"Nem úgy tekintünk magunkra, mint a '60-as évek replikájára": Interjú Björn Lohmanderrel, a The Crystal Caravan gitárosával

Habár nem tőlük hangos a sajtó, a svéd retro rockra irányuló figyelemből a Crystal Caravannak is kijutott, akik Doors- és Skynyrd-hangulatú zenéjüket nagy fordulatszámon, rendkívül energikusan adják elő (ki is tértünk rájuk áttekintésünkben). A banda jelenleg egy új EP-t készít elő jövő év márciusára, ennek kapcsán kerestük meg Björn Lohmander gitárost, akivel a zenekar két korábbi lemezét is kiveséztük. Björn remek riportalanynak bizonyult, alapos és lényegretörő válaszai nem csak a Crystal Caravan, hanem az egész svéd „retro rock” zenéjét érintik, így kiderül, mi baja magával az elnevezéssel, hogy miért nem létezik „retro rock színtér”, illetve hogy miért is kéne Led Zeppelin és Doors mellett Graveyardot, Witchcraftot, vagy éppen Crystal Caravant hallgatnunk.

Hard Rock Magazin: Míg a klasszikus rock zenekaroknak általában négy tagjuk van, nektek 7 főt számlál a bandátok. Mik az előnyei és a hátrányai ennek a felállásnak?

Björn Lohmander: Már csak hatot, de értem, mire célzol. Mindig is szerettük a nagy zenekar nyújtotta hangzás és dinamikus megszólalás előnyeit. A sok hangszernek köszönhetően jobban kidolgozhatjuk és elmélyíthetjük a szerzeményeket, mintha kevesebben lennénk a bandában. Eleinte nem volt a zenénkben se orgona, se (a dobon felüli) ütős hangszerek, de aztán ezek az instrumentumok is természetes részévé váltak a hangzásunknak. Persze hátrányai is vannak a dolognak, hiszen sok akarat és vélemény ütközhet bizonyos dolgok kapcsán, illetve jó nagy turnébusz kell ahhoz, hogy mindannyian beférjünk a cuccainkkal. (mosolyog)

HRM: A Crystal Caravan gerincét a kétgitáros felállásotok adja. Hogyan egészíti ki a játékstílusod Stefan Bränbergét?

B.L.: Stefannal nagyon régen, még a suli után közösen alapítottuk meg a Crystal Caravan egy régi verzióját. Mostanra nagyjából tíz éve jammelünk együtt, szóval egész jól kiismerjük egymást, és tudjuk, melyikünk mit fog játszani, és milyen akkordsorral fog előállni. Ezért nagyon sokféleképpen kiegészíti egymást a játékunk, méghozzá egy egészen ösztönös szinten. De különböző a riffeléshez való hozzáállásunk, ami bizony nem árt, ha dalszerzésről van szó. Számtalanszor előfordult már, hogy az egyikőnk megakadt egy ötlettel, mire a másik csak felkapta a gitárját, és végigvitte azt egy szempillantás alatt, mivel rögtön átérezte, megértette az ötletet. Technikailag viszont közösek a gyökereink. Ritchie Blackmore, Jimi Hendrix, Scott Gorham, de a tinédzser korunkban hallgatott death, speed és thrash bandák látens hatása is ott lappang a játékunkban. Ami azt illeti, egyszer élőben fel is dolgoztuk a Hit The Lights-ot... máskor meg a Raining Bloodot... de ne mondd el senkinek! (nevet)

HRM: Hogyan változtatja meg a dalszerzés folyamatát az, hogy ilyen sokan vagytok a bandában? A zenétekből ítélve úgy tippelem, inkább élőben jammeltek, mintsem a neten keresztül tologatjátok egymásnak az ötleteket.

B.L.: Hogy milyen módszerrel írjuk a dalokat, az időről időre, illetve számról számra változik. Van, amikor közösen jammelünk, de van, amikor kisebb csoportokban jövünk össze dalokat írni, máskor pedig egyikünk egy majdnem vagy teljesen kész dallal áll a többiek elé. De összességében azt mondanám, hogy sok közös jammelés alatt, egy alapvetően demokratikus folyamat során születnek a számaink.

