Pokolra kell menni: Helloween, Gamma Ray, Shadowside - PeCsa Music Hall, 2013.03.19.

Régóta vártunk rá, és megérte! A Helloween és a Gamma Ray második egyesülése jóllakatta a hamburgi power metalra éhes közönséget. Jó volt látni a kétharmadáig, vagy talán nyugodtan mondhatom, hogy háromnegyedéig telt Petőfi Csarnokot, ahol a Hellish Rock Tour első nekifutását is rendezték. Az öt és fél évvel ezelőtti buli emlékei kicsit már megkoptak, viszont egyvalami ugyanaz maradt: a kamion. Mike kollégámmal gunyorosan konstatáltuk, hogy bizony, ugyanez a jármű parkolt itt a Helloween és a Gamma Ray 2007-es közös buliján, nem bajlódtak sokat az újramatricázással. Akkor az Axxist hozták volna magukkal, de az előzenekar koncertje elmaradt. Most nem, bár a Shadowside zenéje maximum a sörözéshez, no meg a pajzán gondolatokhoz hozta meg a kedvet.

Shadowside

Persze nem akarom ekézni őket, hiszen szimpatikus kis banda, például nagyon tetszett, hogy Fernando Peto basszusgitáros fél órával a koncert előtt még javában a merch pultnál próbálta eladni a Shadowside pólókat. Próbálta volna meg ezt Andi Deris, nem jutott volna fel a színpadra egyhamar, haha! Élvezték, hogy itt lehettek, Dani Nolden énekesnő keresztül-kasul bejárta, vagy inkább befutotta a színpadot, aminek hátterébe ők is kaptak egy egészen impozáns molinót. Legutóbbi lemezükkel, vagyis a 2011-es ’Inner Monster Out’-tal ismertem meg őket, nagyjából erre a korongra épült a brazil heavy zenekar setlistje is, a ’Theatre of Shadows’ és a ’Dare to Dream’ albumokról csak egy-egy dal hangzott el. Hangzottak bizony, de hogyan… szegény Dani hangja szinte teljesen elveszett, ráadásul a teljesítménye is hagyott némi kívánnivalót maga után ezen az estén. Egy-két dal erejéig azért fel tudták kelteni az érdeklődést, viszont a Motörhead Ace of Spades-szével nálam agyoncsapták az egész estés (és amúgy sem túl magas) produkciójukat. Hallottam már egy párszor ezt a dalt, különböző zenekaroktól, és ez sajnos nem sikerült túl jóra, hogy finoman fogalmazzak.

Hálátlan feladat volt az övék, mint ahogy a legtöbb előzenekar sorsa bizony mostoha, de őket ez nem zavarta, más kérdés, hogy a közönség túlzottan nem indult be a produkciót látva. Egyébiránt egész kellemes emlékeim vannak a legutóbbi lemezükről, de ahhoz még nagyon sokat kell fejlődniük, hogy az ott mutatott formát átmentsék a színpadra is. Pedig nem kezdő egyesületről van szó, hiszen 2001-ben alakultak meg.

Férfiak lévén természetesen szóba kerültek Dani Nolden barátnénk külső adottságai is, bár a vélemények megoszlottak. Ki-ki döntse el, hogy mit gondol a brazil teremtésről, s mielőtt elszégyellném magam, hogy a produktum helyett éppen Danit próbálom elhelyezni egy egytől tízes skálán, gyorsan hozzáteszem: nem biztos, hogy a néző tehet róla, ha nem tud teljes mértékben odafigyelni egy bulira, mert olyan hívságok, mint teszem azt a sör, vagy jelen esetben a női domborulatok, elvonják a figyelmét. Shadowside, legközelebb jobb bulit kérünk, és akkor Dani egészen más megvilágításból is középpontba kerülhet.

