Riffeljetek, rockerek!: The Sword - Underground, Köln, 2013.01.14.

A texasi Sword velős Sabbath-riffek és méretes hpye segítségével galoppozott be a metalos köztudatba, s a Sleepes stoner felől érkező, majd a klasszikus rock/metal felé elkanyarodó lemezeivel igencsak ambivalens reakciókat váltott ki. Ennek alapja, hogy a srácok J. D. Cronise vezetésével szép régi világot álmodtak maguknak, fantasy témákkal, komplex-hosszú szövegekkel, kvázi saját vizuális és mitológiai univerzummal. Aminek láttán egyesek blöfföt kiáltottak, mások megveszekedett rajongókká váltak. Mi most Kölnben teszteltük, mi rejtőzik a Sword-brand mögött.

Nos, röviden azt kell mondanom: atom riffek. Semmi más. Ennyi a nagy megfejtés, ez az, ami miatt több száz ember zsúfolódott a rendkívül előnytelen berendezésű Underground klubba. S ez az, ami miatt senki nem tudta nem végigheadbangelni a bulit. Most bárki azt gondolhatná, hogy ez tényleg nem egy nagy vasiszdasz, elvégre az a minimum, hogy egy rockzenekar riffeket ír, ha meg lemezeket akar eladni, akkor ajánlott jobb fajtákat kerekíteni azokra. De manapság sok banda hajlamos elfeledkezni arról, hogy egy ütős metal dal alapja nem más, mint egy pofás gitártéma, amiből aztán lehet építkezni. Tony Iommi tudta ezt, a követői pedig eltanulták tőle, de mostanra mintha elfelejtették volna a rockzenészek. Hol van már a gigászi riffek kora, azoké, amikkel az AC/DC tök egyszerű dalokból csinált világslágert, mert nem lehet elfelejteni a nyitóakkordokat, vagy amikor Jimmy Page lealázta az eljövendő metal-vonulatokat agresszivitásban és súlyosságban?

Ha a nagy retrózásnak van előnye, akkor az az, hogy a zenekarok visszatérnek az alapokhoz, s megtanulnak egyszerű, és lehetőleg nagyszerű dalokat írni. A Sword tudja ezt. És most lényegtelen, hogy mennyire lehet kitapintani a hatásokat a zenéjükben, vagy hogy mikről énekel közben Cronise a dalokban. Cronise-t amúgy se lehet hallani. Ami kevés hangja van a lemezen, az élőben elszáll, s énekteljesítménye kvázi a nulla felé konvergál. Jelzi azért a dallamokat, hogy valahol ott a helyük, és a lelkesebb rajongó nyugodtan énekelhesse, de nagyjából ennyi. A Sword-buli ezért egy instrumentális rifforgiára hajaz, amely feltartózhatatlan erővel vonja be bűvkörébe a hallgatóságot.

Ha valaki nem nehezményezte, hogy egy doom/heavy metal bulin kvázi énekdallamok nélkül maradt, akkor piszkos jól szórakozhatott. A texasi srácok ugyanis már 2003 óta metalkodnak együtt, úgyhogy a gitáros szekció összeszokottságára, az olajozott szólózási adok-kapokra nem lehetett panasz. Mindenképp meg kell dícsérni Kyle Shuttot, aki a gitárszólók nagy részéért felelt: nem is annyira Cronise, mint inkább Shutt játéka dominálta a dalokat, akár lazán kifacsart szólókról, akár a feszesre szabott riffekről volt szó. Láthatólag jól beilleszkedett közéjük Santiago Vela III dobos, aki csupán 2011 óta tag, ám precízen, keményen ütött, és főként Bryan Richie basszusgitárossal kokettált sokat.

Az amerikai rockerek amúgy legfrissebb, ’Apocryphon’ c. lemezüket turnéztatták, úgyhogy ropogós eresztésekben nem volt hiány: rögtön a címadó kissé poénosra vett, videojáték-elektronikás felütésével nyitottak, hogy aztán az újlemezes dalokat egy korrekt best of-ban hintsék el. Az ’Apocryphon’-ról mindenesetre felcsattant a rockos könnyedséggel tüntető Arcane Montane, a Sabbathosan málházó Cloak of Feathers, az emlékezetes gitárharmóniákkal büntető Dying Earth, illetve az Eyes of the Stormwitch is a maga síró szólójával. Plusz a döngölő The Veil of Isis-szel zárták a ráadás előtti részt, úgyhogy az új lemez kedvelőinek nem lehetett oka panaszra, csupán annyi, hogy személyes kedvencemet, az Execratort kifelejtették a programból. Ejnye.

Helyette csokorba szedték az első három lemez híresebb-nevesebb nótáit, s az ’Age of Winters’ porosabb megszólalását feledtető tiszta, ütős hangzásba csomagolták az olyan korai alapvetéseiket, mint a Freya, vagy a How Heavy This Axe a ’Gods of the Earth’-ről. Utóbbi lemez sajnos nem képviseltette magát érdemeinek megfelelően, ugyan a Maiden, Mother & Crone kötelezően zúzott egy kört, de se a 2008-as, se a 2010-es lemezükbe nem nyúltak bele mélyebben a srácok (Tres Brujas és Arrows in the Dark azért volt). Pedig milyen jó is lett volna pl. The Chronomancer duóra tornáztatni a nyakizmokat... Panaszkodni viszont tényleg nincs okom, meglepően csattanós választ adott a Sword azoknak, akik kétkednének a banda létjogosultságában. A koncert végig izgalmas, pörgős maradt, egy dal alatt sem ült le a hangulat. Minden hang a helyén volt, a riffek húztak, mint a bespeedezett igásló, egyszerűen öröm volt hallgatni az egész produkciót. Ha valaki esetleg külföldön belebotlik egy Sword-koncertbe, nehogy kikerülje azt: fene jó dolga lesz, ha befizet a srácok elegáns doom/heavy metaljára. Vágnak azok a riffek, mint az austini penge!

Szerző: Tomka

Képek: Daniel Horlbogen

Köszönet Ben Aichelburgnak és a Napalm Records-nak!