Cowboykalap és krumpliorr: Sonata Arctica, Battle Beast - Club 202, 2012.11.25.

írta Hard Rock Magazin | 2012.12.12.

Vegyes érzésekkel indultam el a finnek koncertestjére, mert nem tudtam, hogy az egyik kedvenc bandám melyik arcát fogja mutatni. Anno imádtam a Sonata Arctica korai lemezeit, de az újakon is van pár szám, amit kedvelek, a legutóbbi alkotásuk pedig jobban bejött, mint az előző egy-két albumuk. Viszont az utóbbi két személyes találkozásom a zenekarral nem volt túl emlékezetes. Lehet, hogy pechjük volt, amikor nálunk jártak, de egy nagyon rövid és gyenge fesztiválfellépés mellett volt olyan is, ahol az együttes nagy része megfázással küszködött és szinte csak lassú számokkal volt megspékelve a program. A koncert előtt szerettem volna, ha nem kell rosszat írni a buliról, csak hogy ne nekem kelljen megint lehúzni őket az élő teljesítményük miatt. De nem az én nagy akarásomnak köszönhetően lett nagyon jó a buli, hanem azért, mert a zenekar változtatott az eddig bevált kliséken.

 

 

De a Sonata előtt még egy kellemes meglepetés érkezett a Club 202 színpadára. A Battle Beast zenekart a tavaszi, arénás Nightwish-bulin láttam, és akkor nagyon kedvező benyomást tettek rám, igazi old school metaljuk már akkor is meggyőzött. Nemrég énekest cseréltek, így kíváncsi voltam mennyiben változtat ez az élő teljesítményükön, hiszen az Arénában még igen erős pontja volt a zenekarnak az énekesnő. Az előzetes fotók alapján egy Doróra hajazó, dögös szőke énekesnőt képzeltem el, de bebizonyosodott, hogy bizonyos grafikai programok csodákra képesek. Hogy miként tudott a zenekar két ennyire „nőietlen” énekest találni, az rejtély, viszont Noora orgánuma tökéletesen illik ehhez a zenéhez. A leginkább Udo és Doro szerelemgyerekére hasonlító énekesnek olyan ráspolyos hangja van, mint elődjének, és iszonyat nagy energia lakozik benne. Mozgása viszont inkább megmosolyogtató, talán jobban járna, ha ezeket a mozdulatokat hanyagolná, mert egyszerűen béna, amint a kezeivel rángatózik. Viszont kellően be tudta indítani a közönséget, amely vevő volt a jófajta metalra.

Mivel a bandának jelenleg még csak egy lemeze van, így nagy meglepetést nem tartogatott a koncert programja, viszont az mindent elmond, hogy hallva a számokat, sok számnál beugrott, hogy ezt hallottuk az Arénában, ami azért nem sok előzenekarnál szokott előfordulni. Az egész banda szinte folyamatos mozgásban volt, így egy pillanatra sem unatkoztunk – idővel azon kaptam magam, hogy bólogatok a jófajta „lopott” művekre. Mert az hallható, hogy a zenekar nem találta fel a spanyolviaszt, számaik nagy részét innen-onnan szedegették össze, viszont kellemes tálalásban nyújtották ezeket elénk. Felismerhetőek voltak a Judas Priest, Accept, U.D.O. jegyek, talán ezért is ragadtak meg még tavasszal a fülemben a melódiák. Összességében kellemes felvezetésnek bizonyult a Battle Beast, remélem, a jövőre megjelenő albumukkal is kellemes perceket szereznek, mert élőben kifejezetten üdítően hatnak.

Két zenekar, nevezetesen az Edguy és a Sonata Arctica pályafutása az utóbbi időben nagyon sok hasonlóságot mutat. Mind a két banda jófajta gyors tételekkel megspékelt lemezekkel kezdte pályafutását, majd az utóbbi időben mind a két zenekar belassult, és hol progos, hol AOR-os elemekkel tűzdelte meg lemezeit. A tagok hajkoronái is már a múlté, lassan nincs mit lóbálni a koncertek alkalmával. Ráadásul az utóbbi időben mindkét zenekar koncertjei a kiszámítható kategóriába betonozták be magukat: egy időben a Hammerfallt is oda soroltam, de aztán ők kikerültek ebből a körből, és úgy látszik, az Edguy és a Sonata Arctica is ezen dolgozik. Azt nem mondhatnám, hogy Kakkóéknak öregebb korukra benőtt a fejük lágya – pont ellenkezőleg, most kezdenek „idétlenek lenni”. Talán ez a lazább, bohóckodósabb előadásuk varázsolja koncertjüket megint nagyon is élvezhetővé. Az egész előadásról sütött a jókedv, a zenészek könnyedén tolták a nótákat, semmilyen görcsösséget vagy megfelelni vágyást nem éreztem a buli alatt.

