Maradványérték - 2013. január

írta Hard Rock Magazin | 2013.02.04.

Stratovarius: Unbreakable (Sokat nem árul el nekünk a Stratovarius új EP-je, de nagy valószínűséggel az előző két lemez progresszív ösvényén halad tovább a zenekar.)
Jorn: Symphonic (Jorn Lande újabb válogatás-feldolgozás albuma, amelyben a hard rockot házasítja a szimfonikus hangszereléssel.)
Adler: Back From The Dead (Na, ezt nevezik visszatérésnek!)
Colin Edwin/Jon Durant: Burnt Belief (A Porcupine Tree basszusgitárosának újabb szólómunkája Duranttal.)
Buddy Guy: Live At Legends (Buddy Guy három éve nem jelentkezett új stúdióalbummal. Egy ilyen kiváló élő anyag után joggal várhatunk nagy dobást a stúdióban.)
Redline: Vice (Csak annyit mondok: Dio, Tony Martin, Whitesnake és Saxon.)
Kill With Hate: Voices of Obliteration (Hogy miért szerepelt a Kill With Hate a Terrorizer Magazin CD-mellékletén, arra velős választ ad a ’Voices of Obliteration’.)
October Sun: Blind (Alice In Chains hatásokkal felvértezett, progos-dallamos rockmuzsika.)

 

 

Stratovarius: Unbreakable (EP)

Pár hét múlva jelenik meg a Stratovarius legújabb albuma, amely címében nem szakít a hagyományokkal: Timo Kotipeltóék továbbra is körmük szakadtáig ragaszkodnak az egyszavas, tömör lemezcímekhez (legutóbb 1995-ben, a ’Fourth Dimension’ kapcsán „szaladt meg velük a ló”), így a harmadik Timo Tolkki nélküli anyag a ’Nemesis’ címet kapja. Számomra az ’Elysium’ egy kimondottan jó formába lendülő Stratovariust mutatott, és kíváncsian várom, hogy képes lesz-e a ’Nemesis’ teljes mértékben visszaállítani a zenekar renoméját. A főként Lauri Porra és Jens Johansson által megírt ’Polaris’ után Matias Kupiainen átvette az irányítást a zenekarban, s mint fő dalszerző, szép lassan a saját elképzelései szerint tudja alakítani a korábban szinte csak Timo Tolkkiról szóló finn bandát.

A most tárgyalt EP persze messzemenő következtetéseket nem enged levonni, hiszen csak egy új dal kapott helyet rajta, de az Unbreakable-ből kiindulva hamar megállapítható, hogy a lemez azt a progresszív utat fogja követni, amiről az imént beszéltünk. Talán kicsit meglepő a gitárok néhol nyers hangja, de Kotipelto énekdallamai, a háttérvokál és a csilingelő billentyűk hamar egyértelműsítik, hogy miről is van itt szó.

Időközben egy másik dal is kikerült a világhálóra, a Halcyon Days szintén egy Kupiainen-szerzemény, elektronikus megoldásokkal. Ha a másik kilenc dal is hasonló színvonalú lesz, akkor nem kell csalódástól tartania a Stratovarius fanatikusoknak, úgy gondolom. De hogy visszatérjünk kicsit az ’Unbreakable’ EP-re: akad itt még más is, igaz, újdonságnak aligha nevezhető a négy remasterelt nóta. A ’Polaris’ Falling Starja, az ’Elysium’ The Game Never Ends-e, az ’Infinite’ Freedomja és Why Are We Here?-je egészít öt dalossá az új Strato EP-t. Várjuk az albumot! (Jocke)


Jorn: Symphonic

Jorn Lande válogat. Ha jól számolom, akkor az ezredforduló óta íródó szólókarrierje során már legalább harmadszor, de ha hozzávesszük a ’Dio’ és az ’Unlocking the Past’ feldolgozásalbumokat, akkor az immáron már 15-öt számláló diszkográfiából simán letagadhatunk ötöt. A ’Symphonic’ ugyanis stúdióalbum is, meg szimfonikus album is, meg válogatás album is, meg feldolgozás album is… van tehát rajta minden, mint a búcsúban, már csak az a kérdés, hogy mennyi mindebből az, amely újdonságot tud mutatni.

