Első Hallásra: Október a szerkesztők és munkatársak fülével

Érdekes hónap volt ez az október. Voltak nagy visszatérők, kísérletezők, átlagot képviselő metalvitézek és persze a Kiss. Bevallom, az első helyezettet én nem tudtam volna megtippelni, de tény, hogy nagy teljesítmény volt a győztesnek eljutnia erre a szintre, hiszen egy zavaros időszak után felálló csapatról beszélünk. Ami nagyon érdekes, hogy voltak kifejezetten megosztó lemezek is az ehavi adagban, úgyhogy lehet szemezgetni, kinek miféle is az ízlése. December végén jelentkezünk újra, akkor az év utolsó két hónapjának összesített termésével. Januárban pedig jön az év végi összesítés!

7.6 – Kamelot: Silverthorn
7.2 – Wintersun: Time I
7.1 – Kiss: Monster
7.1 – My Dying Bride: A Map of All Our Failures
6.4 – Neal Schon: The Calling
6.4 – Sister Sin: Now And Forever
6.0 – The Sword: Apocryphon
5.9 – Muse: The 2nd Law
5.8 – Paragon: The Force of Destruction
5.6 – Dethklok: Dethalbum III

Adamwarlock

8.5 – Wintersun: Time I
8.0 – My Dying Bride: A Map of All Our Failures
7.5 – Neal Schon: The Calling
7.5 – Muse: The 2nd Law
7.0 – Kiss: Monster
7.0 – Sister Sin: Now And Forever
6.5 – Kamelot: Silverthorn
6.5 – Dethklok: Dethalbum III
6.0 – The Sword: Apocryphon
4.0 – Paragon: The Force of Destruction

Wintersun: Ennyire epikus dallamtömeget nagyon ritkán hallani. A hangszerek tökéletesen egységben vannak, és még igazán üresjáratok sincsenek a lemezen. Ezzel a muzsikával 45 percen át fenntartani a figyelmet igazi művészet. A Wintersunnak szerintem sikerült teljesen megvalósítania a saját elképzelését. Remek album.

My Dying Bride: Na, ezt sem egy napfényes, tavaszi délelőttre fogom betenni a lejátszóba. Most már lassan tél van, úgyhogy itt az ideje a jó kis melankóliának, depressziónak, az élet fájdalmának kíméletlen érzetéhez… erre pedig nincs is jobb, mint a My Dying Bride súlyos doomolása. A hangok a helyén vannak, a riffek komor monolitként pakolnak ránk elmondhatatlan súlyokat. Engem megvettek.

Neal Schon: Erről van itten szó! Minden hónapban kell egy jó háromnegyed órás gitárnyűvés! Okosan, intelligensen, amikor kell keményen. Nehéz dolog elegánsan főszereplővé tenni a gitárt, de Schon mester természetesen ezt is megoldja. Miért? Mert király gyerek, azért! Külön pozitívum, hogy nem ragadt le kliséknél, hanem sikerült a saját világát megtartva modernizálnia a soundot.

Muse: Közel sem éri el az előző két zseniális lemez szintjét. Vannak üresjáratok, akadnak kifejezetten unalmas tételek is. A dubstep meg mi a francnak kellett, arról fogalmam sincs. A Muse-nak egyszerűen nincs szüksége ilyesféle hatásvadászatra. Aztán a 'The 2nd Law'-n is persze elér minket a katartikus állapot, mert sorakoznak a negatívumok ellenére is a kiváló tételek. Liquid State, Panic Station, Survival…  kicsit queenes. Kicsit talán túlságosan is, de a hatásuk vitathatatlan.

Kiss: Az előző lemez hatalmasat ütött. Ez az energiaitalról elnevezett történet már kevésbé. Van gondom: ezeket a dalokat már vagy ötször megírták a pályafutásuk alatt. Ellenben nem lehet a ’Monstert’ lehúzni. Vérbeli rockzene, amire még mindig hatalmasat lehet bulizni. Aztán meg mi kell még. Amúgy észrevettétek, hogy ezek öregek. Nagyon öregek. Én is így akarok megvénülni, basszus!

