Amikor egy Rainbow énekes Deep Purple-t játszik: Demon's Eye - Zeche, Bochum, 2013.03.01.

írta Tomka | 2013.03.11.

Doogie White is a rockénekesek azon brancsába tartozik, akik egy korrekt csekkért cserébe bármilyen produkcióban fellépnek – már ha a minőségellenőrzés nem buktatja meg a csapatot. Doogie White talán még Mats Levénen is túltesz ilyen szempontból, ám ahogy Levén a power metalban, úgy White a tradicionális hard rockban nyújt mindig etalont, ahol csak felbukkan. Ezen az estén ugyan messze alulmúlta önmagát, ám a Demon’s Eye koncertje mégis kuriózum maradt: az egykori Rainbow-énekes dalolt nekünk Ritchie Blackmore klasszikusokat – pompázzanak azok a szivárvány vagy a bíborlila színeiben.

 

 

Hogy elmentem megnézni a „német Cry Free” koncertjét Bochumban, annak mindössze egy oka volt: Doogie White. Ezért is ért csattanós pofonként az első szám refrénje, mivel Mr. White ahol csak tehette, spórolt az énekkel, a mikrofont messzebb tartotta magától, mint modern metalosok a basszusgitárjukat, és a magasakból is le-lecsalt. Negyed óra rock ’n roll, és kiderült mi is a baj: Doogie megfázott, de istenesen, az átszellemültség az arcán is inkább láz lehetett. Néha előfordult, hogy beszólt a mikrofonba: „várjatok srácok”, leállt köhögni pont a refrén előtt, majd egy „I’m fucked!”-dal folytatta. Így aztán mindjárt más a sógor fekvése, s ami előszor csalódottságként mérgezte a koncertélményt, az elismeréssé változott. Mert néhány híresebb énekes még azzal is szívesen kiegyezne, amit Doogie betegen produkált, ráadásul a program előrehaladtával egyre inkább bemelegedett a torka is, és olyan lehetetlen feladatokat is több-kevesebb sikerrel abszolvált, mint a Child In Time vagy a Mistreated.

Apropó, Mistreated: még egy oka volt annak, hogy nem hezitáltam Demon’s Eye koncertre menni. Őt úgy hívják: Axel Rudi Pell. A német gitáros, akit sose lehet Magyarországon látni, egy dalban vendégeskedett a bochumi bulin, barátja, Doogie felkérésére (vajon amikor David Readman énekel a koncerteken, akkor Alex Beyrodtot hívják egy-egy bulira?). Miután színpadra invitálta Pell-t, Doogie nem mulasztotta el felhívni a közönség figyelmét a lakkozott csizmára és az örökzöld bőrszerkóra, amiben a gitáros feszített – s bizony, amikor nekiállt játszani, akkor is érződött, hogy a kiköpött rocksztár Axel a ’80-as években tanulta mesterségét. Axelről köztudott, hogy hatalmas Blackmore-rajongó (persze ki nem az?), ám a Mistreatedet most igyekezett saját képére formálni. Rossznyelvűek szerint ezt csak azzal tudná, ha elrontaná a mestermunkát, s habár a dal közepén volt némi maszatolás és felesleges gitárnyúzás, a végére odabiggyesztett tekeréssel ezt helyrerakta. Láthatóan Doogie-t is felspanolta, hogy a haverjával játszhatja ezt a bluesosan szívfacsaró klasszikust, és torkát nem kímélve beindult, több is lett a dal végére a sikoly, mint a Psycho zuhanyjelentének forgatásán.