Hát, nem sok minden. Azzal talán egyetértenek velem a Jorn fanok is, hogy a Herceg nem a megújulásról híres, jóval inkább kimagasló hangi adottságairól. Így természetszerűleg a ’Symphonic’ is élvezhető darab, de azon kívül, hogy a hard rockot összeboronálta a szimfonikus hangszereléssel, sok új nem születik a nap alatt. Ráadásul a dalok sem lettek újra rögzítve, a korábbi felvételeket egyszerűen csak átgyúrták és kicsit ráncba szedték. Egyedül Ronnie James Dio Rock and Roll Childrenje az „új” szerzemény, amely természetesen jól áll Jornnak (fura is lenne, ha nem), de közben keserű a szám íze, hiszen emberünk már évek óta nem produkál magától semmi kiemelkedőt, vagy egyedit. Feldolgoz és válogat, válogat és feldolgoz, ha pedig nem, akkor is csak egy közepeske albummal rukkol elő. Ennek ellenére ez a lemez jó, ahogy pár sorral fentebb is említettem, és aki még életében nem hallott Jorn Lande szólóalbumot, annak bizonyára nagyon is be fog jönni. A szimfonikus elemek ugyanis kényelmesen helyezkednek el a dalokban, ilyen téren nem érezhetünk csalódást!

Zseniális hang párosul jó dalokkal (a válogatási szisztéma meglepően jól sikerült, bár vannak itt unásig ismételt darabok is, mint például a Time to be King vagy a Man of the Dark), de mégis kicsit szomorú vagyok. Jorn iráni tisztelemből még egyszer meghallgatom, de aztán nagyon várok már egy igazán tökös stúdióalbumot! (Jocke)


Adler: Back From The Dead

Ha valakinek nem sikerült sikeresen átmenteni a korai sikereket a poszt-GNR karrierjére, az Steven Adler volt. Mióta feldobolta a Guns ’N Roses első két lemezét, leginkább csak drogproblémái kapcsán hallatott magáról. Habár sok évvel ezelőtt életre hívott már egy szólóbandát, az Adler’s Appetite-tal nem igazán jött be a számítása, s tavaly már Adler néven adott ki beszédes című nagylemezt. A ’Back From The Dead’ ugyanis végre tényleg érdemes a figyelemre, a korrektül összerakott és megdörrentett album állja a sarat a mostani modern rock dömpingben. A recept ugyan nem sokat változott, továbbra is az izmos riffek és gigarefrének kombója a nyerő, Jacob Bunton még a rádiókba is simán beénekli a csapatot. Bizony, a populáris hangvételért ezért se kellett messze menniük, még a pop-punk csapatok által benépesített tinifilm-soundtrackre is felférne egy olyan dal, mint a Waterfall.

 

 

Szerencsére a ’Back From The Dead’ többi részét kövér, szaftos riffek teszik ki, Lonny Paulnak bőven van muníciója, hol groove-osan, lehangoltan döngöl (Dead Wrong), hol istenesen szaggat (Back From The Dead). A srácok pár Alter Bridge lemezt is meghallgathattak mostanában, talán az ő hagyománytisztelő, de mégis abszolút mai rockzenéjük a mérvadó, ha párhuzamokról beszélünk. Adrelék tudnak egyszerre súlyosak és könnyedén felszabadultak lenni, miközben az ízig-vérig amerikai dallamvilágukat tolmácsolják. A ’Back From The Dead’ elejétől végéig tömör, velős és meglepően változatos, ráunni ugyanolyan nehéz, mint leszokni róla. (Tomka)