Sister Sin: Meglepő, de nekem ez tetszett. Jók a refrének, a tempó, a dinamika. Nem a világ legintelligensebb zenéje, de van hangulata, és ez ma már jelent valamit. Dolgozni kéne rajta, hogy profi legyen minden, ne legyenek bakik, és akkor akármi is lehet.

Kamelot: Én sohasem voltam Kamelot rajongó, de azért figyelemmel kísértem az együttes munkásságának alakulását. Éppen ezért engem nem igazán rázott meg Khan szektás kirohanása sem. A ’Silverthorn’ egy kifejezetten „szép” lemez lett. Szépek a dallamok, szép a borító, az egész úgy ahogy van vállalható, és egyértelműen egy jó album született. Az más kérdés, hogy én nem tudtam közelebb kerülni hozzájuk.

Dethklok: Akinek mond valamit a Metalocalypse című rajzfilmsorozat, annak nem jelenthet újdonságot a Dethklok neve. Immár harmadik albummal jelentkezik a teljesen elborult, abszurd humort képviselő animáció legénysége. Kellő iróniával, feketehumorral és nem mellesleg kiváló zenével zúzzák le az agyunkat. Nálam rendben van.

The Sword: Ez történik, amikor a stoner találkozik az Ozzy-s Black Sabbath-tal. Alapvetően teljesen rendben van, sőt találunk rajta kifejezetten jó pillanatokat, de nagyon nehezen lép ki számomra a háttérzene kategóriából. A hasonló gitártémákat a Slough Feg sokkal jobban csinálja.

Paragon: Szeretjük a katonás germán powert, de a Paragon szerintem új értelmet adott az unalmas szónak. Pedig a hangzás nem is rossz, sőt megkockáztatom még egész jól indult a lemez. Aztán a második-harmadik szám után már Az Eltűnt Idő Nyomában Marcel Prousttól is vállalható opciónak tűnik.

Jocke

9.0 – Kamelot: Silverthorn
8.5 – Sister Sin: Now And Forever
7.5 – My Dying Bride: A Map of All Our Failures
7.5 – Paragon: The Force of Destruction
6.5 – Wintersun: Time I
6.0 – Kiss: Monster
5.5 – The Sword: Apocryphon
5.0 – Dethklok: Dethalbum III
4.5 – Neal Schon: The Calling
4.0 – Muse: The 2nd Law

Kamelot: Egy kicsit „csalnom” kellett a ’Silverthorn’ esetében. Első hallásra nem éreztem semmi különöset, aztán egyre jobban előtérbe kerültek az igencsak becses értékei. Sőt! Gyenge pontot sem találni rajta. Tommy Karevik jó választás volt Roy Khan helyére, a Kamelotnak van jövője ezzel a szimpatikus sráccal. Még ilyen albumokat, ha kérhetem!Sister Sin: Már egy ideje figyelem ezt a zenekart, és elképesztőek! Egy kis Motörhead, egy kis Mötley Crüe, egy kis punkos lendület, és máris kész a szinte tökéletes recept! Liv Jagrell üdítő agresszióval ellensúlyozza közepeske hangját, és bármikor képes berobbanni egy „Fuck you”-val, ha ő úgy tartja jónak. Ezek a svédek tudják, hogyan kell bulizni!

My Dying Bride: Egyre több doomot hallgatok mostanság, így a My Dying Bride simán ott tud lenni a közvetlen élboly mögött. Súlyos örvénylés, melankólia, halál szagú zene. Nem könnyed estebéd, az tény, de ettől (vagy talán pont ezért) egy meglehetősen erős anyag.

Paragon: A hamburgi metal színtér esszenciáját adja a Paragon, minőségi múltidézéssel egybekötve. Gamma Ray, Iron Savior, Grave Digger fanok élvezni fogják. Ráadásul Kai Hansen is felbukkan az albumon, a Blood & Iron című dalban.

Wintersun: Le sem lehetne tagadni a zenekar nemzetiségét. A finn érzés már messziről árad belőle, szép hangzással, a zenében rejlő kettősséggel. Nekem nem tűnt kevésnek a játékidő (öt dal ide vagy oda), de ha azt állítanám, hogy túlzottan elvarázsolt, akkor nem mondanék igazat. Korrekt, nem több.

KISS: Amikor az oviban adták a KISS-oltást, valószínűleg bárányhimlős voltam, így nem csak a korábbi albumok, de a ’Monster’ sem tudja belőlem kiváltani a heveny libabőrt.