A színpadképet is kellően megvariálták, ugyanis az elmúlt évek designjától teljesen eltérően, Henrik Klingerberg billentyűst a dobszerkó mellé, egy emelvényre költöztették. Viszont egyedül őt éreztem egy picit visszafogottabbnak az előző évekhez képest: róla eddig egy őrült rocker képe maradt a fejemben, ehhez képest rövidebb hajával most egy konszolidált, nyugis ember benyomását keltette. Vele szemben Tony Kakko kivirult, folyamatosan vigyorgott, pörgött és igen nagy átéléssel prezentálta a dalokat. Sokkal elevenebb volt, mint az előző két pesti koncerten, és ez a pozitív energia átragadt a közönségre is, amely most igen nagy számban képviseltette magát. Bevallom, azt hittem, kevesebben leszünk, mert a banda utóbbi lemezei sok rajongó számára okoztak csalódást, igaz, valamit sikerült kijavítani a ’Stones Grow Her Name’-mel.

Rögtön egy idei dallal nyitottak, és ha valaki nem tudná, milyen turnén is van a zenekar, ezt az egy számot még megtoldották vagy hattal az este folyamán, így adva teljes képet a friss lemezről. Az Only The Broken Hearts után rögtön egy nagy kedvenc érkezett: a Black Sheep rendesen be is indította a közönséget, és ez a felfokozott hangulat kitartott az egész buli alatt. Az újlemezes Losing My Insanity után egy kellően bólogatós nóta érkezett a Broken képében; addigra már a fotósárkon kívülről szemléltem a koncertet és azt kell mondjam, a fények terén is változtattak a finnek. A HRM főszerkesztőjével többször is beszélgettünk arról, hogy mi a jó abban a zenekaroknak, hogy hátulról világítják meg a bandát, szinte a közönség retináját kiégetve, és a fotósok csak sziluetteket tudnak fotózni, arc nélküli tagok szerepelnek a képeken. Most volt arca a bandának, ez is nagyot dobott az élvezeti értéken – meg az olyan ritkán játszott számok, mint a The Gun. A ’Takatalvi’ EP-ről előszedett dal számomra igazi meglepetés volt, mivel elsősorban sorlemez gyűjtő vagyok.

A ’Stones Grow Her Name’ első klipes nótája már a videó megjelenésekor is tetszett, akkor éreztem azt, hogy a finnek elindultak visszafelé a helyes úton, az I Have a Right pedig élőben is igen erős. A két, friss lemezes nóta után jött az estét megkoronázó rész. Levonult a banda a színpadról, és székeket hoztak be a roadok – gondoltuk, most jön egy kis akusztikus időkitöltő. Tony cowboy kalappal a fején, akusztikus gitárral a kézben jött vissza, Elias pedig egy fejkendőben, amiben úgy nézett ki, mint Bret Michaels. Kispé barátom a szerelést látva viccesen meg is jegyezte, hogy majd mindjárt elnyomják a Wanted Dead or Alive-ot, amin akkor jót nevettünk. A Tallulahhal nyitották a blokkot, és az egésznek olyan hangulata volt, mintha a srácok egy tábortűz melletti örömzenélést mutatnának be. Az ötlet és a megvalósítás is remek volt, a picit átdolgozott szám így még gyönyörűbbre sikeredett. Majd jött a The Dead Skin, amit rendesen átalakítottak a srácok, egy zúzós tételből igazi akusztikus remekművet rittyentettek.  

A következő felkonfnál néztünk csak nagyot, ugyanis tényleg elnyomták a Bon Jovi-s Wantedot, amit még az amcsik is megirigyelhettek volna, annyira hangulatos volt. Henrik ekkor letette a billentyűt és egy akusztikus basszusgitárt ragadott, Marko Paasikoski pedig – aki a Sonata elődjének számító Tricky Fingers-ben még gitározott – hathúrosra váltott. A melankolikus részből aztán hamar észhez tértünk a Paid in Fullal, ami után az új lemez számomra legkedvesebb tétele, a Shitload of Money következett. Azzal feldobhatták volna a koncertet, ha a klipben látott táncos lányokat is magukkal hozzák a turnéra, és a klipben látott mozdulatokat itt is előadják, bár akkor a közönség nagyobbik – kiskorú – felét ki kellett volna küldeni a teremből...