HRM: Szerintem az ’Against The Rising Tide’ egy remek lemez, ami kitűnik a mostani svéd „retro rock mezőnyből”. Te mit tartasz a lemez erényeinek?

B.L.: Az ’Against The Rising Tide’-dal új dolgokat próbáltunk ki. A messzi vidéken elzárkóztunk két hétre, és bevettük magunkat a felszereléssel egy öt méter belmagasságú, ősrégi kápolnába, ahol élőben rögzítettük a lemezt. Mielőtt lementünk volna vidékre, direkt vázlatos formában hagytuk a számokat, hogy a felvételek során még jammelhessünk és eldönthessük, hogyan fejezzük be az adott dalt. Ez azt eredményezte, hogy a különböző felvételek során egészen eltérő verziók születtek. Az ’Against The Rising Tide’ elkészülte egy nagyon kreatív időszak volt az életünkben, és mivel élőben rögzítettük az egészet, zeneileg is rendkívül élesen tartotta a figyelmünket.

HRM: Az ’Against The Rising Tide’ borítója jóval old schoolabb és atmoszférikusabb, mint a debütlemezeteké.

B.L.: Olyan borítót szerettünk volna, ami Alfons Mucha Art Nouveau művész stílusát keresztezi klasszikus moziplakátokkal, például a Kínai negyedével. A végeredményt láthatjátok, a Napóleonszerű figura a borítón pedig nem más, mint Niklas [Gustafsson, a Crystal Caravan énekese – Tomka].

HRM: A Crystal Caravan zenéje gyors, energetikus, ugyanakkor roppant dallamos is – mint a svéd retro színtér két vezető zenekaráé, a Graveyardé és a Witchcrafté. Ám a Caravan mégsem olyan híres, mint az említett két zenekar. Mit gondolsz, miért?

B.L.: Mit is mondhatnék? Az emberek nem hallottak rólunk eleget... egyelőre! (nevet) Talán az lehet az oka, hogy Svédországon belül túlságosan északon élünk, talán a megfelelő promoció hiányzott, vagy túl kevés magazin figyelmét hívtuk fel magunkra. Lehet, hogy egyszerűen hangzik, de szerintem most az a legnagyobb feladatunk, hogy eljussunk egy szélesebb közönséghez.

De hozzáfűzném, hogy szerintem nem olyan a hangzásunk, mint az említett bandáké. Abban sem vagyok biztos, hogy létezik olyasmi, mint a „retro rock színtér” – de lehet, hogy van, csak mi nem veszünk részt benne. Az is lehet, hogy beletartozunk, csak nem tudunk róla. De szerintem ahhoz, hogy egy színtérhez tartozz, ismerned kell az abban résztvevő embereket – mi viszont nem találkoztunk és nem is koncerteztünk ezekkel a srácokkal. A Black Bonzo nevű progresszív bandával csináltunk pár közös bulit, de ez inkább annak köszönhető, hogy közel élünk egymáshoz, és régóta ismerjük őket, mint annak, hogy egy közös színtérhez tartoznánk.

HRM: Nemrég vonultatok stúdióba, hogy felvegyétek a márciusban megjelenő kislemezeteket. Miben fog eltérni zeneileg ez az EP az eddigi két nagylemezetektől?