The Sword: A Witchcraft nagy haverjai ők, jóllehet, amíg a svédek pszichedelikus-doomos zenéje nagyon bejött, a hasonlóan retrós-doomos életérzésű The Sword ’Apocryphon’-ja szinte simán elment mellettem. Többször nekifutva sem éreztem azt, hogy ez kell nekem, sőt a végén már-már kötelező jellegűnek éreztem ezeket a próbálkozásokat, így attól tartok, hogy végleg elment tőlük a kedvem.

Dethklok: Tisztában vagyok vele, hogy a ’Dethalbum III’ meglehetősen jó kritikákat kapott, én azonban nem osztozom a hozsannázásban. Sokáig gondolkodtam, mi lehet a baj, és arra jutottam, hogy a Dethklokkal mi egyszerűen nem értjük meg egymást, „elzenélünk” egymás mellett. Ha death metalra vágyom, akkor máshová nyúlok.

Neal Schon: Szegény Neal Schonról mindig a fürdőszobás képei jutnak eszembe, ezért sajnálatos módon nem tudom komolyan venni őt. Sajnos az instrumentális gitárzenével is így állok (kínozni lehet vele), és mondanám én, hogy „N/A”, de itt olyat nem lehet. Úgy tűnik, hogy ebben a hónapban ő kapja tőlem az Arany Málnát…

Muse: …vagy mégsem? Bizony, a Muse tett róla, hogy Neal Schon megússza. Dubstep, elektronika? Köszönöm, nem!

karpatisz

8.0 – Kamelot: Silverthorn
7.0 – Wintersun: Time I
6.5 – Muse: The 2nd Law
6.5 – Kiss: Monster
6.5 – Neal Schon: The Calling
6.0 – Sister Sin: Now And Forever
6.0 – Dethklok: Dethalbum III
5.0 – The Sword: Apocryphon
5.0 –Paragon: The Force of Destruction
3.0 – My Dying Bride: A Map of All Our Failures

Kamelot: Roy Khan távozása után a Kamelot új erőre kapva egy csodálatos albummal örvendeztetett meg minket. A dalok, a hangzás, a hangszerelés és a szimfonikus betétek együtt igazán ütős egységet alkotnak. A lemez minden percét igazán élveztem.

Wintersun: A rovatban szereplő albumok között a Wintersun új albuma volt számomra a meglepetés. A filmzenétől a black metalig mindenféle zene volt benne. Az album kezdése nagyon erősre sikerült; kár hogy az album közepe leült, de a sokszínűség azért kárpótolt.

Muse: A Muse új lemeze nagyon jól sikerült. A pop, a rock és az elektronikus effektek jól illeszkedtek egymáshoz az albumon. Bizonyos részeket akár egy film betétdalaként is el tudtam volna képzelni. Voltak olyan pillanatok - például a gitárszólók s az ének -, amikor olyan érzésem volt, mintha egy Queen lemezt hallgatnék.

Kiss: A 'Monster' című album nem okozott nagy meglepetést, hiszen egy jófajta dallamos hard rock muzsika, amit ettől a csapattól elvárható. A pörgős hangulat nagyon tetszett, a hangzása viszont nem igazán.

Neal Schon: A Journey gitárosának szólólemeze érdekes hallgatnivaló, mert a számos műfaj, mint például a rock és a jazz elemei sokat színesítettek az albumon. Néhány ötlet már Eric Johnson, Steve Vai, Joe Satriani és John Petrucci lemezeiről ismerősek voltak, de ennek ellenére egyedi hangzást és ötleteket is felfedeztem benne.

Sister Sin: Ütős kezdés, húzós, pörgős nóták – jó kis heavy album. A lemez hangzásával és az énekesnő hangjával nem tudtam megbarátkozni, de ennek ellenére tetszett a zene.

Dethklok: A Dethklok új albumának hangzása rögtön megütött. Inkább azok a részek tetszettek, ahol a death metal elemei kevésbé érvényesültek. A szimfonikus betétekkel bíró dallamos részek sok jó ötletet tartalmaztak és nem zavart benne a műfajhoz tartozó ének sem.

