Legendás mesék: Luca Turilli's Rhapsody, Freedom Call, Orden Ogan, Vexillum, Tales of Evening - Club 202, 2012.11.28.

Szabályos minifesztivál kerekedett az osztódással szaporodó Rhapsody Luca Turilli vezette részlegének koncertjéből: a Freedom Call boldogság-metalt reklámozó buliestje, illetve további három, többé-kevésbé a power metalhoz kapcsolódó produkció vezette fel azt a koncertet, amit nyugodt szívvel beszavazhatunk stílusában az év legjobbjai közé.

A korai, hétköznapi időpontot tekintve meglepően nagyszámú (értsd: nem 5 ember) fogadta a szeptemberben debütált Tales of Eveninget, akik a Cross Borns megszűnése utáni űrt igyekszenek betölteni a fantasy-metalos palettán. Somlói Ferencék progresszivitással kacérkodó metaljával ellentétben, a Tales of Evening a Nightwish-Epica vonalról meríti az ihletet, ám a dallamokat következetesen a gyermeteg mondóka-metal szintjén tartják. Hogy eredetiségről nem beszélhetünk esetükben, attól a banda mindössze egyéves fennállása okán eltekintenénk, de azt meg kell jegyezni, hogy a Tales of Evening által nyújtott produkció inkább amatőr bájával kedveskedett a hallgatóknak, mintsem az – egyébként láthatóan megcélzott – kiforrott koncepciójával. A törekvés megvan, a dalokat például előre megírt konferálások keretezték, ám a főként Németh András által szövegezett felvezetéseket még a zenénél és a mesélés/gyermeki ártatlanság témaköre mentén szerveződő dalszövegeknél is jobban megülte a giccsfaktor. Egy-egy gitárszólóban, vagy billentyűfutamnál akadtak ígéretes részek, ám sem Dudás Ivett halványabb, egysíkú teljesítménye, sem a műfaji paneleket meghaladni nem akaró dalok nem voltak egyelőre elég meggyőzőek – ám az olyan sikerültebb szerzemények, mint az Álmodd újra, egy ígéretesebb jövőképet vetíthetnek a zenekar elé.

Jóval profibb, ám nem sokkal izgalmasabb volt az olasz Vexillum produkciója, akiknél az egységes színpadi megjelenés koncepciója abban merült ki, hogy skót szoknyát húztak a fekete melegítőik alá. Kinézetre így inkább humoros, mintsem hangulatos volt a színpadkép, ám Dario Vallesi plafont súroló magasai, valamint a gitárosduó technikás szólói ezt feledtetni tudták. Legalábbis ideig-óráig, ugyanis a ’The Bivouac’-ra épülő műsorukból hamar elfogyott a spiritusz, és mikor lezavarták az ütősebb The Wanderer’s Note és Dethrone The Tyrant számokat, akkor már előbújt az egykaptafára készült power metal recept, amitől nemigen tudtak elszakadni a srácok. Ráadásul a neten keringő stílusdefiníciókkal ellentétben semmi „folk” nem akadt a zenéjükben (leszámítva az Avalon elején bejátszott samplert), ezért csak a srácok átütő lelkesedésén múlott, hogy nem fulladt unalomba koncertjük.

A német Orden Ogannak már egy magasabb lécet kellett volna átugrania, hiszen egyszer már jártak nálunk – igaz, stílusidegen közegben, a Tiamat előtt –, másrészt friss ’To The End’ c. lemezük nem adta alább a szintén ütős ’Easton Hope’ nívójánál. Ám ami működött a stúdióban, az nem jött össze élőben, mivel főhősünk, nevezett Sebastian Levermann egyszerűen nem tud énekelni. Halovány orgánuma ironikus kontrasztba feszült a ’To The End’ vaskos riffjeivel és a zenekar által megidézett epikus hangvétellel – és ezentúl tönkrecsapta a koncertélményt is. Persze, bőven megsegítették a frontembert a samplerről adagolt kórusok, de mikor a dal csúcspontját képező refrént teljes egészében „magnóról” hallgatjuk, az kissé lelombozóan hathat – még akkor is, ha történetesen egy Rhapsody-koncertre várunk.