B.L.: Az első lemezünknek Dennis Lyxzén (Refused/The International Noise Conspiracy) volt a producere, úgyhogy sok szerzemény az ő keze nyomát is magán viseli. Három hónapig dolgoztunk együtt, ami során tíz súlyos, feszes és tiszta hangzású dallal rukkoltunk elő. Nagyon szórakoztató időszak volt, ráadásul a végeredménnyel is elégedettek voltunk. Viszont ez az anyag nagyon is úgy szólt, mint egy „stúdióalbum”, ha érted, mire gondolok. Ezért a második lemezünkön valami mást akartunk kipróbálni. Az egész albumot egyedül, saját magunk vettük fel, élőben. Szerintem ettől sokkal élettelibb lett a lemez, mint az előző. Azért a hátránya is megvolt a dolognak: mivel élőben rögzítettük a dalokat, a felvételek után nem nagyon tudtunk hozzányúlni a szerzeményekhez. Amint megvoltunk az adott dallal, kész, már léptünk is tovább... Mindent összevetve, az ’Against The Rising Tide’ azt tükrözi, hogyan szól a zenekar élőben.

Az új EP-n mindkét lemezből van egy kicsi. Mindkét lemez legjobb oldalából. Ezúttal én és Stefan vesszük fel és keverjük az EP-t, és mi vagyunk a producerek is. Senki más nem vesz részt a folyamatban, csak a zenekar, ami számunkra is újdonság. Úgyhogy nagyon sokat dolgoztunk ezen a kiadványon már a produkciós rész előtti szakaszban is, hazavittük a dalokat, átrágtuk magunkat a riffeken, a hangszerelésen, a részleteken. Amikor elkezdtük a felvételeket, többé-kevésbé már mindenki tudta, mi hogyan fog szólni, illetve kinek mit kell csinálnia. Magyarul a jammelést még a felvételek előtt megejtettük. Mindemellett jelenleg sokat kísérletezünk analóg szintetizátorokkal és Mellotronokkal. Ne számítsatok Hawkwind vagy ELP-szerű dolgokra, de most is néhány igen ocsmány zaj rágja át magát a hangfalainkon, amint éppen beszélünk. Szemrebbenés nélkül állíthatom, hogy ezek a legütősebb dalok, amiket eddig írtunk, és megmutatják, hogyan is fog kinézni a karaván jövője.

HRM: Miért csak EP-t adtok ki nagylemez helyett?

B.L.: A fő indok az időhiány. Az ’Against The Rising Tide’ megjelenése, és az azt követő turné után elég fáradtak voltunk. Kevesebb, mint három év alatt kiadtunk két lemezt és lenyomtunk két turnét. Mindennek tetejébe kirúgtak minket a régi stúdiónkból azért, mert az épületet átalakították valami mobilüzletté. Sok időbe telt, míg új helyet találtunk, berendeztünk egy jól megszólaló stúdiószobát, kontrollszobát stb. Persze, mindez szórakoztató, de egy csomó időt vesz igénybe. 2013 elején meg akartunk jelentetni valamit, úgyhogy azt gondoltuk, hajrá, vegyük fel azt, amink van. Ki is dobtunk pár számot, amik akár nagylemezzé is bővíthették volna az EP-t, de csak azokat tartottuk meg, amiket tényleg nagyon szeretünk. Nem lesz semmi töltelék, csak gyilkos dalok!

HRM: Novemberben egy tíz állomásos német turnét is lebonyolítottatok. Népszerűbbek vagytok Németországban, mint otthon?

B.L.: A karaván szereti Németországot! Berlinben van egy nagyszerű csapat, a „Rock This Town”, akikkel együttműködünk: ők nagyon sokat segítettek a reklámozásban és a turné megszervezésében. Bekerültünk pár rádióba is interjúkkal és egy-két dallal, a rockmagazinoktól csupa jó visszajelzést kaptunk, az emberek pedig úgy néz ki, eljönnek a koncertjeinkre, szóval nagyon úgy tűnik, hogy eljutottunk a német rockszerető közönséghez. Azt mondani, hogy ismertek vagy népszerűek vagyunk Németországban, erős túlzás lenne, mindenesetre sok pozitív reakciót kapunk az ottani rockrajongóktól. De nehéz összehasonlítani a német rock színteret a svéddel. Németországban egy hétfői napon is lehet teltház előtt játszani. Ezt Svédországban csak nagy, nemzetközileg sikeres bandák tudják megcsinálni. Ez a mentalitás, amivel az emberek egy hétköznapon is elmennek egy rock buliba, nagymértékben meghatározza azt, ahogy a zenekarokhoz és hozzánk is viszonyulnak. Egy svédországi buli után az emberek talán odabiccentenek és megrázzák a kezedet, miután vettek pár dolgot a merch pultnál, Németországban viszont úgy viselkednek veled, mintha a legjobb haverjaid lennének. A rajongók tényleg megadják a kellő elismerést, és teljesen máshogy közelítenek feléd. De visszatérve a kérdésedre: habár ismertebbek vagyunk Svédországban, mint Németországban, sokszor ennek az ellenkezőjét érezzük.