The Sword: A Sword új albumával való ismerkedés nem hagyott túl mély nyomot bennem: ahogy hallgattam, teljesen elment mellettem, semmi olyan nem történt benne, ami felkeltette volna a figyelmem. A nóták mind egyformának tűntek.

Paragon: Ez az album hangzásában olyan volt, mintha visszautaztam volna az 1990-es évekbe. Az énekes hangja nem igazán nyerte el a tetszésem, de a zenében volt egy-két megoldás, ami tetszett. Ennek ellenére nem nyújtott maradandó élményt a lemez.

My Dying Bride: Mindenféle szempontból idegen számomra ez az anyag, így semmilyen formában nem tudtam megbarátkozni vele. Maga a stílus, a hangszerelés, az énekhang sem tetszett.

Meszo

8.5 – Neal Schon: The Calling
8.0 – Kiss: Monster
7.5 – Kamelot: Silverthorn
7.0 – The Sword: Apocryphon
6.0 – Muse: The 2nd Law
5.0 – Wintersun: Time I
5.0 – My Dying Bride: A Map of All Our Failures
5.0 – Sister Sin: Now And Forever
4.0 – Paragon: The Force of Destruction
3.0 – Dethklok: Dethalbum III

Neal Schon: Ez a korong számomra az év egyik legkellemesebb meglepetését hozta. Legfőbb előnye, hogy bár instrumentális szólóalbumról van szó, Neal tőle elvárható módon végig dalokban és dallamokban gondolkodik. De eközben azért érdemes figyelni, hogy hősünk technikai szempontból is milyen komoly dolgokat játszik a hathúroson! Emellett pedig zenésztársai ugyancsak bravúros teljesítményt nyújtanak, de azt hiszem, ez egyáltalán nem meglepetés olyan kaliberű muzsikusok esetében, mint Steve Smith vagy Jan Hammer… Nem is szaporítanám tovább a szót, ezt hallani kell! (8,5 pont)

Kiss: 3 évvel a ’Sonic Boom’ után ismét egy fiatalos, energikus album a veterán zenekartól. Egész egyszerűen jó hallani, hogy Simmons-ék ennyi év elteltével is mennyire tele vannak életerővel.  Hirtelenjében nem is tudnék több mindent hozzáfűzni. Esetleg még annyit, hogy Tyler-éktők is valami ilyesmi produkciót vártam volna… (8 pont)

Kamelot: A zenekar igencsak nehéz helyzetbe került a közelmúltban Roy Khan kilépésével, ők azonban mintaértékű profizmussal léptek tovább a problémán. Az albumon bizonytalanságnak nyoma sincs, a szerzemények kiválóan sikerültek, és Tommy Karevik is maximálisan helytáll a vadonatúj közegben. Valahogy így kell ezt csinálni…  (7,5 pont)

The Sword: Már megint az idióta előítéleteim... Jómagam ugyanis „borzasztó intelligens módon” pusztán a zenekar nevéből kiindulva komoly fenntartásokkal álltam neki az ’Apocryphon’ meghallgatásának, pedig a fiúk kimondottan ügyesen idézik fel nekünk az „ozzy-s” Black Sabbath zenei megközelítését. Arról fogalmam sincs, hogy ezzel manapság milyen eladási mutatókat lehet produkálni, viszont azt biztosan állíthatom, hogy minden hetvenes évekbeli „sabbathista” bátran próbálkozhat vele!  (7 pont)

Muse: Hmm, érdekes… A legnagyobb bajom tulajdonképpen nem más, mint hogy szinte dalonként más stílusba kapnak bele, csak épp nemigen vélem felfedezni a koncepciót, avagy, hogy honnan hová tartunk. A folyamatos műfaji kalandozásoknak megfelelően voltak számomra kifejezetten kellemes momentumok, és akadtak olyanok is, amelyek alatt leginkább csak a körmeimet rágcsáltam… (6 pont)

Wintersun: Hallhatóan nagy gonddal elkészített anyagról van szó, jómagam azonban ízlésemből kifolyólag nem sok mindent tudtam kezdeni vele… Sorry! (5 pont)