Setlist:

I’m Your Mind / A.D.D. / Highlight / Hideaway / Gag Order / Ace of Spades / Waste of Life / Angel With Horns

Gamma Ray

Gamma Ray-nek lenni egy Helloweennal közös turnén bizony elég szopóálarc, hiszen jelen esetben teljesen egyértelmű, hogy ki a tyúk és ki a tojás, még ha szerintem volt olyan időszak a világtörténelemben, amikor a Gamma Ray verte a Helloweent az aktuális lemezével, vagy éppen koncertteljesítményével. Persze nem látok Kai fejébe, és távol álljon tőlem, hogy olyat magyarázzak bele a szituációba, ami talán nem is áll fenn, de nekem biztos piszkálná a csőrömet, hogy az anyabandám előzenekara vagyok, még akkor is, ha „special guest”-ként az egész buli végén ismét színpadra fogok kerülni. De reméljük, és induljunk is ki abból, hogy Hansen urat nem zavarta a dolog, mint ahogy nem is tűnt rosszkedvűnek a koncert alatt, sőt!

Szóval úgy tűnik, hogy néki nem savanyú a szőlő, viszont derék Gamma Ray fanoknak talán az lehetett, hiszen mindössze 11 dalt kaptunk tőlük, ráadásul – Isten bocsássa meg, amit most mondok – nem túl erős setlisttel készültek erre a turnéra. Persze, Anywhere in the Galaxy bármikor, reggel, ebédre, vacsorára, The Spirit is jöhet hozzám mindég, a Send Me a Sign pedig akkora alap, hogy valószínűleg lincshangulat alakult volna ki, ha nem követik el aznap este. Igen ám, de hol a Rebellion in Dreamland, a Valley of the Kings, a Somewhere Out in Space, a Dethrone Tyranny és még sorolhatnám… olyan alapvetések maradtak ki, hogy szinte a könnyem is kicsordult, miközben azért érezhetően emelkedett a koncerthangulat és a jelenlévők létszáma, miközben a hangosítás is egyre jobb lett, ahogy az lenni szokott.

Az EP-ről az Empire of the Undead szerintem vizet nem zavart, a Master of Confusion pedig a maga Send Me a Sign / Follow Me / Time to Live keresztmetszetű slágerességével meghozta ugyan a hangulatot, de valahogy tudatosította bennem, hogy ez a Gamma Ray sajnos már nem az a Gamma Ray. Ennek „örömére” kaptunk is a ráadás előtt egy kis To the Metalt, amit a zenekar legnagyobb bűntettének tartok annak 23 éves fennállása alatt.

Michael Ehré dobosról megoszlott a stáb véleménye, nekem annyira nem jött le, amit művelt, de az is lehet, hogy túlzottan hozzászoktam Dan Zimmermannhoz. Kai jó volt, mint mindig, viccelődött, mosolygott vadalma módjára, remekül énekelt (ilyenkor azon kapom magam, hogy bizony revideálnom kell egy-két korábbi kijelentésemet, de sebaj), kontroll alatt tartotta a bulit. Egyvalami mellett viszont nem tudok elmenni, az pedig a dohányzás. Pöfékelek én is, sajnos néha túl sokat is, de az, hogy ő rágyújt a színpadon, szerintem pofátlanság. Tudom, hogy Weiki és Kai is marha nagy bagós, de annyival megtisztelhetnénk a közönséget, hogy nem gyújtanak rá egy olyan helyen, ahol ugyebár a törvény szolgáltatta keretek között alapból nem is lehetne. Hát de nem?

Hogy a szentbeszédem után kicsit visszakanyarodjunk még a koncert lényegi részére, megjegyezném, hogy a Gamma Ray nálam egy kicsit fordított utat jár be, mint mondjuk a… Helloween (hogy pont ők jutottak eszembe…). Negyedszer láttam Hansenéket, és bizony egyre kevesebb libabőr jelentkezik rajtam. Mindent egybevetve a Gamma Ray koncertje jó volt, de nem kiemelkedő, mindenesetre még mindig nagyon kedvesek számomra, és a következő bulijukat sem fogom kihagyni. Reméljük, hogy akkor főbandaként láthatjuk őket, mondjuk egy, a kilencvenes évek második felére koncentráló setlisttel. Viszont a Helloween bulik egyre jobbak és jobbak, ez a mostani koncert is elképesztő volt, ennek kapcsán lassacskán át is adom a szót Tomkának, hadd regéljen ő is!

