"A Deep Purple szí­npadra való zenekar": Interjú Ian Paice-szel

írta Bigfoot | 2013.04.15.

E hónap végén napvilágot lát a Deep Purple tizenkilencedik stúdióalbuma, ’Now What?!’ címmel. Nem mondanám, hogy a zenekar hamarosan promóciós turnéra indul, hiszen a Purple azon előadók közé tartozik, akik hosszú évek óta permanensen járják a világot. Augusztus elején sokadszorra hozzánk is ellátogatnak. Majdnem nyolc esztendőt kellett várni a friss dalokra, hiszen a legutóbbi stúdióalbum, a ’Rapture of the Deep’ 2005 őszén jelent meg. Magazinunkat nagy megtiszteltetés érte, hiszen az új lemez apropóján a mára egyetlen alapítótag, Ian Paice dobos interjút adott a hardrock.hu-nak.

Hard Rock Magazin: Mennyi idő alatt sikerült megírni, felvenni az új albumot?

Ian Paice: Már a turné alatt is készültünk az új lemezre. Így visszanézve logikusnak tűnik az egész, nem vesztegettük az időt. Tavaly tavasszal visszavonultunk körülbelül két hétre egy kis német városba. Sokat jammelgettünk, és szinte minden nap előjöttünk egy-két jó ötlettel. Steve hozott pár témát, melyhez aztán mi is hozzájárultunk. Szóval, két hét alatt összehoztuk az új dalokat, melyek még embrionális állapotban voltak, de stúdióba vonultunk. Ami a dobot illeti, körülbelül tíz nap alatt feljátszottam a magam részét, mely nagyon rövid időnek számít. A többiek sem sokat piszmogtak a rájátszásokkal, Ian és Roger talán két hetet töltöttek a felvételekkel.

HRM: Melyik résszel készültök el először, a szöveggel, vagy a zenével?

I.P.: Általában a zenével. Nehéz művelet, mert amikor elkészülünk egy zenei alappal, arra sokszor nem egyszerű szöveget írni. Nem lehetetlen, de kemény munka. Ian és Roger tudják, mit kell tenni, mindig megtalálják a legjobb megoldást. Nálunk nem úgy működik a komponálás, hogy az egyik tag írja dalokat, jön, leteszi elénk, hogy akkor most játsszátok el. Ahogy mondtam, jammelünk, még a stúdióban is, sokszor órákon keresztül. Aztán néha ötven perc anyaggal elkészülünk, abból negyvenöt perc a kukában végzi, öt pedig azt mutatja, hogy valami történt. Nálunk így működnek a dolgok.

HRM: Akkor nem igaz a feltevés, hogy Steve Morse a fő dalszerző…

I.P.: Nem. Steve sokszor két-három alaptémát is hoz, melyeket persze, formázni kell. Ő egyébként folyamatosan komponál, mindennapra jut valami ötlete, otthon a stúdiójában is szünet nélkül dolgozik, hihetetlenül termékeny ember. Pár dal például Roger basszusriffjeiből áll össze, vagy előfordul az is, hogy én kezdek el valamit ütni, és a többiek beszállnak. 

HRM: Mielőtt a ’Bananas’ 2003-ban megjelent, öt évig nem készült Deep Purple stúdióalbum, ám két évre rá kiadtátok a ’Rapture of the Deep’-et is. Most majdnem nyolc évet kellett várni a következő lemezre. Mennyire valószínű, hogy rövid időn belül újabb LP-t adtok ki?

I.P.: Szerintem ennek most nagyobb az esélye, mint bármikor a múltban. A Deep Purple igazából a színpadra való zenekar. Amikor ott vagyunk, a közönségnek játszunk, mindezt a stúdióban a berendezéseknek tesszük. Ez nem olyan hálás feladat, mint a koncert, mert ott kétirányú a játék, hiszen halljuk magunkat, és a közönség is hall bennünket, a stúdióban viszont csak a technika van jelen. De most legutóbb nagyszerűen éreztük magunkat, boldogan hallgattuk vissza felvételeket a kontrollszobában, elégedettséggel töltött el az eredmény. A közeli jövőben még egyszer szeretném átélni ezt az érzést.

HRM: Stúdiófelvételeken ritka a dobszóló, a ti lemezeiteken sincs ez másképp. Lehet ezt jól csinálni az üvegfal mögött, vagy tipikusan koncertre való műfaj?