My Dying Bride: Most legszívesebben fognám az előző két mondatomat, ctrl c, crtl v, és kész! Viszont ez esetben kedves Olvasóink joggal vádolnának engem a kreativitás teljes hiányával... Hogy néhány szót azért a zenei anyagról is szóljak: annak ellenére, hogy e késő őszi napokon hangulatvilágom néha megegyezik jelen termékével, még így sem érzem eléggé sajátomnak ezt a muzsikát. (5 pont)

Sister Sin: Nem mondom, hogy nem fedeztem fel magamnak egy-két dögös riffet, de ezek mellé sajnos jó adag „iskolabandás” klisé is vegyült, és igazán átütő ötletekből sem sikerült túl sokat fellelnem. Mindemellett pedig még a hangzás is rettentően műanyag…  (5 pont)  

Paragon: Nyomd meg a play-t, és már ömlenek is rád a heavy metal klisék tonnaszámra! Nem túl csábító, ugye? Tudom, nem illik ellenreklámot csinálni, de egész egyszerűen fogalmam sincs, hogy a Paragon vajon mit akar ezzel a produkcióval 2012-ben... (4 pont)

Dethklok: „I Ejaculate Fire”… Kész, megvan az év legröhejesebb dalcíme!:) Sajnos ezen kívül nem sikerült más szórakoztató elemet találnom az albumon… (3 pont)

Mike

9.5 – My Dying Bride: A Map Of All Our Failures
8.5 – Wintersun: Time I
8.0 – Kiss: Monster
7.5 – Kamelot: Silverthorn
7.0 – Muse: The 2nd Law
6.0 – Paragon: Force Of Destruction
5.0 – The Sword: Apocryphon
5.0 – Dethklok: Dethalbum III
5.0 – Neal Schon: The Calling
4.0 – Sister Sin: Now And Forever

My Dying Bride: Aaronék képtelenek hibázni, az ’A Map Of All Our Failures’ egy újabb kolosszális mestermű! Ha Doom Metal, akkor My Dying Bride. Ilyen egyszerű. Ez szóljon a temetésemen… (kilenc és feles)

Wintersun: amennyiben az „EPIC” kifejezés zenébe oltott szinonimáját keresed, itt meg is állhatsz, mert a ’Time I’ ezt teljességgel kielégíti: a szimfonikus-heroikus bombasztikusság ugyanis Mordor-hegyoromnyi méreteket ölt, s jól is van ez így. Ehhez a minőségi monumentális muzsikához azonban egy klasszis torok illenék, Jari Mäenpää hangja már kevés ide. Egyéb kivetnivalóm nincs. Kalapemelés. (nyolc és feles)

Kiss: ezt már szeretem: embereink újra itt vannak, és még így hatvan felett is simán kirúgják a nyugdíjas otthon falát ezzel a laza party-zenével. Tsók, urak! (nyolcas)

Kamelot: minden szép és jó, Khan távoztával a Kamelot-hangzás nemhogy nem csorbult, de ez a cicafiú Karevik ügyesen lekopírozta annak énekstílusát is, szóval no para, just powa’. Bocs. (hét és feles)

Muse: a Muse-zal úgy vagyok, mint a főtt csirkével: vannak rajta ízletes cupákok és rémes bőrkék egyaránt – így hát kicsipegetem belőle a finom falatokat. Mert bizony több itt a csemege, mint a resztli… (hetes)

Paragon: hopp, egy újabb színes-szagos retro-muzsika! Na, nem a most oly menő okkult heavy/rock fiókból, és hát Paragonék sem tegnap tették fel az első felvarrókat a farmerjakóra… A ’Force Of Destruction’ egy ordas nagy Accept-, Grave Digger-, Iron Savior-idézetgyűjtemény zéró egyediséggel, ám hazudnék, ha azt mondanám, nem viszket a talpam egy jó kis bepállott magas szárú Pumáért, haha! (A Son Of A Bitch brutalizált átirata pedig úgy 10 pont, ahogy van!) (hatos)

The Sword: nekem ezzel a műfajjal „csak” az a bajom, hogy nincsenek igazán nagy torkai, valahogy mindenki a vén Ozzy ifjúkori hajlításait majmolja, így aztán hiába a jóféle kenderillatú riffek, ha idejekorán elaltat: számomra az ’Apocryphon’ roppantul ingerszegény. Nem Kard ez, hanem Kisbicska. Szmájli. (A borító viszont újfent fasza!) (ötös)

