Maradványérték - 2012. október I. rész

írta Hard Rock Magazin | 2012.11.08.

Jon Lord: Concerto For Group And Orchestra („Ez a lemez méltó lezárása egy csodálatos zenész pályafutásának.”)
Helloween: Burning Sun [EP] (A Helloween két remek dallal biztosít minket a felől, hogy ütős lemeznek nézünk elébe.)
Trail of Murder: Shades of Art (Dallamdús debütlemez egykori Bloodbound, Tad Morose és Morgana Lefay tagoktól.)
Orden Ogan: To The End (Blind Guardian és Running Wild fanatikusoknak erősen ajánlott!)
Presto Ballet: Relic of the Modern World (Elmaradt a megújulás.)
Overload: Suburbia (Ígéretes magyar heavy metal, angol nyelven, osztrák stúdióban, finn producerrel.)
Skálmöld: Börn Loka (Izland legnépszerűbb viking metal zenekarának új nagylemeze.)
Shining: Redefining Darkness (A ’Redefining Darkness’ a Shining eddigi legváltozatosabb lemeze...)
Eclipse of the Sun: Symbols (A doom, a power és a death metal hármas egyesülésének a keleti dallamok adnak még egy csavart, létrehozva ezzel három egyedi, komor hangulatú dalt.)
Beth Hart: Bang Bang Boom Boom (Szívből jövő, bivalyerős soul és blues és jazz szerzemények sorakoznak a Joplin utódjának kikiáltott énekesnő 6. nagylemezén.)

Jon Lord: Concerto For Group And Orchestra

Torokszorító volt elsőre végighallgatni ezt a lemezt. A Mester legutolsó felvétele, ami akkor készült, amikor már folytatta küzdelmét a halálos kórral. Az utolsó, amit maga szerkesztett, irányított, és feljátszott. Az utolsó alkalom, amikor hallhatjuk Jon Lord játékát. Régóta dédelgetett álmát váltotta valóra: stúdió körülmények között rögzíteni első szimfonikus művét, az 1969-ben napvilágot látott ’Concerto’-t. Először színpadra vinni történelmi esemény volt, hiszen első alkalommal játszott együtt rockzenekar klasszikus társulattal. 

Az 1969. szeptember huszonnegyedikei premier és lemezfelvétel után a Deep Purple egyszer még előadta Los Angelesben, utána harminc évig egyszer sem csendült fel a színpadokon és állítólag elvesztek a kották is. Aztán 1999 szeptemberében, a harmincéves jubileumi bulikon ismételeten felcsendült a ’Concerto’ a Royal Albert Hallban egy pár előadáson, és megtört a jég. Még turnéztak is a művel, Lord a 2002-es kiválása után pedig rendszeresen játszotta azt koncertjein.

Néhány helyen kétségtelenül hozzányúlt a klasszikus részekhez, de nem komolyan. Esetleg a hangszerelésben feldúsított bizonyos elemeket, vagy néhány hangszer más szólamot játszik egyes helyeken, de a mű lényegében nem változott. A rockzenei betétek viszont heterogénebbek. Ez azért van, mert az ősz Mester több muzsikust hívott a felvételekhez, így a három tétel három gitárszólóján szépen megosztozik Daren Vasilev (jóval rövidebb és kevésbé féktelen az ő része, mint Ritchie Blackmore kavarása 1969-ben), Joe Bonamassa és Steve Morse. Bonamassa meghívása jó ötlet, ugyanis a második rész blues-betétjét ő kapta, ez neki testhezálló feladat. Ugyanitt halljuk az énekrészt, ezt kétfelé bontották. Az első, melodikusabb dallamsoron Steve Balsamo és Kasia Laska, Lord két állandó énekese alakít. Mindkettőjük szép, lágy hangját párszor hallhattuk itthon is. A blueshoz viszont egy karcosabb, keményebb hangra volt szüksége Jonnak, így Bruce Dickinson mellett döntött: az Iron Maiden torkának nem csak a metal áll jól. A harmadik, a gyors (Vivace Presto) tételt természetesen Morse fémjelzi, aki itt is tanári precizitással gitározik. Milyen jó volna, ha most a Cry Free-ből Tatai Tamás dobjátékán is elmélkedhetnénk, akit Lord akart alkalmazni a felvételekre, de sajnos a kiadó közbeszólt.