HRM: Már röviden kitértél rá, de beszéljünk még a svéd „retro rock színtérről”. Kifejtenéd bővebben is a véleményedet?

B.L.: Először is, van némi problémám az elnevezéssel. A retro az én értelmezésemben annyit tesz, hogy a múltba révedsz ahelyett, hogy a jelenben élnél. Ezért a retro – amellett, hogy van egy szigorúan esztétikai felhangja – negatív kicsengéssel bír. A „retro” a „retro rockban” pedig valamiért csak a késő 60-as, kora 70-es évekre utal. Miért nem hívják azokat a bandákat is retro rocknak, akik a W.A.S.P. zenéjéből merítik az inspirációt? De például a modern sleaze metal zenekaroknak is bőven vannak régi hatásaik. Vagy miért nem hívják az olyan popzenét, mint a Lady Gagáé, retro popnak, mikor többé-kevésbé ugyanazt csinálja, mint Madonna 30 évvel ezelőtt?

Tudom, ez a szokásos duma, hogy a zenekarok nem szeretik kategorizálni magukat, de mi tényleg nem akarjuk megismételni vagy lemásolni azt, amit egyes zenekarok csináltak a régmúltban. Szeretjük a régi hangszereket, erősítőket és a hangzást, de mi abszolút nem egy régi zenekar vagyunk, amelyik csak öreges számokat ír. Persze, vannak olyan zenekarok, amik mindenhogy megpróbálják lemásolni az első öt Sabbath-lemezt, de mi nem tartozunk közéjük. És szerintem se a Graveyard, se a Witchcraft – főleg a legutóbbi lemezén – nem sorolható oda. A 'Legend' annyira modern, amennyire egy rocklemez csak lehet.

Mindenesetre, az egész „retro” elnevezés a 60-as, 70-es évek által inspirált bandákat jelenti szerintem, és ennek nagy hagyománya van a svéd zenében. Hogy mást ne mondjak, 12 évvel ezelőtt a The Hellacopters élte az aranykorát (ekkor már régóta léteztek és egy csomó másik zenekarra is hatással voltak), a BigElf pedig a nagyszerű ’Money Machine’ c. albumát jelentette meg. Emlékszem, ez nagy durranás volt akkoriban, és a magazinok akkor is egy csomót cikkeztek a retro színtérről. Ugyanez történt most is, egy évvel ezelőtt, amikor a Ghost kijött a debütlemezével. Aztán megint a Graveyard ’Hisingen Blues’-ával. És most megint a Witchcraft új lemezével. Én azt látom, hogy ezek a „retro bandák” már régóta léteznek, csak most feljebb léptek egy szinttel, bekerültek a fontosabb sajtóorgánumokba, és átlépték az országhatárokat. Nem hiszem, hogy hirtelen elszaporodtak volna a retro bandák, úgyhogy nem túl helytálló trendről beszélni. Mi itt a karavánban már jó ideje csináljuk ezt, és az említett retro bandák ugyanígy vannak ezzel. De klassz dolog azt látni, hogy a jó zene kilép az ismeretlenség árnyékából, és eljut egy szélesebb közönséghez.

HRM: És mit gondolsz, miért kéne Graveyardot, Witchcraftot vagy Crystal Caravant hallgatnia az embereknek, mikor hallgathatják azokat a bandákat is – a Led Zeppelint, a Black Sabbathot, vagy a Doors-t –, akik hallhatólag nagy hatással voltak rátok?