Dethklok: a fél-fiktív banda harmadik lemeze zamatos death metal főzettel kecsegtet, a dallamok ízesítő fűszerkeverék gyanánt szolgálnak, kár, hogy az egysíkú hörgős témák mégis kissé sótlanná teszik az étket. (ötös)

Neal Schon: nekem ez háttérzene: az a fajta „jó, jó, de minek?”-kategória. (Nem akartam a lábvíz-hasonlattal élni, annál azért jobb.) (ötös)

Sister Sin: beleszarós parasztmetál a játék neve, élén egy felettébb dühös-bögyös tehenészlánnyal; engem az ilyen véregyszerű heavy-cuccok nemigen győznek meg, csak ideges leszek tőlük, inkább megyek eret nyiszálni My Dying Bride-ra… (négyes)

MMarton88

9.0 – Wintersun: Time I
8.0 – Paragon: The Force of Destruction
8.0 – Kamelot: Silverthorn
8.0 – Kiss: Monster
7.0 – My Dying Bride: A Map of All Our Failures
7.0 – Sister Sin: Now And Forever
6.0 – The Sword: Apocryphon
6.0 – Muse: The 2nd Law
6.0 – Neal Schon: The Calling
5.0 – Dethklok: Dethalbum III
 

Wintersun: Szimfonikus, folkos, melodikus death metal északról. Hülyén hangzik, pedig nagyon jó. A magazin profiljába mondjuk nem nagyon vág bele, de akit nem zavar a rövid nóták hiánya, sem az extremitás, ráadásul még a fagyos, harcias, zord hangulatú muzsikákat is kedveli, keresve sem találhat jobbat.

Paragon: Nagyon nehéz engem nem lekenyerezni Gamma Ray/Accept/Running Wild nyomdokokon haladó heavy/power metallal. Ráadásul a dallamok is méregerősek! Ja, hogy klisés? Meg szólhatna jobban is? Attól még borzasztó szórakoztató!

Kamelot: A nyitó dal az év slágere nálam, ha harmincszor nem futtattam végig az elmúlt két hétben, akkor egyszer sem. De ezen felül is egy kiemelkedő album, jobb, mint az elődje, a minden eddiginél erősebb nagyzenekari hatások pedig külön pozitívumot jelentenek.

Kiss: Én a 'Sonic Boom'-tól nem dobtam akkora nagy hátast, de a 'Monster' igazán remek lett. Bátran odaállítható a 70-es évek klasszikusai mellé.

My Dying Bride: „Az élet nem habostorta, Pelikán!” Ezen mondatra alapozott egy egész karriert a My Dying Bride, sötét hangulatú bánatmetalban pedig továbbra is ők a császárok. Noha nem pályafutásuk csúcspontja, de így is egy igen jó album, szomorkodás mellé tökéletes.

Sister Sin: Tökös rockmuzsika, helyenként a heavy metal felé kacsintgatva. Hosszú távon viszont nehezen tartja fent az érdeklődést, néhány nagy durranás mellé azért ide kerültek töltelékdalok is.

The Sword: Alapvetően szimpatikus, jó, de nem nagyon tudok vele mit kezdeni. Nem érzem, hogy lenne bármilyen mondandója, kissé retros rockklisék halmozása, mely azért ha 1980 után születtél előbb-utóbb uncsivá válik.

Muse: Soha nem tudtam őket igazán megszeretni. Próbálnak popzenét játszani alteres ősrock környezetbe csomagolva, de nekem mindig is üres, semmitmondó volt a végeredmény. Szokásukhoz híven itt is akad pár olyan dal, amire azért felkapod a fejed, de csak azért, mert népszerűek, a zenéjük számomra még nem lesz élvezetes.

Neal Schon: Az, hogy többé-kevésbé fent tudta tartani a figyelmem egy alapvetően gitárlemez, figyelemre méltó, de a boldogsághoz azért még kevés. Minden tiszteletem a Journey kulcsfigurájáé, de azért valljuk be őszintén, hogy konkrét gitár rajongókon, meg a továbbra is a Journey mellett kitartó ősrajongókon kívül sok embert nem fog tudni megfogni.

