Bárhol, bármikor: Gotthard, P.Box - A38, 2012.11.21. (olvasói beszámoló)

1994 kora nyári nap, lemezbolt, Nyugati tér, Budapest. Épp azt fürkésztem a kazetták és CD-k között, hogy melyik lehet az a szerencsés csapat, amelyik hanghordozóját hamarosan magaménak tudhatom összekuporgatott forintjaimért cserébe, mikor azon vettem észre magam, hogy velem együtt mindenki folyamatosan a háttérben szóló zenére bólogat. A „Kik ezek?” kérdésemre érkezett válasz („Valami osztrákok vagy németek.”) nem igazán elégített ki, ezért a CD-borítót böngészve találkoztam először a svájci banda nevével és a második, ’Dial Hard’ című albumukkal. Ízes, blues alapú hard rockjuk rögtön telibetalált, s pár héttel később már a torinói leples első lemezükkel együtt szerettettem meg az alpesi rockzenét az akkori szomszédaimmal.

Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy a pesti buli előtt élvezhettem a bécsi koncert minden pillanatát is, így önkéntelenül is összehasonlíthattam, mit kaptak a sógorok és miben részesülhettünk mi. Az osztrák fővárosban a Blind Petition nevű helyi megfejtés „melegítette” be a Gasometer közel PeCsányi közönségét – pontosabban hűtött le minket. Az 1974 (!) óta létező zenekar előadása közben a mellettem lévő ötvenes úriember (aki elmondása szerint kamaszkora óta szereti őket) egy kiváló szarkasztikus hasonlattal élt: ez a banda olyan, mint Karel Gott. Azt már csak én tenném hozzá, hogy az említett művész legalább tudott énekelni, a körülötte lévő hangszeresek pedig nagyságrendekkel kevesebb hamis hangot játszottak, mint az osztrák előzenekar. Bocs fiúk!

Bezzeg a Pandora’s Box! Ők valóban „Az előzenekar” szerepkörben díszelegtek! Koriék odatettek mindent, ami csak erejükből ki-, és az idejükbe belefért. Feszes műsor volt, semmi felesleges magamutogatás, elnyújtott konferálás, csak a zene. Jó volt hallani és hallgatni; a debreceni fiúk bátran leszervezhetnének egy Training & Lessons kurzust a bécsi kollégáknak, hogy’ is kell játszani a hard rockot. Bravó srácok!

Setlist:

Legyek az első / Soha nem elég / Ómen / Rock and Roll az égig / Múlt és jelen / Ezer év / Veled múljon el / Vágtass velem! (Kő kövön...)

Engedjétek meg nekem, hogy újra elkalandozzak egy kicsit. A Gotthard már régóta nem csak a zenéről, a rock szeretetéről szól – ez a csapat (és a körülöttük lévők, beleértve minket, rajongókat is) tényleg egy nagy család! Regisztrált klubtagként ezt folyamatosan éreztetik Veled, de nem csak mi vagyunk külön kegyben részesítve. Az egyik mostani akciójuk (a Shine című számukat lehetett feldolgozni) fődíja az, hogy a nyertes november 30-án együtt adhatja elő a nótát a zenekarral!

De amiért erről kezdtem írni, ahhoz kicsit vissza kell kanyarodnom az időben. A pesti fellépés előtt este hét előtt találkoztunk a magyar Gotthard fanclub tagjaival. (Merthogy ilyen is van ám! Maroknyian ugyan, de nagyon lelkesen, saját honlapon keresztül tartva a kapcsolatot állandó és arra járó rajongókkal.) A zenekar által minden koncert előtt felajánlott Meet & Greet találkozóra ötödmagammal nekem is sikerült bejutnom (ezer hála érte Esztergomba Editnek, aki megnyerte a pesti találkozó lehetőségét)! A szigorú turnémenedzser beszólogatásai mellett („10 minutes!”, „5 minutes!”, „oké, tudjuk, tú minicc!”)  néhány fotó készítése és az aláírások begyűjtése közben volt néhány percünk a fiúkkal, akik közül az új srác, Nic Maeder hiányzott. Már halványan Bécsben is érezhető volt, hogy néhány nagyon magas hangot ügyesen helyettesít kicsit mélyebb fekvésben, de itt Freddy (Scherer, gitáros) elárulta, hogy Nic nem tud beszélni! Látva az arcomra kiült döbbenetet, rögtön hozzátette: az éneklés menni fog, ne izguljak, jó buli lesz. OK, úgy legyen! Néhány ajándék átadása után búcsú a srácoktól, és irány vissza a hajó gyomrába, ahol nemsokkal később elkezdődött a Pandora’s Box…

A P. Box utáni átszerelés közben pár ismerős arcot láttam a magyar rockzenei életből, jóleső érzés, hogy ők is kíváncsiak a svájci rockerekre. Aztán egyszer csak sötét, néhány hang a billentyűk felől és a Dream On-nal berobbantak a színpadra a fiúk, majd egy „Budapest You’ve gone too far!” kiáltással zakatoltak is tovább. A zenészek mesterien építették be az új album dalait (összesen hatot) a többi Gotthard-sláger mellé – mégiscsak a ’Firebirth’ lemez turnéjáról beszélünk! Az új nóták nem lógtak ki a többi közül, sőt, néhányuk valószínűleg be is fog épülni a programba később. Gyakran Nic is besegített egy gitárral, hol a színesebb hangzást (Starlight, Remember It’s Me), hol pedig a masszív erőt demonstrálva: hogy szóltak már a Story’s Over, a Give Me Real vagy a Right On fő riffjei négy gitárral!