A power metal berkekben vízválasztónak számító ének-kérdésen felül viszont nehéz lenne belekötni az Orden Ogan teljesítményébe, a srácok ugyanis ízlésesen vegyítik el a Running Wild és Blind Guardian hatásaikat hosszabb dalszerkezeteikben; 6-7 perces power-himnuszaik élőben is működőképesek, nem kalandozik el a figyelem. Régi ismerősként kenyerezett le rögtön a To New Shores of Sadness, de a kötelező sláger We Are Pirates, a klipes The Things We Believe In, ill. az új lemez címadó dala is pozitív fogadtatásra lelt az egyre növekvő számú publikum körében.

Ráadásul Levermann jó nagy adag Manowar-manírt is ellesett a fémharcosok koncertjeiről, így minden második számban megdolgoztatta a közönséget valami übertrue szó(kapcsolat) bekiabáltatásával. Az újoncnak számító ritmusszekció láthatólag könnyen beilleszkedett a zenekarba, csak az informatikus kinézetű Nils-t hagyták otthon a germánok – de így legalább a Mad Maxt idéző öltözékeikkel abba a hitbe ringathatták magukat, hogy tökös metal warriorként nyomják a veretes erőmetalt. Hogy ez így is legyen, ahhoz viszont mindenképp be kéne venni egy énekest, aki hangerőben és hangterjedelemben nagyobbat produkál, mint az álmos templomi fiúkórus szintjén rekedt Levermann.

Setlist:

To New Shores of Sadness / We Are Pirates / The Things We Believe In / Masks / To the End / Angels War

Nem is „happy metal”, hanem inkább „rajzfilm-metal” az, amit a Freedom Call művel: elrajzolt, széles gesztusokkal kísért rockpózőr-paródia, a giccs definícióját maguk mögött hagyó, túlcukrozott dallamok, valamint hurráoptimista katarzis-hangulat – ebből áll a Freedom Call-repertoár. Chris Bay is amolyan stand-up comedy-t nyomott frontemberként, a felsőtestét kivillantó bőrjakójában, humoros tánclépéseivel, seggpaskolásával, a lányokat mellvillantásra biztató poénjaival – ám eközben biztos kézzel (és torokkal) vezette a népünnepély felé a koncertet. Mert amit a Freedom Call ezen az estén előzenekarként művelt, azt tanítani kellene a rocksztár-képzőkben: az új lemez humor-húzónótáit is tartalmazó, felhozatalába ínyencséget is becsenő best of-fal, és biztos kézzel lecsapott csattanók sorával dobták fel a közönségüket. A Rockstars bohóckodását, vagy a Power & Glory vicces közönségénekeltetését hallgatva bizonyára az is rohant a mech-pulthoz ’Land of the Crimson Dawn’-t vásárolni, akinél a Hero On Video klipje előzőleg még kicsapta a biztosítékot.

De közben programjukat mégis két legjobb albumuk, a ’Crystal Empire’ és az ’Eternity’ köré szabták: mikor belecsaptak a Freedom Callba, majd az Eyes of the Worldbe, már a tenyerükön hordozták a sramlizenénél nem bonyolultabb szintidallamokkal operáló happy-metalt benyelő közönséget. Különlegességnek talán a The Quest számított, amit a mostanában szerelembe esőknek ajánlott Bay. És itt mutatkozott be stílusosan a dobos poszton helyettesítő Ramy Ali: hatalmas arc a srác, ugyanis míg Bay a The Questet felvezető, lírai melódiákat adagolta, ő nekiállt szinte szétverni a cinjeit, olyan erővel és intenzív fejmozgással verte a cájgot, hogy ha ezen a bulin nem kapott agyrázkódást, akkor soha. Hatalmas húzás volt az Evidence One és az Iron Mask dobosától, hogy a lágyabb happy-metalt is úgy üti, mintha a frontember előtte nem a fény földjéről dalolna, hanem a háború masszív brutalitásáról hörögne.