Dethklok: Hiába népszerű a Metalocalypse rajzfilm, attól még a Dethklok különösebben nem egy kiemelkedő banda. Kevés dallam, kevés eredeti ötlet, kevés emlékezetes momentum… amolyan háttérzenemetal.

Pálinkás András

8.0 – My Dying Bride: A Map of All Our Failures
7.5 – Dethklok: Dethalbum III
7.0 – Kamelot: Silverthorn
6.5 – Paragon: The Force of Destruction
6.0 – Wintersun: Time I
6.0 – Kiss: Monster
5.5 – Sister Sin: Now And Forever
5.5 – The Sword: Apocryphon
5.5 – Neal Schon: The Calling
5.0 – Muse: The 2nd Law

My Dying Bride: Komor, bánatos, vészjósló, de ugyanakkor fennkölt és magasztos, ahogy egy My Dying Bride lemeztől elvárható. Egyetlen negatívumként talán azt hoznám fel, hogy kicsit egysíkúak a dalok, én nem bánnám, ha gyakrabban hallhatnánk brutális death metal riffeket és hátborzongató hörgést az amúgy remekül megkomponált, fekete gyásszal átitatott szerzeményekben.

Dethklok: A dallamos death metal alapja a brutális riffek mellett a gyorsan ható melódiák, szólók, amikből bőven akad a Dethklok harmadik lemezén. Brendon Small unalmas, szürke bömbölése a nyugalom megzavarására tökéletesen alkalmas, de ennél többre nem nagyon, ezzel szemben gitártémái izgalmasak, ötletesek. Gene Hoglan dobjátékára nehéz szavakat találni, itt is bizonyítja, hogy miért tartják a világ egyik legjobb dobosának.

Kamelot: Mikor a Kamelot '95-ben megjelentette első lemezét 'Eternity' címen, nem gondoltam, hogy fel tudják küzdeni magukat az elit mezőnybe. Aztán úgy a 'Fourth Legacy' környékén ráéreztek valamire, és azóta töretlenül fejlődtek. A 2005-ös 'The Black Halo' lemezüket kedvelem talán a leginkább, de az azóta megjelenteken is nagyon magas színvonalon hozzák a jól kiforrott Kamelot hangzást. Roy Khan kilépése sem tudta megtörni a lendületet, Tommy Karevik személyében tökéletes utódot találtak Khan helyére, és az új dalokba sem lehet belekötni, bár engem már nem talál el annyira ez a lemez, mint annak idején a 'The Black Halo'.

Paragon: A germán másodvonalban tevékenykedő heavy/power brigád 10. nagylemeze gyakorlatilag hibátlan, sallangmentes alkotás, persze az izmos, bivaly heavy himnuszok mindegyikét eljátszották már a '80-as években, így leginkább egy kellemes nosztalgiázás ez a lemez.

Wintersun: Jari Mäenpää nyolc évet váratta rajongóit és egy olyan lemezzel lepte meg őket, amin a Rhapsody ízű bombasztikus, nagyívű metalt ötvözi death metallal, meg folkos dallamokkal. Nekem ez a furcsa stíluskavalkád nem működik, de meg kell hagyni a többször is felbukkanó japán népi melódiák viszont nagyszerű hangulatot teremtenek.

Kiss: A 'Sonic Boom'-ot a visszatérés körül kialakult hangulat tette igazán izgalmassá, de ez nem adatik meg a 'Monster'-nek, így szerintem a Kiss valódi arcát láthatjuk ebben a friss dalcsokorban. Nyilván nehéz egy ilyen sikeres visszatérést követően ismét felkelteni az emberek figyelmét, de úgy gondolom, hogy a Kiss nem okoz csalódást a rajongóinak egyszerű, hangulatos glam rock muzsikájukkal, még ha a régi fény már meg is kopott.

Sister Sin: A svéd zenekar jól érzi a pőre heavy metalt, dalaik profizmust sugallnak, de Liv Jagrell énekesnő hangja hosszútávon elviselhetetlen a számomra.

The Sword: Dübörög a retro rock láz és jobbnál jobb lemezekkel rukkolnak elő olyan fiatal zenekarok, mint a Graveyard vagy a Witchcraft. Talán ez is a problémám, a sokadik retro rock lemez már nem mozgat meg, pedig a The Sword dalaiban ott rejtőzködik a Black Sabbath hagyatéka, de ennek ellenére sem tudtam szorosabb barátságot kötni a 'Apocryphon'-nal.