Nem mehetünk el a „kihagyhatatlanok” mellett sem: Sister Moon, a közönség-énekeltetős Hush feldolgozás és egy meglepetés, a Fist In Your Face a ’G’ albumról. Nem győztem magamba szívni a fílinget, miközben a skacok vérprofin, poénokkal kísérve adták elő a műsort.  Előadásról, és nem „csak” koncertről beszélek, mert amit itt (és Bécsben) művelt a Gotthard, az tanítanivaló. Az olyan egyszerű, de mégis oly ütős poénokra és látnivalókra gondolok, mint a Mountain Mamát „véletlenül” AC/DC, ill. Deep Purple témákkal indítani – vagy ki vette észre például, hogy a Hush-ban Marc Lynn a jobbkézzel pengetett basszus mellett balkézzel Freddy gitárján fogja le a hangokat!?

Leo Leoni pedig maga a rock and roll. Ennek az embernek egyszerűen vérében van rockzene, és hol egyedül, hol a többiekkel karöltve írja az újabb és újabb Gotthard-himnuszokat immár húsz éve. Ehhez a csapathoz csatlakozott most a ”New kid in town”, Nic. Hónapokkal ezelőtt még lehetett olyan fanyalgásokat olvasni a neten, hogy Nic nem egy Steve Lee, a zenekar megfáradt és hasonlók. Mi, „bennfentes” rajongók tudtuk, hogy ez nem így van. Nic Maeder valóban nem Steve Lee, de jó énekes, fantasztikus frontember és tökéletesen illik a Gotthard családba Leo, Marc, Hena (Habegger) és Freddy közé.

Természetesen nem feledkezhettünk meg Steve-ről sem. Ernesto Ghezzi zongorajátékával kísért One Life, One Soult Nic egy tapssal vezette fel, amely Steve-nek szólt. Itt tűnt fel először, hogy a pesti buli hangulata messze felülmúlja a bécsiét: míg odaát is tapssal emlékeztek a korábbi énekesre, addig a hajón a spontán kialakult vastaps közepette a ”Steve! Steve!” kántálás még Nic-et is meghatotta. Aztán elkezdte énekelni a dalt… Ha becsuktad a szemed, Steve-t hallottad! A hang, a tónus, a dallam… Hátborzongatóan gyönyörű volt.

Aztán vissza a kemény riffek közé. Ahogy a dalok jöttek sorban, újra elkapott az érzés: ez más, mint a bécsi volt. És valóban! Amíg ott néhány kéz emelkedett a magasba, itt (hasonlóan 2005-höz vagy 2007-hez) majdnem elindult velünk a hajó az ütemes ringatózástól! Ez az! Így kell viselkedni egy hard rock koncerten, dícséret érte a közönségnek!

Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a Gotthard az egyik legnagyobb lírai slágergyáros hard rock berkekben. A félidőben Henától kapott dobszólót követően (miközben a többi hangszeres egyesével, számonként tért vissza a színpadra) adták elő a Falling, Tell Me, Heaven triót. Aztán újra jöttek a bólogatós-taposós témák, amelynek végén megkaptuk a Lift U Up-ot. Ugrálás és éneklés ezerrel – Atyaég! Hol fogunk kikötni, Paksnál?! Rövid búcsú: „We’ll be back!”, és a fiúk levonultak a színpadról. ”We want more!”, kántálta a közönség: hát persze, a jó zenéből sosem elég!

1-2 perc és kaptuk egy olyan tömény svájci hard rock esszenciát, hogy a (volt) dobosunk is azt mondta: folytatnunk kell a Gotthard cover bandát, nincs mese! Master of Illusion, Anytime Anywhere (sokadik piros pont a közönségnek!), és ami még a zenekari setlisten sem volt, Top of the World! Ölelkezés, meghajlás, fülig érő mosolygás, integetve elvonulás – igen, így kell ezt csinálni srácok! A főnixmadaras hasonlat kiváló választás volt a folytatáshoz: a Gotthard él és újra szárnyal!

Setlist:

Dream On / Gone Too Far / Starlight / Remember It's Me / Sister Moon / Hush / One Life, One Soul / The Story's Over / Fist in Your Face / Give Me Real / Dobszóló / Falling / Tell Me / Heaven / Mountain Mama / Right On / Lift U Up /// Master of Illusion / Anytime Anywhere /// Top of the World

Szerző: rocknroll

Képek: pearl69

Köszönet a Livesoundnak!