Ezután kötelező koncerttételek következtek, szám szerint kettő, de nagyon rég éreztem azt, hogy az előadott szám sebessége ennyire megközelíti az eredetit. Néha olyan érzésem volt, hogy a régebbi koncerteken mintha pár sebességfokozattal visszavették volna a tempót ezeknél a slágereknél. A FullMoon Henrik szólójából bontakozott ki: ezt a számot anno nagyon eltalálta a banda, még mindig fantasztikus hangulatot varázsol a közönség soraiban. A kötelező búcsúszám előtt még az új lemez country-s beütésű szerzeménye, a Cinderblox érkezett, ami nagyon jó kis össznépi bulizós nótának bizonyult így élőben. Meghallgatva koncerten majdnem az egész ’Stones Grow Her Name’-et azt kell mondjam, nem lett rossz az anyag, némelyik tétel kifejezetten erős és teljesen jogosan követelt magának helyet a programban.

A Sonata a Don’t Say a Worddel és az outrónak is beillő Vodkával búcsúzott, és azt gondolom, kiköszörülték a korábbi magyarországi koncertjeik ejtette csorbát. Az akusztikus blokk utáni rész nagyon erősre és pörgősre sikeredett, nem is emlékszem olyan Sonata-bulira, ahol ennyire töményen nyomták volna a gyorsabb tételeket. Az utóbbi néhány alkalommal két-három dal után jöttek a belassulások, most viszont nem vicceltek, keményen tolták a „fémet”. Nem tudom, hogy a picit megbolondított setlistnek vagy a lazább, megfeleléskényszer nélküli előadásmódnak, netán a vicceskedő, bolondozó frontembernek köszönhető, de az utóbbi évek legjobb Sonata Arctica buliját láttuk. Ha meg tudják őrizni magukat ilyen laza srácoknak és továbbra is ilyen jó formát mutatnak, akkor hamarosan találkozunk!

Setlist:

Only the Broken Hearts / Black Sheep / Alone In Heaven / Losing My Insanity / Broken / The Gun / The Day / I Have a Right / Tallulah / The Dead Skin / Wanted Dead or Alive / Paid in Full / Shitload of Money / Replica / FullMoon / Cinderblox / Don’t Say a Word

Szöveg és kép: Savafan

Külön köszönet a Concertónak!

Legutóbbi hozzászólások

  • Herr Wolf on Judas Priest: Invincible Shield: “No! Akkor megvolt a müncheni és tegnap előtt a bécsi buli is!!! Egészen BRILLIÁNS koncertek voltak. Nem lehet belekötni!!! …és…
  • Herr Wolf on Saxon: Hell, Fire And Damnation: “A turné elindult. Láttam élőben a Glasgow-i és Dublini bulit. Brutálisan parádés koncertek voltak. A Saxon 4 új dalt játszik,…
  • Herr Wolf on Judas Priest: Invincible Shield: “A turné elindult és nehéz illetve NEM lehet belekötni. Nem rég értem haza Dublinból. Láttam a turné első ( Glasgow)…
  • Herr Wolf on Bon Jovi – 40 év már maga az örökkévalóság?: “A dal elsőre nem rossz, de Bon Jovi hangja sajnos nem frankó! Koncerten borzalmasan rossz.
  • Herr Wolf on Winger – Budapesttől is búcsúznak: “Ez egy brutálisan jó hír! Nem gondoltam volna, hogy akár 1x is, de eljönnek hozzánk! Kötelező koncert!!!
  • Clint Eastwood on Judas Priest: Invincible Shield: “Ha csak egy ember szemét felnyitom, hogy a maiden nevű fától lássa az erdőt is már megérte a hozzászólás.
  • Herr Wolf on Saxon: Hell, Fire And Damnation: “T. Menya! 1. Köszönöm, de nem kérek a segítségedből! 2. Fogalmad sincs, hogy én ki vagyok. 3. Milyen alapon alkotsz…
  • spiritknight on Judas Priest: Invincible Shield: “Jó lemez lett, de nálam azárt nem veri az előző Firepowert. Azt az albumot simán mellé teszem a kedvenceimnek, a…