Stúdióban persze minden sterilebb, hibátlanabb, mint koncerten,és az, ami a ’69-es vagy a ’99-es, de akár a 2001-es japán élő felvételeken (’Soundboard Series’) megvan, jelesül az élő zene varázsa, nos itt elmaradt. Semmi baj a produkcióval, nagyszerűen szól az egész, Lord különösen elemében van Hammondján, csak ez a mű annyira koncertre való, annyira eklatáns példa, hogy az élő muzsikánál nincs jobb. Azonban ez a lemez méltó lezárása egy csodálatos zenész pályafutásának. (Bigfoot)


Helloween: Burning Sun [EP]

Nem is lehetne találóbb címet adni egy olyan Helloween EP-nek, ami kizárólag Japánban jelenik meg. Persze nem kell irigykedni, ami most a japán metal rajongókhoz eljut, nem kerül el minket sem, hisz’ a ’Burning Sun’-on szereplő három új dal mindegyike helyet kap majd a januárban boltokba kerülő ’Straight out of Hell’-en (ráadásul a jó öreg Download Recordsnak köszönhetően akár most is belefülelhet bárki, nem kell ahhoz a szigetországban lakni).

Mivel a ’7 Sinners’ újra felerősítette azt a fénynyalábot, amely számomra a ’The Legacy’ idején erőteljesen elhalványult (sem a harmadik ’Keeper’ album, sem a ’Gambling with the Devil’ nem nyerte el túlzottan tetszésemet), nagy várakozással tekintek az új Helloween album felé, ha másért nem, ezért már biztosan nagyon várom az Úr 2013. esztendejét. Persze az ember fia – meg hát nyilván lánya is – ilyenkor csalódhat a legnagyobbat, de az ízelítőt meghallgatva úgy érzem, hogy nem lesznek itt ilyesféle gondok! Ahogy például elindul, majd végződik a Burning Sun, fel- majd levezetve a dal gyorsítóval befecskendezett gerincét, az nem is eredményezhet mást, mint heveny libabőrt – most jelentkezzen, aki nem ezért szereti a Helloweent! Számomra mind ez a dal, mind pedig a harmadik Another Shot of Life a ’The Dark Ride’ hangulatát hozta vissza, annak ellenére, hogy nem csak arról az albumról találhatunk támpontokat, paneleket, ha visszalapozunk a Helloween-diszkográfiában. Az imént említett Another Shot of Life sebességében már egy kicsit visszafogottabb, kissé szikárabb szerzemény, melynek egyszerű, de azért közel sem faék refrénje csúnya füldugulást okozhat majd. Ennek ellenére mind a Burning Sun, mind pedig az ASOL kevésbé olyan direkt, mint például a ’7 Sinners’ slágerei (If a Mountain Could Talk, World of Fantasy), viszont szerkezetükben, felépítésükben picivel izgalmasabbnak érzem őket.

Kicsit mostohán bánok a harmadik, az EP-n sorrendben a második helyen álló dallal, a Wanna Be Goddal, ugyanis eléggé kilóg a sorból. A kétperces dal hangulata olyan, mint egy szertartásnak, a ritmusos dobjáték és a tömeg háttérből szűrődő morajlása egészen különlegessé teszi, de a kissé bugyuta „énektéma” bőven hagy kívánnivalót maga után… netán ez lenne Herr Weikath aktuális bohóckodása? A szövege viszont ötös, el is tudom képzelni, ahogy Weikit a dal közben, egy nagy tábortűznél istenné avatják!

A végére maradt egy Where the Sinners Go élőben, amelyet minden bizonnyal hallottunk már elégszer: illik a koronghoz, de mindössze egy átlagosnál valamivel jobb dal hangulatos felvételéről beszélünk (nem erre voltunk kíváncsiak, na!).