A basszusgitárosi poszton a zenekar egykori tagja, Ilker Ersin pengetett, akit anno bizonyára valami Manowar rajongói klubból rángattak elő a srácok, kiállása és kinézete ugyanis egyenesen Joey DeMaiót idézte. Lars Rettkowitz gitáros hozta a kötelezőt, széles vigyorral szólózott, és Chris Bay se maradt el tőle, aki a 2006-os, megfázással terhelt Rage-előzenekari buli után végre korrekt énekteljesítményt nyújtott. Az pedig tagadhatatlan, hogy a Freedom Call így együtt durván erős hangulattal bélelte ki az egykori indiánsátort. Koncertjüket a Warriors, Land of Light kettőssel koronázták meg, így ez a megadallamokkal kikövezett röpke háromnegyed óra velősebb szórakozást nyújtott, mint máskor maga a főprodukció.

Setlist:

Freedom Call / The Eyes of the World / Rockstars / Tears of Babylon / The Quest / Power & Glory / Warriors / Land of Light

Ha a Freedom Call a „happy-metalban” nyújtott etalont, akkor a Luca Turilli vezette Rhapsody a szimfonikus powerben és az „opera metalban” egyaránt. Ugyanis az ’Ascending to Infinity’ nem csupán visszakanyarodott a korai Rhapsody- és Turilli-szólólemezek hangulatvilágához, hanem az olaszok zenéjében búvópatakszerűen rendre felbukkanó operás vonulatot is kidomborította. Alessandro Conti, Turilli új nagy felfedezettje úgy áriázta végig a koncertet a német zongoratanárnővel, Sabine "Sassy" Bernerttel egyetemben, hogy a libabőr a Turilli-féle neoklasszikus futamoknál is gyorsabban futkosott a hátunkon. Alessandro Conti, akiről a Trick or Treat nagylemezei óta tudjuk, hogy megtévesztő hitelességgel képes megszemélyesíteni az ifjú Michael Kiskét, Turilli mellett meglelte saját hangját: habár a fabiós énektémákat is elegáns precizitással tolmácsolta, ám igazán a Tormento E Passione vagy a Dark Fate of Atlantis c. opusokban élhette ki magát, ahol közös platformra helyezte a fellegekben járó power metal éneklést a míves operás dallamformálással.

Az olasz opera-hagyományok beemelése mellett természetesen Turilli film-mániája emelte tovább az est grandiózus jellegét: a koncertet felvezető trailert nézve – ami során az összes fellépő, sőt, még a világosító is felsorolásra került – már csak a 3D-s szemüveg hiányzott az emberekről. Igaz, néha olybá tűnt, mintha Luca nem is annyira a filmekért, mint a trailerekért rajongana, hiszen a videók és a bemondó hang sokkal inkább a hollywoodi előzetesek világát idézte. Ám a zenészeket körülnyaláboló fényshow, valamint a hangulatteremtő füsttenger (és az egyszer bedobott „műhó”) ezúttal nem felesleges sallangként, hanem az élvezetet fokozó látványelemként támogatta a koncertet. Érzésem szerint a hangzás terén sem kellett szégyenkezniük az olaszoknak, akik samplerről pótolták a kézsérülést szenvedő Dominique Leurquint, valamint a Rhapsody védjegyének is tekinthető kórusokat. Mivel két remek énekes parádézott a színpadon, így – az Orden Oganéval ellentétben – nem esett rosszul a „háttértámogatás”, és pár billentyűtémát leszámítva, egészen közel merészkedett a Rhapsody a lemezminőség reprodukálásához.

Persze, aki egy ’Dawn of Victory’-n vagy egy ’King of the Nordic Twilight’-on szocializálódott, az nem is a hangzással kapcsolatos szőrszálhasogatással volt elfoglalva, pláne, hogy a zenészek nem csak az összeállított programmal, hanem az intenzív színpadi jelenlétükkel is lekenyerezték a publikumot. Ritkán lehet ilyen felszabadultnak, önfeledtnek látni Luca Turillit: hiába volt meg a FEZEN nagy színpadán a lehetőség az Axl Rose-t is leiskolázó fel-le futkosásra, Luca inkább a Club 202 sokkal szűkösebb porondját választotta arra, hogy erőnléti bemutatót tartson. A metal-gitározás klasszikus pózait sem feledő Turilli ugyanis másfél órán keresztül, majdnem megállás nélkül szántotta a színpadot – érdekes módon szólóra mégsem ő, hanem francia bajtársa, Patrice Guers ragadtatta magát. Habár a Rhapsody-t valószínűleg senki nem a frappáns basszusgitár-játék miatt hallgatja, Guers ezen az estén bizonyította, hogy a monumentális kórusok leple mögött ő azért ügyes futamokat pakol a dalokba, és akkor is képes lekötni a közönséget, ha egyedül áll ki eléjük.

