Szentté avatva: Paddy and the Rats, A Nyughatatlan - A38, 2013.03.15.

írta Ivetka | 2013.03.19.

Szent Patrik napját megcélozva kelta patkányok vették be a jéghideg Dunán ringatózó A38 hajót, azonban néhány nappal előbb érkeztek… persze mit sem csüggedtek, a tivornyát a „St. Paddy’s Day” lobogója alatt tartották meg.

Vendégük A Nyughatatlan volt, akik Johnny Cash dalokat és a rockabilly legjobbjait szólaltatták meg bő egyórás műsoridejük alatt. Interjúkészítés miatt csak a koncert utolsó negyedét láttam, azonban annak ellenére, hogy nem vagyok a stílus híve, tetszett, amit csináltak: dallamos, múltidéző muzsika, ami könnyedén táncra perdítette a főzenekarra várakozókat, tökéletes hangulatot varázsolva a terembe. Emellett sikerült sokkal jobb hangzást összedobniuk, mint később Paddyéknek…

Akárhány Paddy-koncerten voltam itt, sajnos a hajón gyengék hangosították ki őket (mentségükre legyen mondva, máshol is igen ritka, amikor rendesen eltalálják a népi hangszerek és a dob-basszus-gitár arányát). Ezúttal is a dob és a basszus volt az uralkodó, a gitárt szinte alig lehetett hallani a többi hangszer mellett, a hegedű és a harmonika a magasabb hangoknál pedig a régi idők videojáték-zenéit idézte. A második sor bal szélén például a dalok ismerete mellett egyedül az énekre támaszkodhattam, annyira egybefolyt minden; később hátravándoroltam a keverő mellé, itt azért már sokkal jobb volt a helyzet, de az említett állapotok itt is fennálltak.

A fiúk persze formában voltak, mint legtöbbször. Nagyon ritka az a Paddy koncert, ahol érezhetően szét van csúszva a csapat, rutinosan és profin játszanak, látszik rajtuk, hogy ők is élvezik, amit csinálnak. Külön kiemelném Paddy remek énekhangját, szinte hibátlanul dalolt végig. A számlistával nagyjából meg voltam elégedve, csaknem két órás műsort állítottak össze a farkasordító hideg ellenére teltházat produkáló publikumnak, leginkább persze az új album dalaira koncentrálva.

A Trónok Harca intrója után a lemez és a ’Tales from the Docks turné nyitódalával, a Bastards Back Home-mal robbantak be, majd egy igen erős blokk követett, régi és új kedvenceimmel (Six Rat Rovers, Wicked Suicide, Drunken Tuesday). A második sorban kezdett kicsit szűkös lenni a hangulat, ám valamivel kényelmesebb volt, mint az első sorosoknak – míg ők a színpadnak préselődtek, én a színpadnak préselődő kicsi rajongólányoknak, ami azért némileg puhább felület. A sikerszéria itt megtört, a Clock Strikes Midnightot és a Farewell to Jenny-t újra és újra előveszi a zenekar, pedig megérné ritkább dalokat is beépíteni a setlistbe.

Szerencsére játszották újdonsült favoritomat, a Wasted Time-ot, a gitárszóló is remekült hallatszott, számomra kétségkívül ez volt a koncert tetőpontja. Az I Always See You pihentető ringatózása után jött a Hangoverrel megtoldott The Captain’s Dead, ami egy az újabb közönségkedvencek közül, bár nem egy elsőre ütős darab, pedig hihetetlenül fülbemászó refrénnel rendelkezik, kicsit az Alestormot idézi. Valamiért eljátszottak egy Green Day feldolgozást, a Boulevard of Broken Dreams-et is, aminek annyira nem örültem: ha egy zenekarnak van elég saját dala, akkor miért játszanak feldolgozásokat? A közönségnek mindenesetre tetszett, hálásan együtténekeltek.

A koncert utolsó negyedében a legnagyobb slágerek és zárószámok hangzottak el, a Pilgrim on the Road, majd az agyonjátszott Drunken Sailor és Pub ’n Roll. A Never Walk Alone-t a huszonvalahány Paddy and the Rats koncertem alatt sem sikerült még megunni, örültem is, hogy most a koncert végére tették, nem utolsósorban a kis szusszanás miatt. A Song of a Leprechaunt hagyományosan a dobos, Seamus vezeti fel cseppet sem eltúlzott hamissággal (szerintem egyre jobban eléri a célját), majd az albumverziótól eltérő balladás kezdés után visszatér a zúzás. Remélem egyszer majd stúdiófelvételként is megörökítik a dal ezen változatát, mert egyszerűen zseniális és megunhatatlan.

Az eddigiektől eltérő módon a Pub ’n Roll zárta az estét, ami már a ráadás volt, tehát titkon reménykedtem benne, hogy ma nem lesz Freedom. Hogy a közönség noszogatásának hatására-e, nem tudom, de végül játszották, mert hát mégis csak ez „A Paddy and the Rats himnusz”, olyan nem lehet, hogy nem hangzik el egy koncerten… Persze a könnyen megjegyezhető, ordibálós refrén meg a „hénannanéna” verhetetlen, tökéletes, hogy az ember szétkiabálja a még épen maradt hangszálait.

Összességében nekem nem nyújtott sok pluszt a korábbi koncertjeikhez képest ez az este, de csak azért, mert már húsznál is több Paddy-bulin voltam. Viszont mindig szívesen megnézem őket, újra és újra, mert van valami a zenéjükben, ami egyszerűen függővé tesz, ami arra kényszerít, hogy újra át akard élni a koncertélményeket, pogózz és táncolj, még akkor is, ha hetekig kék-zöld foltok maradnak a végtagjaidon. Mikor is lesz a következő?

Setlist:

Bastards back home / The Edge of Life / Six Rat Rovers / Wicked Suicide / Drunken Tuesday / Clock Strikes Midnight / Let’s Go Johnny / Farewell to Jenny / Ghost from the Barrow / Wasted Time / I Always See You / The Captain’s Dead / Duda / Working all the Week / Boulevard of Broken Dreams (Green Day) / We Are One / Pilgrim on the Road / Clown / Song of a Leprechaun / Drunken Sailor / Never Walk Alone / Pub ’n Roll / Freedom

Szerző: Ivetka

Képek: Reczer „Tank” Gábor. További képek ITT.