Most konklúziót kéne vonni? Huhh… ha most egy sör mellett ücsörögnénk Mike kollégámmal és odalépne hozzánk valaki, hogy mi a véleményünk a Helloween ’Burning Sun’-járól, maximum három szóban meggyőznénk az illetőt, hogy ennél nincs jobb a világon, azaz: „Are you metal?!”. Bővebben kifejezve: személy szerint egy borongósabb hangvételű, de pozitív mondanivalójú Helloweent várok, zenéjében pedig nagyon örülnék a tőlük abszolút kedvencemnek számító ’Better than Raw’, illetve a „nyuszis album” keresztmetszetének. Minden esetre a Helloween két remek dallal biztosít minket a felől, hogy ütős lemeznek nézünk elébe – ennél jobb ajánlólevél pedig nem is kell. Nem mintha amúgy szükségük lenne ilyesmire. (Jocke)


Trail of Murder: Shades of Art

Mire számítson az ember, ha egy új formációba áll össze Urban Breed énekes, Daniel Olsson gitáros és Pelle Åkerlind dobos, akik külön vagy éppen együtt olyan formációkban fordultak meg, mint a Bloodbound, a Tad Morose vagy a Morgana Lefay? Sőt, ha hozzávesszük a középkori betűtípussal díszített borítót, akkor szinte biztosra vesszük, hogy a dán/svéd hármas egy vegytiszta power metal albummal fog előrukkolni. Nem is lövünk nagyon mellé, talán annyi észrevételem van, hogy valamennyire a dallamosabb metal irányába indult el a projekt.

A dán énekes, valamint Olsson eddig is jól kiegészítették egymást, most pedig szinte ontják magukból a slágereket. Pedig sok újat (na jó, helyesbítek: semmi újat) nem tartalmaz a korong, mindössze annyi, hogy az egy percre eső fogós dallamok aránya hihetetlenül magas. Urban Breed a Bloodbound után itt is kitesz magáért: példának okáért a címadóban akkora refrént írt, hogy a svéd kollégák arcán alighanem táncot jár a sárga irigység. Bár ahogy az északiakat ismerjük, minden bizonnyal az anyatejjel szívják magukba a dallamokat, így nem kell félni, hogy bárki mérföldekkel lemaradna a másik mögött a nagy versengésben – mi meg csak dörzsöljük a markunkat! Dörzsölhetjük is, mert ez a bollnasi csapat egy igazán remek debütöt hozott össze (bár már régóta együtt zenélnek, meg ez a Bollnas sem egy olyan hatalmas város).

Nem meglepő módon a legtöbb európai webzine dicshimnuszokat zeng a ’Shades of Art’-ról, anélkül, hogy különösebb hype venné körül a csapatot – sőt! Meg is van rá az okuk: a Trail of Murder kiadott egy olyan albumot, ami elsőre egy tucatlemeznek tűnhet, valamiért azonban mégsem az. Ez minden bizonnyal azért van így, mert minden posztot képzett zenész tölt be (a másik gitáron Hasse Eismar, a basszeron Johan Bergquist ujjgyakorlatozik), akik nem csak, hogy jól játszanak, de a zeneszerzéssel sem állnak hadilábon. Ajánlott! (Jocke)


Orden Ogan: To the End

Egy kicsit rendhagyó módon nem az album kivesézésével kezdeném, hanem egy olyan jelenséggel, amely nagyon szemet szúrt nálam a zenekar feltérképezése közben. Az Orden Ogan nemzetiségére már a névből is könnyen rájöhetünk: szinte hihetetlen volt olvasni és látni, hogy mind a német újságírók, mind a rajongók és olvasók, mint pedig a honi média teljes vállszélességgel a csapat mögött állnak. Az egyik legszembetűnőbb bizonyíték erre a sok pozitív kommenten és cikken túl egy TV-reklám volt, amelyet igaz, hogy egy kicsit „geil” alámondás kísér, de a lényeg jelen esetben nem a kivitelezésen, hanem a megtörténésen van. A német iM1-en, vagyis egy zenecsatornán megjelenő reklám megtekintése után kissé csalódott vagyok, amiért itthon nem tapasztalok ilyen jellegű hátszelet a metal zenekarok mögött. Nagy kár, egyúttal örülök, hogy Némethonban valamelyest működik a dolog (azért ott is van ám szennypumpálás ezerrel, már ami a TV-adókat illeti).