B.L.: Örülök, hogy ezt megkérdezted, mert pont erről beszélek én is. A „retro” elnevezés magával vonz egy csomó előítéletet, miszerint mi csak az öreg dinoszauroszokat másolhatjuk. Ezek mind nagyszerű bandák, és én nagyon szeretem őket. Fontos hatások, de ők sem az eredetiek vagy a legelsők voltak. Minek hallgass Zepet, ha ott van a Small Faces? Csak szórakozásból, hasonlítsd össze a Whole Lotta Love-ot a You Need Lovinggal! A Black Sabbath ugyanúgy nem az első volt a saját dolgával, mint a Doors. Csak ők lettek a leghíresebbek.

HRM: Szerinted lehetsz eredeti a „retro” zenében?

B.L.: Igen is meg nem is. Ha „retro” vagy, akkor már eleve a múltba nézel. Szeretem a hatvanas évek rockzenéjét, és sok modern banda, amit szeretek, ebből a korból meríti az inspirációját. Ezzel nincs is bajom, csak azzal, amikor egy zenekar kizárólag retro és öreg hangzást akar, illetve azzal, amikor az emberek elvárják egy zenekartól, hogy egy bizonyos módon szólaljon meg, csak azért, mert retronak kategorizálták.

Mi, a karavánban – és ezzel szerintem sok zenekar egyetértene – nem úgy tekintünk magunkra, mint egy bizonyos korszak „emlékzenekarára” vagy a 60-as évek replikájára. És szerintem az a lényeg, hogy milyen szándék húzódik meg a zene mögött. Néhány zenekar meghalna azért, ha a lemezét 40 évvel korábban adhatná ki, és mindent meg fog tenni azért, hogy reprodukálja azt a hangzást és esztétikai vonásokat, amik teljessé teszik ezt az illúziót. Ha erről van szó, akkor sokkal szívesebben hallgatom az eredetieket. De ha az a cél, hogy valami újat hozz létre a saját korod számára, akkor egy teljesen más szinten tudom értékelni a dolgot, a régi hatásoktól függetlenül.

HRM: Valahol azt olvastam, hogy azért szól sok „retro” album olyan old school módon, mert a svéd stúdiókban még mindig megvannak azok az analóg cuccok, amiket a 60-as években használtak.

B.L.: Alapvetően azt mondanám, hogy Svédországnak vannak a legjobb, legmodernebb stúdiói az egész világon. Hagyomány a svéd szórakoztatóiparban, hogy mindig képben legyenek a legújabb technikával. Az a vágy, hogy mindig meglegyen a legújabb cucc, megvolt a ’60-as években is. Szóval lehet, hogy azért van még egy csomó régi felszerelésünk, mert már a hatvanas években is sok modern stúdiónk volt. De ez csak egy tipp.

Mindezzel együtt, szerintem túlértékelik a stúdiófelszerelést amikor arról van szó, hogy hogyan lehet régi hangzást létrehozni. Attól, hogy fogod a ’70-es évekből megmaradt keverőpultodat, és megveszed azt az erősítőt, amit a helyi zeneboltban ajánlanak, még nem fogsz úgy szólni, mint Jimi Hendrix. A zene lelke sokkal inkább a hangszerekben, az erősítőkben, az effektpedálokban, a dob behangolásában és a szoba méretében rejlik, mintsem a felvételhez használt hardverekben. Ha a megfelelő hangolású dobod és a kellő összeállítású erősítőid vannak, akkor simán csinálhatsz egészen hardcore thrash metal keverést is egy hatvanas évekbeli stúdióban.

HRM: Mit gondolsz, mi lesz a jövője a „retro” zenekaroknak?

B.L.: Hívjuk retrónak vagy sem, reméljük a legjobbakat. Több rock ’n rollt a népnek!

Készítette: Tomka