Colin Edwin/Jon Durant: Burnt Belief

Nem először fúzionált a kiváló gitárossal a Porcupine Tree basszusgitárosa, ugyanis 2011-ben Jon Durant 'Dance Of The Shadow Planets' albumán már játszott Colin Edwin. Ez a mostani közös munka elgondolkodtat, nem a tekerésről szól. Jazz futamok, keleties dallamok filmzenére emlékeztető témák szólalnak meg hol akusztikus, hol elektromos gitáron. Ha akarjuk, ha nem, képek kezdenek futni szemünk előtt ettől a gondolatébresztő muzsikától. Biztos, hogy nem véletlen, hiszen John Durant fotósként sem tehetségtelen. Edwin meggondolt, legtöbbször jazzre emlékeztető változatos kísérőtémái időnként előretolakodnak, feladják az eredetileg kísérő szerepet, mindezt cseppet sem erőszakosan téve. Néha függetlenítik magukat a ritmustól, mely nem egy esetben gépről szól.

A Porcupine Tree gyengén van jelen, esetlegpár dallamfüzérben, de ebben sincs semmi meglepő, hiszen nincs itt Steven Wilson bivalyerős, mindent elsöprő személyisége. Éppen ezért hangulatilag sem azt a teljesen sötét, halálváró zenét halljuk, noha felhőtlennek sem állítanám be az anyagot.

Ha film, akkor a Kizökkent világ, bár Philip Glass tárházában nincs gitár, de az érzés egyes szerzeményeknél nagyon hasonló. simán oda lehet képzelni paranoiás életvitelünk kapkodó pillanatképeit. Ha jazz, akkor Garbarek, persze, tudom, ő a szaxofont fújja, azonban az a bizonyos borongós-misztikus skandináv jazz hangulatilag itt is jelen van. A keleti beütés pedig már a hatvanas évek óta szerves része a rockzenének, amikor George Harrison megismerkedett ezekkel a tanokkal, és Ravi Shankar pengette szitárját Montereyben.

Első hallgatásra nem biztos, hogy tetszeni fog ez az alkotás. Türelem, ízlelgessétek, mint a jó bort, és egyszercsak rákaptok zamatára, bodító illatára, misztikus utazásra sarkalló sodrására, és csodás élményben lesz részetek. (Bigfoot)


Buddy Guy: Live At Legends

Otthonában készített koncertalbumot az élő chicagói blueslegenda, hiszen ez a 2010-ben rögzített élő fellépés egyik utolsó bulija a tulajdonát képező, azóta már bezárt Legends Clubban. A gitáros amolyan best of műsort ad, hiszen John Lee Hookertől, Muddy Waters-ig mindent játszik, Hooker Boom Boomjába belekeveri a Cream Strange Brew-ját, Jimi Hendrix Voodoo Chile-ját pedig összemixeli egy másik Cream örökzölddel, a Sunshine of Your Love-val.

A hét élő felvétel után egy kis különlegességgel is kedveskedett rajongóinak a veterán muzsikus (július harmincadikán betölti a hetvenhetet), hiszen a végén három olyan dalt hallunk, melyek eddig még nem jelentek meg. Mindhárom szerzemény a 2010-ben napvilágot látott 'Living Proof' album felvételei idején született.

Jó kis anyag ez. Nem semmi, hogy Buddy Guy ennyi idősen is milyen villámszólókat zavar le, különösebb erőlködés nélkül. Kiváló érzékkel nyúl mások anyagaihoz, és nagyon ízlésesen keveri össze azokat, ha valami egyveleget ad elő. Itt-ott egy kis funky is feltűnik, de nem számottevően. Egyedül az egyik stúdiófelvételnek, a Coming For You-nak ilyen a hangszerelése, de ez is nagyon ott van. A többi muzsikus is kiválóan teljesít, különösen a dobjáték roppant energikus és ötletes, de a billentyűs szekció is méltó partnere a gitárnak. (Bigfoot)


Redline: Vice

Vannak zenekarok, amiknek elnézzük az eredetiség hiányát. Feltéve, ha hiányt pótolnak. A Redline azt teszi, legalábbis részben. Ha ugyanis a King of the Mountainról vagy a Black Sky-ról van szó, a ’Vice’ kiköpött olyan, mintha egy elfeledett Dio vagy Tony Martin érás Black Sabbath lemez pörögne. Kez Taylor énekes elmélyülten tanulmányozta a Dio-féle dallambibliát, s ha akarja, hangját is egészen oda tudja igazítani a mester etalonjához. Mivel a mostanában Black Sabbathot koppintók inkább az Ozzy-korszakot fénymásolják, így kellemes meglepetés volt belefutni a Redline lemezébe. Némileg érthető a nagy hőstisztelet, hiszen a Redline is Birmingham rocksztár-fialó városából jött.