S akkor végre essen néhány szó a ’To the End’ című albumról is, amely nagyjából fél évvel a tervezett megjelenés után látott napvilágot. Az Orden Ogan már a negyedik lemezénél tart, „egyenesen előre” power metaljuk pedig bizonyára sok Running Wild és Blind Guardian fanatikusnak okoz majd kellemes perceket. Noha a debüt, a 2004-es ’Testimonium A.D.’ bőven tartalmazott folk metalos elemeket is, mára leginkább az erőmetal dominál dalaikban, sok esetben a gyors tempóra helyezve a hangsúlyt. Azt hiszem, hogy az Orden Ogan leginkább a lendületes játéknak, a pergő doboknak és a fogós kórusrefréneknek köszönhetően lehet nagy kedvenc azoknál, akik két kanállal kajálják a stílust. Ugyan Seeb Levermann fogathajtó se nem kiemelkedő énekes, se nem kiemelkedő gitáros, egyszerű témái és ragadós refrénjei nem is követelik meg ezt a tulajdonságot (példának okáért Rolf Kaspareknél is tökéletesen működik ez a „kombó”).

S ha már Running Wild (és Blind Guardian), érdemes ránézni a borítóra: le sem lehetne tagadni, hogy Andy Marschall keze munkája, aki a fent nevezett két zenekar mellett a HammerFall korai borítóit álmodta még meg. Az Orden Ogan nemsokára hazánkat is eléri a Luca Turilli’s Rhapsody és a Freedom Call társaságában; aki szereti a megfejtést nem igénylő metalt, a tipikusan németes kiállású zenészeket, a vágtázó gitárokat és fogós dallamokat, valamint a vidámságot sugárzó, együtténeklős kórusokat, semmiképpen se ruhatározással és sörre várással töltse az előzenekar műsoridejét. Ráadásul nem halkan jegyzem meg, hogy remek választás volt az Orden Ogan a két főzenekar elé, így biztos vagyok benne, hogy a Freedom Call és Turilli fanatikusai önként mondanak le a sörről, ha színpadra lép az arnsbergi banda – vagy éppen sörrel a kézben vetik be magukat a színpad elé. Német power metalhoz ugyanis az dukál. (Jocke)


Presto Ballet: Relic Of The Modern World

Amióta nincs Metal Church, Kurdt Vanderhoof gyorsított tempóban adja ki eredetileg mellékprojektként indult bandájának anyagait. Kezdetben beérték, hogy három évenként napvilágot lát egy-egy lemez a régi időket idéző progresszív rock jegyében, most pedig alig egy éven belül adtak ki hármat, igaz ebből egy EP hosszúságú.

Nos, ami a legfőbb bajom ezzel az új albummal, hogy az a klasszikus progresszív vonal gyengébb lett, (talán az utolsó, a hosszú címadó kivétel) inkább lineáris rock, hard rock-szerű szerzemények sorakoznak, kevés jó zenei ötletet tartalmazva. Ami progresszív, az is inkább Neal Morse-ra, vagy a Spock’s Beardre hajaz, így a Genesis-ízt már nem is kell említeni, de ha ilyet akarok hallani, akkor nem Presto Ballet lemezt választok. Ahogy megelőzőleg, most is bátortalannak hallom a gitárt, de ezúttal ez a félénkség még erősebben van jelen.

Lehet, hogy az anyagiak diktálják ezt a gyors tempót Vanderhoof életében, de ez művészileg sehova nem vezet. Jó, mindenki pénzből él, és most nincs a másik banda, az ötlettelenség szembetűnő, sokszor eszembe jut a „valahol már hallottam”-féle gondolat. Túlzás, hogy az egész egy nagy közhelygyűjtemény, mert akadnak figyelemreméltó mozzanatok, csak ezek kisebbségbe szorulnak. Ugyanakkor ismerjük el, Vanderhoof csapata sosem tartozott a jelenkori progresszív rock vezető formációi közé,  viszont az első két album (’Peace Among The Ruins’, ’The Lost Art Of A Time Travel’) karakteres zenét mutat, de a harmadik dobáson ’(Invisible Places’) már érződik egy enyhébb hanyatlás.

Igaz, a Metal Church bejelentette, hogy három év hiátus után visszajönnek, ez azonban semmit nem változtat azon a tényen, hogy a Presto Ballet ezúttal egy jóindulattal közepesnek értékelendő lemezt készített, mely közhelyeivel beleszürkül az átlagba. Sajnos nem sikerült megújulni. (Bigfoot)


OverloaD: Suburbia [EP]

Nagy öröm látni, hogy egyre több magyar zenekar figyel oda az igényes megjelenésre. Ugyan egy kellemes külcsínű borító vagy egy jól összerakott weblap még nem garancia a sikerre és a frenetikus zenére, de mindenképpen profi, vagy ahhoz tendáló hozzáállást sugall. A miskolci OverloaD-on tökéletesen látszik ez a törekvés: a kezdetben több variációban megjelenő, ezáltal a rajongók fejében nehezen megtapadó logó most talán végleges (bár lehet, hogy a stílushoz szokatlan) formát nyert, míg az EP borítója is kicsit „stílusfura”, de nagyon igényes lett.

