 15 éve alkotsz, akkor még inkább szükséged van az ilyen eszközökre, hogy újat csinálj.

HRM: Mit gondolsz, a következő album merre fog haladni, lesznek még további újítások?

H.F.: Ezt a kérdést nem nagyon tudom megválaszolni, az ilyesmi mindig az aktuális kedvünktől, hangulatunktól, állapotunktól függ, az ízlésünk diktálja ezeket a dolgokat. Gondolkodtunk már olyanban is, hogy megcsinálunk egy turnét rengeteg vendégzenésszel, vokalistákkal, zongoristával. Sőt, komolyzenés koncertben is gondolkodtunk már, csak nyilván ezek mind nagyon időigényes dolgok, és egy ilyen turné vagy koncert előkészítése annyi energiát és pénzt emésztene fel, mint egy komplett új album elkészítése, és mindig afelé hajlunk, hogy inkább egy új lemezt csináljunk.

HRM: Sokaknak nem tetszik, hogy a régi, jól működő dalokba szintén belevegyítettétek a samplert.

H.F.: Sokan idegenkednek az elektronikus dolgoktól, de egyáltalán nem arról van szó, hogy volt egy alap rockzenekar, és abból lett egy „gépi” valami. Csak finom részletek, kis extrák jöttek bele a dalokba: néhol egy zongorabetét, néha egy szintibetét, semmi nagy átalakítás. Nagyon ez nem viszi el a hangulatot. Ha valaki ettől idegenkedik, esetleg megpróbálhat egy picit jobban odafigyelni, hogy mi hogyan történik a zenében. Még lehet, hogy meg is tetszik neki, hogy több minden van az adott dalban, és új, érdekesebb hangok szólalnak meg. Van, hogy érzem, hogy az adott dalból még valami hiányzik, de az eddigi hangszerekkel nem lehet már mit odatenni, és akkor bejön egy másik hangszer. Nem akarjuk újra és újra ugyanazokat a dalokat eljátszani. Hasonló stílusban maradunk, mint amiben vagyunk, de nem gondolom, hogy 30-40-50 éven keresztül ugyanolyan dalokat kéne csak csinálni.

HRM: Sokakat megváltoztat a siker... Más embernek érzed magad, mint 10 éve?

H.F.: Igen, biztos, hogy más vagyok. Az alap személyiségem nem változott meg, de biztos, hogy sokkal érettebb és tudatosabb lettem. A siker boldogabb emberré tesz, és ezáltal kevésbé frusztrálttá. Azt gondolom, hogy mindenkihez, aki a színpadon áll, hozzávágják, hogy nagyképű. Vannak olyan pontok az életemben, amikor elmegyünk koncertezni, és van egy közönségtalálkozó, és tudom, hogy az arról szól, és azért vagyok ott, hogy az emberekkel foglalkozzam. Ez tiszta sor. Viszont ha egy szórakozóhelyen vagyok, és egyszerre tíz ember elkezd hozzám beszélni, és valakire nem tudok ugyanakkora mértékű figyelmet szentelni, akkor nem én vagyok a bunkó. Ott egy magánember vagyok, aki elment szórakozni, és szívesen beszélget bárkivel addig, ameddig őneki kedve van. Nem gondolnám, hogy elvakított a siker… Sikeres a Depresszió, oké, ez tök jó dolog, hogy abból élhetünk, amit csinálunk, de nem gondolnám, hogy olyan emberekké váltunk volna, akik még önmagukkal sem állnak szóba. Ahogy mondtam, eléggé öntörvényű emberek vagyunk, a Tisztelet című dalban meg is fogalmaztam, hogy aki tisztelettel viszonyul hozzám, ahhoz én is úgy fogok viszonyulni.

HRM: Szerinted hogyan tud egy zenekar sok éves karrier és sok elkészített lemez után is érdekes maradni?

H.F.: Ezek fontos dolgok… Meg kell ragadni azokat az ötleteket, amiket érdekesnek találunk, folyamatosan figyelni kell a közönség reakciót, mindig tisztességes és egyre jobb és jobb produkciót kell lerakni az asztalra. A Depresszió pályájában szerintem az is egy jó dolog volt, hogy az elején nem minden koncert volt a helyén, de azért felfejlődtünk, a közönség pedig a folyamatos fejlődés szemlélője: akárhányszor találkozunk, mindig egy jobb, ügyesebb, kiforrottabb, rutinosabb produkciót kap a zenekartól.

HRM: Biztosan régen Ti is úgy kezdtétek, hogy maximum 20 ember előtt léptetek fel. Mertetek akkor arról álmodni, hogy egy nap eljuttok idáig, vagy tudatosan ezt is akartátok?

H.F.: Én úgy szeretek álmodni, olyan dolgokat szeretek magamnak vágyként megfogalmazni, amiket reálisnak látok. Nyilván, hogyha azt mondják, hogy a Depresszióból ilyen szintű zenekar lesz és ilyen szinten fogunk élni, az egy nagyon durva vágyálomnak tűnt, de én éreztem a realitását is. Éreztük magunkban a tehetséget, csak azt nem tudtuk, hogy ezt ki tudjuk-e bontakoztatni. Nem láttuk az utat, ez egy szakma volt, amit meg kell tanulni, hogy hogyan tudjuk ezt eljuttatni az emberekhez. Bíztunk benne, hogy ez így lesz, de akkor ezt még semmi nem támasztotta alá…

HRM: Szerinted nehéz ezt Magyarországon véghezvinni?

H.F.: Igen, nagyon. Nagyon kevés zenekar van, talán öt vagy hat, amelyik ebben a stílusban aktív, valóban foglalkoztatva van, és komolyabb helyeket tud megtölteni. Nagyon-nagyon nehéz és nagyon sok aspektusból áll össze az, hogy egy zenekar sikeres tudjon lenni és maradni. Nem csak tehetség és elszántság kérdése, hanem azé is, hogy a közönséggel megtalálja-e az ember a közös hangot, hiszen elsősorban az egész a közönség szórakoztatására történik. Ez egy fontos dolog, és mi egyébként baromi hálásak vagyunk az embereknek azért, hogy kitartanak mellettünk. Ez óriási. Az egy dolog, hogy elindul egy zenekar, és egy-két évig sikereket ér el. Több ilyen zenekar jött már, és tűnt el mellettünk: hirtelen feljött, baromi látványosan csillogott, aztán el is tűnt. Hogy folyamatosan szinten tudjuk tartani a zenekart, és az emberek folyamatosan érdeklődnek utánunk, az egy borzasztó megtisztelő érzés.

HRM: Viszonylag nagy névként is ki meritek mondani, meg meritek énekelni a gondolataitokat. Ért már Titeket emiatt atrocitás?

H.F.: Volt már ez-az, de mi tudjuk kezelni ezeket, és nem is az emberek lábára lépünk rá, hanem a politikusokéra. Sosem volt nálunk annyira nyílt politizálás, csak elmondunk egy-két gondolatot. Nem az ellentéteket akarjuk növelni az emberek között, hanem a zenével akarjuk őket összehozni. Nem azt akarjuk mondani, hogy valakit nem szeretünk, mert így gondolkozik; számunkra az emberek azok emberek és nem politikai oldalak vagy fogyasztók. Az egyik embernek ez a véleménye, a másik embernek az a véleménye, de egy koncerten miért ne örülhetnénk egymásnak? Nem is a mi dolgunk ezeket a politikai dolgokat megváltoztatni, csak véleményt nyilvánítunk erről is, mint minden más dologról az életből.

Készítette: Vica