I.P.: Nagyban függ a stúdió hangzásától, ez nagyon fontos. Ha igazi élő hangzást tudunk kialakítani, akkor remek dolgokat hozhatunk össze. Ha mindez nincs meg, akkor nem jön a várt eredmény. Ugyanakkor az is fontos, hogy maga a cucc hogyan szólal meg fizikai mivoltában. Manapság a dobszóló érdekes dolog. Amikor hosszú évekkel ezelőtt a ’Made In Japan’-t készítettük, rátettünk egy hosszú szólót, ez most nem működik, maximum két-három perc erejéig, mert a közönség elkezd unatkozni. Értem a problémát, mert legtöbben a dalok miatt jönnek el a bulikra.

HRM: Nem olyan régen a Youtube-on közzétettetek egy rövidfilmet az albumhoz köthető promóciós fotózásról, melyre Berlinben került sor. Ennek keretében az utcára is kimerészkedtetek. Hogy reagált az utca embere?

I.P.: Először csináltunk ilyent, magam is kíváncsi voltam az eredményre.  Ha Mick Jagger, Paul McCartney vagy Elton John teszi ezt, az emberek azonnal felismerik őket. Néhányan odajöttek hozzánk, hogy rákerüljenek a képekre, ami teljesen rendben is volt. Jól éreztük magunkat.

HRM: Menjünk egy kicsit vissza a kezdetekhez. Manapság nem sokat emlegetik a Deep Purple első felállását, és bizony nem sok dokumentum maradt ebből a korszakból. Másfél év alatt felvettetek három albumot sok feldolgozással, van egy rossz minőségű kalóz-koncertlemez Los Angeles-ből, pár rövid tévéműsor-részlet, más nem nagyon. Miért csak ennyi?

I.P.: Magad mondtad, hogy három albumot vettünk fel másfél éven belül. Szerintem ez nem rossz teljesítmény ilyen rövid idő alatt. Az első felállásnak meg kellett alapozni a nemzetközi karriert. Dolgoztunk az Egyesült Államokban, játszottunk Európában, és még három albumot is rögzítettünk mindezt tizennyolc hónapba belesűrítve. Ritchie Blackmore érdekes munkastílust alakított ki a stúdióban. Amikor egy lemezhez elég anyagot rögzítettük, fogta magát és hazament. Éppen ezért nincsenek titokzatos, kiadatlan felvételek abból az időből. Meglepődnék, ha valaki találna ilyeneket.

HRM: Az első felállás muzsikáját az útkeresés jellemezte. A zene egyszerre volt hard rock, progresszív rock pszichedelikus elemekkel. Hogy látod ezt a kezdeti periódust?

I.P.: Amikor megalakultunk, az egyik kedvenc bandánk a Vanilla Fudge volt. Ők lényegében már feltalálták azt a fajta a zenét, amit mi csak másoltunk. Egyszerűen beleszerettünk a muzsikájukba, és megpróbáltunk valami hasonlót játszani. Érdekes volt, amikor a felvételeket készítettük, mert nem a saját zenénket játszottuk, nem láttuk előre a végeredményt, de jó zenészek játszottak a bandában. Ritchie és Jon fenomenálisak voltak. A legnagyobb korlátot azonban Rod Evans jelentette, aki egy nagyszerű ballada-énekes, de nem sok köze van a hard rockhoz. Sok olyan témát el kellett hagynunk, melyet Rod egyszerűen képtelen volt elénekelni. Olyan zenei utat választottunk, ahova ő már nem tudott követni minket, így változtatni kellett. Ez pont olyan, mintha Frank Sinatrát arra kérték volna, hogy Black Sabbath-ot énekeljen. Valószínű, nem sikerült volna. Aztán amikor Ian és Roger csatlakoztak, megszilárdult a zenei irányvonal.

HRM: Most már három generáció eljön a koncertjeitekre, számtalan fiatal banda példaképként tekint rátok, legendaként emlegetnek benneteket. Hogy érzed magad ebben a megközelítésben?

I.P.: Nagyon aranyos, amikor azzal jönnek oda hozzánk, hogy legendák vagyunk, bár nem igazán értem, hogyan kapcsolódok ehhez a fogalomhoz. Boldognak és szerencsésnek tartom magam, hogy a természettől kaptam valamit, melynek segítségével dobolhatok, és egy nagyszerű életet tudhatok magaménak. Hálás vagyok, hogy az emberek szeretik, amit csinálok. Amikor felmegyek a színpadra, ugyanazok az érzéseim a tizenöt éves srácok felé, mint a közönség többi részéhez. Csodás érzés, amikor körbenézünk, és három generációt látunk a közönség soraiban. És tudod, egy hatvanöt éves épp úgy reagál a zenére, mint egy harmincöt vagy egy tizenöt éves. Ott állnak és boldogok. Ilyen tekintetben mindegy, hány éves a néző.

Készítette: Bigfoot