 

 

Ahogy az lenni szokott, erényük egy van, mégpedig a fogós dallamérzék, aminek köszönhetően kellően emlékezetes refrénekkel, és epikus melódiákkal zsúfoltak tele a lemezt. Ám nem kizárólag a Sabbath örökségét ápolják. Ha már britek, felkarolják a NWOBHM klasszikusait éppúgy, mint a Whitesnake tradícióit. A Saxon (No Limits) vagy a Judas Priest (Battle Cry) hatása ugyanúgy kitapintható, mint a fehér kígyóé (Twisting The Knife, High Price to Pay). Bizony, a Redline-nak egy eredeti gondolat se jutott eszébe, ám mivel a ’Vice’ mégis piszkosul szórakoztató, ezt most elnézzük nekik. Annál azért többet érdemelnek, hogy csak a birminghami motorosklub tagjai hallgassák őket, úgyhogy aki szereti a felemlegetett zenekarokat, gyorsan tesztelje őket. (Tomka)


Kill With Hate: Voices of Obliteration

Magyarország finoman szólva sem a death metaljáról híres, ennek ellenére a budapesti Kill With Hate zenekarra vetődött a figyelem néhány hete, mikor a brit Terrorizer magazin CD-mellékletén helyett kapott A Servant of God című szerzeményük. És hogy miért is gondolták a nagy múltú magazinnál, hogy a Kill With Hate érdemes eme kitüntetett figyelemre, arra pont a 'Voices of Obliteration' ad velős választ, ugyanis a zenekar első nagylemeze olyan minőségi, színtiszta death metal muzsikát tartalmaz, ami könnyedén megállja helyét mind az európai, mind az amerikai death metal színtéren. Persze nem a semmiből érkezett a Kill With Hate, hanem tudatos munkával, sok koncerttel (többek között olyan zenekarokkal léptek fel, mint a Job For a Cowboy, a The Black Dahlia Murder vagy a Cannibal Corpse) és egy EP-vel ('Evolution of the Beast') jutottak el arra a szintre, ahol most tartanak.

A 'Voices of Obliteration' az említett EP utáni logikus lépés, vagyis követi az ott megkezdett utat. A 8 plusz 1 szerzemény egy koncepcióra épül, egy sorozatgyilkos gondolatait meséli el, aki Isten parancsára igyekszik megtisztítani a Földet a bűnös emberektől, ennek megfelelően a szövegek is illeszkednek a death metal színtéren megszokott témákhoz. A kilencedik dal pedig egy feldolgozás: a szintén hazai Extreme Deformity egyik nótája kapott egy kis vérátömlesztést. Ami a zenét illeti, hallhatóan nagy hatással volt a Kill With Hate legénységére a Cannibal Corpse, a Nile, de gyakran eszembe jutott a zseniális Decapitated is az ismerkedés során. Egymást érik a gyilkos-fifikás riff-hegyek, melyeket helyenként meglepően dallamos gitárszólók tesznek még izgalmasabbá, de Olt Ákos és Hartvig Márton gitárjából néha egészen Slayeres, élesen hasító témák is kiszakadnak. A felettébb színvonalas és izgalmas gitárjáték mit sem érne egy azzal mind virtuozitásában, mind keménységében vetekedő dob és basszus alap nélkül, de ezt a feladatot a Turcsák Bence és Pornói Partik alkotta ritmusszekció tökéletesen ellátja. Gyémánt Krisztiánból pedig minden cicoma nélkül, bődületes erővel törnek elő a beteg szövegek, így bezárva ezt a brutális, kíméletlen zenei kört.