Egyéb extra akciók is színezték a műsort, mint például a félig magyar származású Alex Landenburg dobszólója, vagy a „színpadi előadóként” jegyzett hölgy kétszeri, táncos intermezzója, az igazi ámulatot mégis maga a briliánsan összeválogatott setlist váltotta ki. Nyilván, kellő figyelmet kaptak az ’Ascending To Infinity’ ügyeletes slágerei, amelyek viszont nem lógtak ki a Rhapsody-alapvetések közül sem. A Tormento E Passione túlfűtött, varázslatos duettje vagy az Excalibur dinamikailag tökéletesen felépített, nagy volumenű epikája simán szállította azt a mágiát, amit mondjuk egy Emerald Swordtól vagy The Village of Dwarves-tól elvárunk. És akkor itt nem is tudnám hosszasan sorolni a további klasszikus dalokra vonatkozó példákat, hiszen Luca ezeken felül olyan régi, ezer éve nem játszott elsőlemezes dalokat vett elő, amitől valószínűleg bármelyik Rhapsody-rajongó ott helyben, tisztességgel és alássan lepetézett. Hiszen mikor hallhattuk élőben a Warrior of Ice-ot, a Forest of Unicorns-t vagy a Warrior’s Pride-ot? Az „akusztikus blokk” egyébként is a koncert hidegrázós csúcspontja volt, ahogy Turilli és társai kis székre kiülve, sztenderd háttérvetítéssel kísérve adták elő a Rhapsody egyik leghangulatosabb dalát, majd átvezették a csendes-ülős részt a ’King of the Nordic Twilight’ lemezzáró nagyepikáját megelőző, a katarzisnak aládolgozó Warrior’s Pride-ba. Kész, kaput, padló – ide kellett majd az Ancient Forest of Elves pörgése, hogy felmarkoljon…

És akkor még ott voltak a kötelező körök, a szokásosnál is vaskosabb kórussal megpakolt (Turilliék újravették a régi Rhapsody-dalok kórusbetétjeit is) Dawn of Victory, vagy a szintén élőben még nem hallott Demonheart, illetve a koncertet záró Emerald Sword, Warrior of Ice duó. Kár, hogy a turnén korábban szereplő Flames of Revenge mostanra kikopott a szettből, valamint hogy az új Turilli-lemez címadója, netán a Dante’s Inferno nem fért bele a programba – ez csak akkor ment volna, ha a kiírtnak megfelelően tényleg két-, és nem másfél órás koncertet ad a banda. Ám ami elhangzott, abba egyszerűen nem lehet belekötni: Turilliék olyan meggyőző produkciót nyújtottak, ami a legkérgesebb szívű szemlélőből is előhívhatta az önfeledt rajongót. Minden szempontból csont nélkül teljesített a Rhapsody, ezek után pedig nem csak Alex Staropoli és Fabio Lione, de Christofer Johnsson is nyugodtan felkötheti a gatyáját. Mert ahogy a zárást követően, a kitartóan szemerkélő esőben várakozó rajongóknak dedikáló Turilli elmondta, ezzel a formációval nem követik el a Rhapsody of Fire bakiját, úgyhogy sokat fognak koncertezni a jövőben.

Úgy legyen.

Setlist:

Riding the Winds of Eternity / Clash of the Titans / Tormento E Passione / Demonheart / The Village of Dwarves / Excalibur / Dobszóló / Forest of Unicorns / Warrior's Pride / Basszusgitár-szóló / Of Michael the Archangel and Lucifer's Fall / The Ancient Forest of Elves / Son of Pain / Dawn of Victory /// Dark Fate of Atlantis / Emerald Sword / Ira Tenax / Warrior of Ice

Szerző: Tomka

Rhapsody, Freedom Call, Orden Ogan és Vexillum képek: Szakáts Tibor

Tales of Evening kép: Savafan

Köszönet a Hammer Concerts-nek!