Setlist:

Welcome / Anywhere in the Galaxy / Men, Martians and Machines / The Spirit / Gamma Ray / Master of Confusion / Empire of the Undead / Empathy / Rise / Future World / To the Metal /// Send Me a Sign

Szerző: Jocke

Helloween

Ironikus – gondoltam a szigetes Helloween-bulin 2011-ben –, hogy egy zenekar, amelyik többször is újradefiniálta már stílusát, így gúzsba kösse magát képzelt vagy valós rajongói elvárások alapján. A Helloween Keeper-féle múltidézése valahogy nem jött át akkor, pláne hogy azokat a dalokat már kismilliószor eljátszották a koncertjeiken, s időközben olyan – a korai lemezeknél változatosabb, érettebb, és legalább annyira jó – albumokat szültek az utóbbi években, mint a ’Gambling With The Devil’ vagy a ’7 Sinners’. A friss-ropogós ’Straight Out of Hell’ ügyes taktikus húzás volt a németek részéről, amivel sikeresen békítették össze az utóbbi évek keménykötésűbb irányvonalát a védjegyszerű happy metaljukkal, a régi és az új rajongóknak egyaránt ördögi szórakozást kínálva. A másodjára tető alá hozott, testvéries együttműködés jegyében fogant Hellish Rock Tour is erről az egyensúlyról szólt, a korábban már bebetonozott setlistet minimális fazonigazítással alakították az ősrajongók, az új album szerelmesei és a (relatív) ritkaságokra vágyók kedvéhez egyaránt.

A Wanna Be Godról már első hallásra ordít, hogy lemezen játékos intermezzónak, koncerten pedig amolyan queenesen hangulatot alapozó intrónak szánták, ám az élőben előadott szám alatt legalább szemrevételezhettük a színpadképet: a 2007-es Hellish Rock turnéhoz vagy épp a 2010-es bulihoz képest visszaszorult, elenyészett a vizuális őrület, a lyukacsos függöny legördülése után semmi extravagáns díszlet, csupán sztenderd emelvények biztosították a mozgásteret az amúgy magukhoz képest is visszafogottabban bohóckodó németeknek. Azonban a puritán látvány csak azért kellett, hogy egy sallangmentes, csontig hatoló heavy metal koncerttel üssék tökön a közönséget. Én a Nabataea első riffjénél kaptam először a tökfejemhez, hogy apám, mekkora már az „újvonalas” Helloween: most mégis, melyik happy metal banda képes átmenni a sötét oldalra, és ugyanazzal a hurráoptimista vigyorral átvészelni az egészet?

A Nabataea amolyan modern Helloween-esszencia, ebben a dalban minden megvan, a markos-morcos riffektől kezdve a kísérteties Deris-dallamokon keresztül az összetettebb dalszerkesztésig, s közben mégis felismerhetően beleégett a Helloween-kézjegy. Hasonlóan, de kissé önfeledtebb modorban baszarintott oda az új lemez címadója, s ha még idevesszük a két dal között előkapott Eagle Fly Free-t, akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy a Helloweennek mindössze három dal kellett ahhoz, hogy heavy metalos örömünneppé varázsolja az estét. A szigetes nosztalgiabuli kivételével (ahol azért Deris kiapadhatatlan szövegelése, és a 80 percbe szuszakolt közönségénekeltetés is rontott a renomén), a Helloween már évek óta etalon-színvonalon tolja azt a power metalt, amibe másoknak beletörik az unalomtól elrozsdásodott bicskája. Ahogy a korábbiak, a mostani Helloween-parti is úgy volt izmos, energikus és ízléses, hogy közben jottányit se engedtek a profizmusból.