Minden elismerést megérdemel a Kill With Hate, hiszen egy Magyarországon szinte nem is létező színtéren alkotott világszínvonalút, ezzel méltán kivívva a nemzetközi szaksajtó figyelmét. Remélem a budapesti zenekar elszántan folytatja megkezdett tevékenységét és sok kiváló koncerttel és ehhez hasonló magas színvonalú lemezzel felrajzolja Magyarországot a death metal térképre. (Pálinkás András)


October Sun: Blind

Magyarország sajátos gazdasági mikroklímájában, ahol az emberek túlnyomó többségének a mindennapok anyagi problémája folyamatos szélmalomharcá alakult, öröm olyan fiatal zenekarokkal találkozni, akik mindezen problémák ellenére képesek színvonalas produkcióval a nagyközönség elé állni. Ezen tehetséges zenekarok közé tartozik az October Sun is, mely 'Blind' címmel inmáron a második nagylemezét készítette el.

A zenekar a 2000-es évek elején indult October néven az angliai Readingben. Miután 2005-ben a bandát alapító Pallagi Attila gitáros-énekes és Fumio Takaki basszusgitáros-énekes Magyarországra költözött, egy új felállás alakult Pirisi Ákos dobossal és Baky Dani gitáros-énekessel kiegészülve. 2007-ben készültek el első nagylemezükkel, amely a 'Deja Vu' címet kapta, amin tökéletesen körvonalazódik, hogy az October Sun milyen zenei úton kíván tevékenykedni. Annak ellenére, hogy a bemutatkozó lemezen könnyű nyakoncsípni a zenekar fő hatásait (leginkább az Alice In Chains és az Incubus befolyását érzem számottevőnek), már egy kiforrott, saját hangzás is megfigyelhetó. A 'Deja Vu' munkálatai alatt Baky Dani elhagyta a zenekart, helyére egy basszusgitáros, Nagy Gábor Benji érkezett, így Fumio akasztotta nyakába a gitárt.

 

 

A 'Blind' a zenekar második lemeze, amely 2012 közepén készült el, de CD-n csak idén februárban várható, de már egy ideje ingyen letölthető a zenekar honlapjáról. Ez a 11 dal nagyából a 'Deja Vu'-n megkezdett úton halad tovább, tehát az indie rock hatások itt is erőteljesek, alapjában véve dallamos rock muzsika ez, melyben bőven akadnak progos témázgatások, jól irányzott váltások, bonyolultabb dalszerkezetek is. A lemez talán egyetlen gyenge pontja az ének, amely kissé elmarad a hangszeres teljesítmények mögött, így ezen a ponton még lehet fejlődni. Lehet, hogy Fumio hangja nem elég karizmatikus, de remek dallamérzéke van, több helyen is fülbemászó dallamokat énekel, mindjárt a címadó háromrészes Blindban is remek vissza-viszatérő témáival, melódiáival, merengős, kesernyés atmoszférát teremt.

Ez a sötét hangulat több dalnak is sajátja, de talán a legjobban az Nxt című számban temeti maga alá a hallgatót. Itt pompás Pink Floyd ízű, kecses, törékeny bevezető után érkező sodró, komor hangulatú témákból olyan magával ragadó dal tárul elénk, ami tökéletesen mutatja, mire is képes ez a fiatal zenekar. A bús, melankolikus, bonyolultabb szerkezetű dalok mellett éles kontrasztként helyet kaptak egészen könnyed, slágeres, vidám tételek is. Az olyan dalok, mint a félakusztikus, légies Song O' Laybird, az ultradallamos, klipesített Morning Walk vagy az egyszerű, szinte már popba hajló Anytime egy teljesen más – kedélyes, életteli – arcát mutatja az October Sunnak. Mindenesetre nekem a sötétebb, borúsabb dalok jobban tetszenek, de biztos vagyok benne, hogy a derűsebb szerzeményeknek is lesz közönsége.

Akinek felkeltette érdeklődését ez a rövidke beszámoló, az le tudja tölteni a zenekar mindkét lemezét innen, de akár meg is nézheti őket február 16-án Veszprémben a volt Bányász Székházban. (Pálinkás András)

Legutóbbi hozzászólások