Neal Schon: A közel 60 éves gitáros, akit legtöbben a Journey-ből ismerhetnek, minden tudását és tapasztalatát felvonultatja ezen a korongon. Szívvel-lélekkel előadott, blues alapú futamoktól elkezdve a kellemes rock témázgatásokon keresztül az őrült száraz jazz tekerésekig sok mindent hallani, de egy ilyen instrumentális, gitárközpontú lemezt szerintem nagyon nehéz befogadni, talán néhány jó torkú énekest érdemes lett volna meghívni, mindenesetre gitárosoknak erősen ajánlott hallgatnivaló.

Muse: A Muse zenéje mindig is távol állt tőlem, de ezzel a lemezükkel még messzebbre távolodtunk egymástól. Matthew Bellamy hangja és dallamai, valamint a rádióbarát George Michael hangulatú dalok sem segítettek abban, hogy megkedveljem a 'The 2nd Law'-t.

Tomka

8.5 – My Dying Bride: A Map of All Our Failures
8.0 – Sister Sin: Now And Forever
8.0 – The Sword: Apocryphon
7.5 – Kiss: Monster
7.5 – Neal Schon: The Calling
7.0 – Kamelot: Silverthorn
7.0 – Wintersun: Time I
7.0 – Dethklok: Dethalbum III
5.0 – Muse: The 2nd Law
5.0 – Paragon: The Force of Destruction

My Dying Bride: Hiába, ők se tudnak hibázni – még ha az előző két lemezük újkori zsenije kicsit halványabban is csillog, ez még mindig a romantikus bánatdoom műfajának etalonja.

Sister Sin: Pofátlanul jó! Habár nem tér le a Mötley Crue és a Warlock által kijelölt ösvényről, élvezeti értékben mégis köröket ver szerintem az új Doro korongra.

The Sword: A legkönnyebben befogadható Sword-lemez az ’Apocryphon’, ami már messze kerüli a debütalbum Sleep-idéző, füstös stoner-világát, és inkább a Sabbath rockosabb oldalából táplálkozik; igaz, a Sword-képletet nem bővíti, viszont a legdallamosabb dalaikat tartalmazza a friss korong.

Kiss: Nem egy ’Sonic Boom’, de így is nagyon üt. Nem lehet belekötni.

Neal Schon: Érdekfeszítő, a műfaj határait kitágító gitárzene, amely Steve Smith jazzes dobolásával, a dallamcentrikus, harmonikus szólókkal és némi egészséges hard rockkal kenyerezi le hallgatóját.

Kamelot: Nekem ez a hónap csalódása, még ha ez a pontszámon nem is látszik. Hiszen ugyanazok a dallamívek, ugyanaz a hangszerelés, ugyanaz a profi dalszerzői hozzáállás. Mégis: a varázslat hiányzik innen. Azt pedig úgy hívták: Roy Khan. Élőben biztos tök jó a buli, de többedik hallgatásra se fogott meg.

Wintersun: A Sons of Winter and Stars zseniális, a többit meg megeszi az epika. Hol marad a death metalból a melódia mellett?

Dethklok: Azt azért nem árt tudni, hogy ez a Metalocalypse c. sorozat paródiabandájának – a világ leghíresebb death metal zenekarának – számaiból összegyűjtött album, ami legalább annyira kifigurázza, mint élteti a metal kliséit. Vagyis eredeti gondolkodásmód nem itt fog felbukkanni, ám tény: roppant kellemes hallgatnivaló a melodeath műfajából, de aki még jobban akar szórakozni, az nézze meg a sorozatot: garantáltan könnyesre fogja röhögni magát.

Muse: A másik nagy csalódás. Az ’Absolution’, de akár a ’The Resistance’ mellett ez egy nagyon sovány, ötlettelen és unalmas poplemez. A Muse-ból, akit 10 éve még mindenki koppintott, trendkövető lett (mégis, mit keres ezen a lemezen egy dubstep szám?).

Paragon: Nem csak eredetiség, de túl sok izgalom se szorult ebbe a sokadvonalas germán kockametal-lemezbe. Pedig régebben nem voltak ennyire unalmasak.