Hibát persze mindenhol lehet találni, pedig miután még az egyik kedvenc lemezemről, a ’7 Sinners’-ről is játszottak, igazán nem akartam kötözködni. De úgy tűnik, ugyanaz volt a koncert egyik legnagyobb előnye, mint nem túl méretes, de tagadhatatlan hátránya: a setlist. Például: ha már ’7 Sinners’, akkor a Where The Sinners Go-ról igazán leszakadhatnának, és válthatnának egy epésebb tételre, s ha már ’Straight Out of Hell’, akkor miért kell Hold Me In Your Arms-szal langyosítani a hangulatot? Különben is, hol hagyták a World of Wart? Oké, a szerelmespároknak is lehet jó estéjük, de azért a Helloween is tudott már jobb balladát – és most nem az A Tale That Wasn’t Rightra gondolok... És akkor még ott figyelt a ’Straight Out of Hell’ legklisésebb dala, a „wanna be rock sláger” Live Now! a maga agyonhasznált gitáreffektjeivel – de legalább a „meglepetésszerű” közönségénekeltetés passzolt a dal színvonalához.

A Helloweenbe viszont szorult annyi spiritusz, hogy a – még egy közepes dobszólóval súlyosbított – hangulatapasztásért egy Falling Higherrel kárpótoljon, majd a nyuszit is előhúzták a kalapból a megunhatatlan Hell Was Made In Heavennel, és a pár év után a programba visszaillesztett Powerre se lehetett senkinek egy rossz szava se. Kiemelném még a Steel Tormentor ikerszólóját, jó volt látni, hogy a nem éppen acélos kinézetű Sascha Gerstner és Weikath mester közösen kápráztatnak, és nem minden reflektorfényes szóló kizárólag Gerstnernek jut. De ha már szóló, akkor a legemlékezetesebb pillanatot Markus Grosskopf szállította, amikor megszaladt a keze a ráadásban, talán a Halloween alatt – több figyelmet és szólólehetőséget a méltatlanul keveset emlegetett Markusnak!

A ráadásban előkapott Are You Metal? jól példázta a Helloween és a(z újabb) Gamma Ray közötti különbséget: habár nem ennek a számnak a szövegkönyvét mutogatnám a földönkívülieknek, ha meg akarnám győzni őket arról, hogy az emberek értelmes lények, azért még így is köröket ver Kai Hansen témába vágó variációjára, a To The Metalra. A finálé amúgy a kötelező közös örömzenét hozta magával, amit 2007-ből már jól ismertünk: először jött az ős-Helloween blokk Halloweennel, How Many Tears-zel, majd Kai Hansen a mikrofont is átvette az egész este folyamán remekül teljesítő Deristől, hogy igazi kuriózumként ő adja elő egykori zenekara élén a Heavy Metal (Is The Law)-t. Az I Want Outra pedig szinte a teljes Gamma Ray legénység megszállta a pódiumot, hogy asszisztáljon minden idők egyik leghíresebb heavy metal himnuszához – ám a múltidéző blokkban mégiscsak a Heavy Metal vitte a pálmát.

A koncert minden kötelező metal-manírt szállított, a rocksztáros gitárkiállásoktól a közönséget profin manipuláló frontemberi teljesítményig, ráadásul most végre a Helloween történetének két legjelentősebb éráját is egyensúlyba hozta a szett összeállításában. Ugyan én még több merészséget elfogadnék a koncertprogramban (lehetne mondjuk a „Keeper-turné” mintájára „Deris-turné”, amin pl. csak 2000-ben és azután íródott dalokat játszanak), de ez a koncert most így is nagyon kompakt volt. Majdnem akkorát ütött, mint az Accept októberben – és a germán metal koncert intenzív élményének emlékét felidézve, ennél nagyobb bókot most nem is tudok elképzelni.

Setlist:

Wanna Be God / Nabataea / Eagle Fly Free / Straight Out of Hell / Where the Sinners Go / Waiting for the Thunder / Steel Tormentor / Dobszóló / I'm Alive / Live Now! / Hold Me in Your Arms / Falling Higher / Hell Was Made in Heaven / Power /// Are You Metal? / Dr. Stein /// Halloween-How Many Tears-Heavy Metal (Is the Law) / I Want Out

Szerző: Tomka

Képek: Szakáts Tibor

Köszönet a Livesoundnak!