Soha nem elég: Pandora's Box, StickMen - Club 202, 2013.03.30.

írta Hard Rock Magazin | 2013.04.14.

Az elmúlt években nem sűrűn járt errefelé a debreceni illetőségű Pandora’s Box, idén viszont már másodszor léptek fel Budapesten. Január végén az unplugged műsort adták elő a PeCsa Caféban, teltház előtt (erről sajnos időhiány miatt nem tudtam írni, pedig érdemes lett volna, szenzációsan sikerült). Ezúttal viszont igazi villanyos-zúzós bulit nyomtak a Club 202-ben. Míg a közeli parkolóhelyről a bejárat fele battyogtam (ömlő esőben), eszembe jutott, hogy éppen 11 éve ugyanitt láttam őket először. Azóta sok minden történt…

A bulit az Arcadia nyitotta, az ő műsorukat azonban lekéstem, mikor beléptem, már a StickMen játszott. Nevükhöz híven a basszusgitáros nem hagyományos hangszeren, hanem sticken játszik. Ennek megfelelően a zenéjük funkys-jazzes rock. Az említett „stikkes fickón” kívül egy kitűnő gitáros, egy nagyon fiatal, de annál erősebb torkú énekes lány és… a P. Box két tagja, az orgonista Szabó Krisztián és a dobos Kiss Konrád játszik a zenekarban. Nekem nagyon bejött, valamiért a 90-es évek tabáni bulijainak a hangulatát hozta vissza a zenéjük. Főleg saját szerzemények hangzottak el, ezekről csak a legjobbakat tudom írni. A vége fele elnyomták a Highway To Hellt, bár szerintem ez nem igazán passzolt a zenekarhoz, nekem egy kis „kosz” még elfért volna, de ettől függetlenül jól eljátszották, a közönségnek tetszett. Hendrix Let The Good Times Roll-ját viszont nagyon eltalálták.

Némi átszerelés után felhangzott Pandora legendája, és a sötétben megjelentek a P. Box tagjai. Szokatlan módon a Láss az én szememmel című nótával kezdtek. Kori amúgy halfordosan, a színfalak mögül eresztette ki az első sikolyt, nagyon hatásos volt. Majd jött a Soha nem elég, jól megmozgatva a közönséget. Sajnos ezúttal nem volt teltház, hézagosan álltunk elől, de annál lelkesebb közönség látogatott el a bulira. Ami viszont meglepett, hogy a legelső sorok üresen álltak, mikor azonban előre mentem, rögtön megértettem az okát: iszonyatos orrfacsaró bűz áradt ki a WC ajtajából. Csak remélni tudom, hogy a színpadon nem lehetett érezni.

A Csak az ég című dal következett, sajnos azonban Günter mikrofonját nem nagyon lehetett hallani, és ha már itt tartunk, szerintem a gitárja is elbírt volna még egy kis kakaót. Viszont Krisz szintijei közül a Kurzweill szerintem túl hangos volt. A Roland (azon játszotta a Hammond témákat) viszont pont jól szólt. (Hátrább, a keverőpult mellett helyet foglaló cimborám viszont teljesen elégedett volt a hangzással, lehet, hogy csak elől voltak ilyen gondok).

Szóba került, hogy készülnek az új számok, de Kori bevallotta, hogy ő van elmaradva a szövegekkel. Viszont jó néhány dal új bevezetőt kapott, így például a Veled múljon el is, bár kicsit jobban sikerült megvariálni, mint szerették volna… Korinak egyszerűen nem jutott eszébe a szöveg, amíg üresen mentek a riffek, még egy másik dal első sorát is elkezdte. Mindez nem is érdemelne több szót, simán belefér, de valahogy érdekes módon úgy érzem, hogy sikerült pozitívan kijönniük a dologból, ez a baki dobta fel igazán a bulit, ahogy Kori lereagálta, amikor gratulált magának, mosolyt csalva mindenki arcára. Szimpatikus, ahogy a színpadon viselkedik, viszi a bulit, de nem játssza meg magát, ilyen a jó frontember.

A legutóbbi lemez címadó dala, a Pangea következett, gyönyörű volt, mint mindig. Majd egy kis egyveleget toltak a régebbi számokból, Ingajárat, Maradj a vonalban, Bukott angyal, szépen egybefűzve. Én speciel jobban örültem volna bármelyik dalnak teljes egészében, de szép sikert arattak vele, és ez a lényeg. Majd Günter belekezdett a Múlt és jelen riffjébe, imádom ezt a dalt (is). Folytatták a ’Reményre ítélve’ albummal, Szúnyogok a második, akarom mondani Legyek az első (én kérek elnézést…). Újra visszatértek a régmúltba: az Ómen következett. Nagyon dögösen szólalt meg, és itt kifejezetten jót tett, hogy Krisz szintetizátora kihallatszott rendesen.

A Zöld a bíbor és a feketét meglepő módon lassú változatban, egy szál zongorakísérettel játszották el, ahogy az akusztikus műsorban hallhattuk (na jó, Juhos Norbert csellójátéka nélkül), utalva arra, hogy ez a dal végül is a megemlékezésről szól. A hatás leírhatatlan. Ez meg is adta az alaphangulatot Günter dalának, a Még egy percnek. Ha már ketten maradtak Krisszel, Günter belekezdett a szokásos, Gary Moore-t idéző szólójába (igazságtalan vagyok, szó nincs másolásról, ez a szóló minden egyes hangjában maga Günter, csak hangulatában idézi Garyt, de hát ugye nincs címe, valahogy utalnom kell rá), ami egyben a Fantomlány bevezetője volt. Majd az Ezer év című dallal idézték meg történelmünket, hogy egy pörgős Rock’n’ Rollal az égig zárják a műsort. Persze nem úszták meg ennyivel, naná, hogy visszatapsoltuk őket. Egy húzós Tűzben égni-vel tértek vissza, hogy végül a szokásos koncertzáró Vágtass velem-mel tényleg befejezzék a bulit, fergeteges gitár-basszus-orgona szólóval. Cézi itt már nagyon elemében volt, hiperzöld Yamaháját leakasztva döngette, majd (Albert Collins módjára) félvállra vette vissza.

Szuper buli volt, nagyon köszönjük. Remélem, ez az egymás utáni két koncert egy biztatóbb jövő kezdetét jelenti, legalábbis P. Box koncertek terén…

Szerző: Almár Ákos (sako)

Képek: Fodor Szilvia