White érezhetően a Coverdale-lel írt dalokban érezte otthonosabban magát, az ő bluesos-érzelmesebb témái feküdtek jobban, ám a Ian Gillan orgánumával egybenőtt számokban is megállta a helyét. A Mistreated mellett csúcspont volt még a Sail Away és a Burn is, meg persze a Child In Time – még úgy is, hogy White azért lejebb hozta azokat a plafonrepesztő magasakat. Engem mondjuk lekenyereztek már azzal, hogy titkos favoritom, a ’Perfect Strangers’ láthatólag a Demon’s Eye zenészeinek is az egyik kedvence, és nem csak a lehengerlő erővel előadott Perfect Strangers-t, hanem a többnyire hanyagolt Wasted Sunsets-et is elővették a repertoárból. A zenekar amúgy is igyekezett vegyíteni a kötelező klasszikusokat az ínyencségekkel, és hogy minél többet belesűríthessenek a kétórás játékidőbe, össze is játszották például a You Fool No One-t a laza Lazy-vel és a Pictures Withinnel. A ráadásban még egy mega-medley-t is prezentáltak, amibe a Woman From Tokyo-tól a Smoke On The Waterig minden belefért. A Smoke-ot szerencsére úgy játszották, ahogy kell, vagyis a Priest Breaking The Law-jának mintájára White kb. „átadta” a mikrofont a közönségnek, és ő csak a refrént énekelte.

Hogy az este ilyen emlékezetes maradjon, ahhoz persze nem csak Doogie White és Axel Rudi Pell, hanem a Demon’s Eye komplett legénysége is kellett. A német srácok már igazi Purple-veteránok, hiszen 1998 óta emlékeznek meg a DP zsenialitásáról. A laza, könnyed előadás, a csuklóból kirázott szólók és a gördülékeny témaváltások ezért alapvetőbbek, mint Purple koncerten a Highway Star. Különösen Mark Zyk gitáros igyekezett lenyűgözni a publikumot, önálló gitárszólójában azt is megmutatta, hogy bizony a metalos neoklasszikus iskola tanításait sem veti meg. A színpad túloldalán Florian Pritsch orgonája és billentyűi mögött az éltes eleganciát képviselte, ő a szólójában egy kis Beethoven-idézet után egy Pocsolyába léptem típusú bluesra váltott, de a Mistreated végi improvizációban is igyekezett beszállni. Maik Keller basszusgitáros sem az a típus, akit inkább eldugnál a színpad sarkába, a pengető nélkül, erőteljesen játszó Keller habár szóló-blokkot nem kapott, de összeszedett, karakán játéka a Demon’s Eye megszólalásának gerincét képezte.

A koncert slusszpoénja az volt, hogy a reklámba simán odatehették volna a Rainbow nevét is a Deep Purple mellé – és nem azért, mert Doogie White énekelt a ’Stranger In Us All’ c. lemezen. A Demon’s Eye szép számmal szemezgetett a Rainbow diszkográfiájából is, bár itt leginkább az alapvetésekre szorítkozott. Szimbolikus, hogy a Kill The King nyitotta és a Temple of the King zárta az estét, de közben még felcsattant a ’Stranger’ lemez „slágere”, az Ariel, valamint a Long Live Rock ’N Roll és a Stargazer is. A sok királyos dal is jelzi, hogy a koncert nem csak masszív örömzene, de Dio és Lord előtti tisztelgés volt, olyannyira, hogy a második ráadásként előadott Temple of the Kinget a két tragikusan elhunyt zenész emlékének ajánlotta Doogie. A Temple végül az egész este legmegrázóbb pillanata lett: Doogie White annyira meghatódott az előadás alatt, hogy elsírta magát, a hangja el-elcsuklott, alig tudta énekelni a sorokat, úgyhogy többször is a közönség segítségét kérte. Nem mindennapi pillanat, amikor ilyen nyers és őszinte érzelmek jönnek le a színpadról, teljesen váratlanul, mellbevágva a közönséget. Doogie a meghajlás után, kifelé menet is még a könnyeit törölgette, úgyhogy ha nem is énekesi, de emberi nagyságáról mindenképp számot adott ezen az estén.

Setlist:

Kill The King
Stormbringer
Far Over The Rainbow
Gettin’ Tighter
Ariel
Sail Away
Burn
Wasted Sunsets
You Fool No One / Lazy / Pictures Within
Child In Time
The Unknown Stranger
Mistreated
Black Night
Perfect Strangers / Stargazer
------------------------------------------
Highway Star
Long Live Rock ’N Roll / Starstruck / Woman From Tokyo / Smoke On The Water
------------------------------------------
Temple of the King

Szerző: Tomka

Képek: Sara Holz (RockNRoll Reporter). További képek ITT.

Köszönet Wolfgang Stolt-nak és az Impuls Promotionnek!

Legutóbbi hozzászólások