Hűség a Játékokhoz: East életműkoncert - Művészetek Palotája, 2013.03.12.

írta Bigfoot | 2013.03.21.

Az 1975-ben alakult zenekar a nyolcvanas évek elején futott be igazán, pedig a kezdetekben még Szakcsi-Lakatos Bélát is soraiban tudhatta az East. Ekkor már lehetőséget kaptak lemezfelvétel készítésére, bár koncertekben előzőleg sem szenvedtek hiányt. Viszont a helyzetük egyáltalán nem volt irigylésre méltó, hiszen harminc évvel ezelőtt egyedüliként képviselték a progresszív rockot a műfajon belül, hiszen kortársaik, az Edda, a Korál, a P. Mobil, a Karthago valamennyien a Deep Purple ihlette klasszikus hard rockot játszotta.

Biztos hogy nem volt könnyű dolga Móczán Péternek és csapatának, de végig kitartottak elképzeléseik mellett, még akkor is, amikor 1986-tól egy fokkal könnyebb műfajt kezdtek el művelni. Erre a muzsikára talán már nehezen lehetett ráhúzni a „progresszív” címkét, de az biztos, hogy a zenei igényt nem adták lejjebb, és az 1994-es feloszlásig, igaz más felállásban, de konok fejjel járták útjukat.

Tizenkilenc esztendő után a tagok úgy határoztak, újra életre hívják ezt a kiváló zenekart. Igaz, tavaly a muzsikusok már összegyűltek Pécsen egy buli erejéig, de az a show nem volt ilyen léptékű.

Móczán Páter, Varga János, Pálvölgyi Géza, Király István és Zareczky Miklós, azaz a klasszikusnak mondott felállás kezdte a bulit, méghozzá a ’Hűség’ albummal. Hallgatva ezt a több mint harmincéves anyagot egyszerűen nem értem, miért nem futottak be szélesebb körben. A mai technikai feltételekkel lejátszott dalok olyan színvonalú produkcióról szóltak, hogy lenne keresnivalójuk a nemzetközi színtéren. Nem tudok mit mondani, progresszív rockot hallattunk, a szó legnemesebb értelmében, az összetett kompozíciókkal, az eszméletlen hangszervirgákkal, ahol inkább a gitár járt az élen, a nagyívű énekdallamokkal, az egekben járó, mégis emberközpontú szövegekkel. Később Zareczky elhagyta a színpadot és következett az ’Áldozat’ című instrumentális rockszvít pár részlete csendült fel, engem nagyon mélyen megérintve, katartikus élményt kiváltva, akárcsak a ’Hűség’ dalaival.

Körülbelül háromnegyed óra klasszikus East után csak Pálvölgyi és Móczán maradtak a színpadon, hozzájuk csatlakozott Takáts Tamás, Dorozsmai Péter és vendégként Madarász Gábor is, és a koncert hömpölygött tovább a zenekar nyolcvanas évek végi, kevésbé progresszív, ám színvonalban semmivel sem alábbszálló, mégis megérdemelten népszerű második korszak a David Bowie szeme, a Szerelem sivataga és a megrázó 56-os emlékdal. Egyértelmű volt a különbség a zenekar két felállásának zenéje közt.

Muszáj egy kis összehasonlítást tenni a két énekes között. Zareczky Miklós iskolázott hangja ezúttal nem funkcionált száz százalékosan érzésem szerint, mert nem mindig találta meg a megfelelő hangokat. Lehet, hogy nem jól hallotta magát a kontroll hangfalakban, a néha előjövő alulintonáltság bántotta a fülemet. Tamást viszont rég hallottam ilyen jól énekelni, néha egy-két magasabb témával meggyűlt a baja, de az sem szólt bántóan.

Az utolsó harmadra aztán visszatalált a klasszikus felállás, és az első album, a – atyaég, de nehéz kimondani – harminckét esztendővel ezelőtt napvilágot látott ’Játékok’ pár részletét tették közkincsé. Jó ötlet volt, hogy a klasszikus felállás körbeölelte a legsikeresebbet, egyfajta keretes szerkezetet adva az egész bulinak.

Nem szeretem a közhelyeket, de mintha abba sem hagyták volna. Ennyire gördülékenyen játszani ilyen sok év kihagyás után… Nem merem leírni, hogy maradjanak együtt, ezt folytatni kell, mert nem vagyok biztos abban, hogy akad elég számú néző, hogy eltartsa ezeket a kiváló muzsikusokat. Ez a buli nagyot szólt, és nem kis szerepet játszott a női énekszekció, Czernovszki Heni és Vincze-Fekete Vera remek munkája a Bartók Terem teltházában, de aligha aratna sikert egy vidéki sportcsarnok turnén. Sajnos nem olyan időket élünk, ahol az értékálló muzsika a legfontosabb. Lehet, hogy az esztendő egyik legjobb buliját láttuk még akkor is, ha a megszólalást nem volt tökéletes, legalább is az elején.

Szerző: Bigfoot

Képek: nagybandi