Az OverloaD-os srácok szerencsére a belbecst sem hagyták a véletlenre. A bécsi Empire Studios-ban rögzített cucc mastering munkálatait Kai Hiilesmaa vállalta magára, aki többek között a Sentenceddel, a HIM-mel és az Apocalypticával is dolgozott korábban. Nem ma történt ez a kooperáció, a ’Suburbia’ ugyanis már két éve rögzítésre került, de nemrég döntöttek úgy a srácok, hogy kézzel fogható hanghordozóra égetik. Az igényes kivitelezés és a különböző rockmagazinokhoz történő eljuttatás miatt mindenképp megérte, más kérdés, hogy aki akarta és akarja, a zenekar honlapján bármikor meghallgathatja az angol nyelvű EP-t (de nyilván a promó volt a fő cél). Első lemezük, a 2009-ben megjelenő, a ’Zsarnok / Under the Heel’ már fele-fele arányban tartalmazott magyar és angol nyelvű dalokat; mindenképp bölcs döntés született, főleg akkor, ha az OverloaD külföldi pályafutást is célként tűzött maga elé. Tavaly már meg is járták a francia Riviérát, így a külföldi kapcsolatoknak köszönhetően akár komolyabb turnéra is indulhatnak a jövőben. Azt azért remélem, hogy a következő lemez a debüthöz hasonlóan magyar dalokat is tartalmaz majd, akár olyan leosztásban, mint a ’Zsarnok’-on, vagy, ahogy azt az EGO Project is teszi.

Az EP-n négy letisztult, leginkább heavy, enyhén thrash tételt (plusz egy feldolgozást) hallhatunk Fülöp Gábor kellemes hangján (tökéletes kiejtéssel, teszem gyorsan hozzá), bár én kicsivel több agressziót is elbírtam volna tőle. Fő dalszerzőként és gitárosként viszont hiánytalanul meg kell dicsérnem, ahol kell, dallamos, ahol kell, odaszaggat, ahol kell, lágy, ahol kell, technikás. A The Eyes of the Amethyst lassan zakatoló témája és néhol kicsit elborult éneke az élre kívánkozik, de mindegyik dal megéri a pénzét. A nagy kérdés jelen esetben leginkább az, hogy sikerül-e átmenteni a formát a kettes nagylemezre. Bevallom, hogy először nem voltam lenyűgözve, de aztán csak rákaptam az ízére, és második-harmadik hallásra már azon kaptam magam, hogy élvezem a dolgot! A záró Basement Jaxx átirat, a Good Luck szintén zseniális, nem számítottam rá, hogy ilyennel próbálkoznak (egy londoni, eletronikus zenét játszó duóról van szó).

A ’Suburbia’ egy ígéretes csomag, remélem, hogy a jövőre tíz éves fennállását ünneplő, megannyi tagcserén átesett négyes (Fülöp Gábor, Varga Zoltán, Füstös Gergő, Czakó Dániel) másodjára egy igazán ütős lemezzel rukkol elő. A potenciál megvan bennük, feltételezem, hogy a stúdiós kapcsolatok is megmaradnak, így minden adott a folytatáshoz. (Jocke)


Skálmöld: Börn Loka

Skálmöld Izland egyik legnépszerűbb viking metal zenekara, mely a 2010-ben kiadott első lemezével ('Baldur') mindjárt sikereket aratott hazájában, és remek sajtóvisszhangot kapott szerte a világban, így nem is csoda, hogy a Napalm Records leszerződtette a zenekart. Nem is váratott sokat magára a 'Börn Loka' címre keresztelt második nagylemez, mely kétségtelenül tovább fogja növelni a zenekar népszerűségét, mivel a megjelenést követően mindjárt a második helyre került az izlandi lemezeladási listán.

A hasonló zenét játszó északi zenekarok többsége előszeretettel nyúl az északi mitológiához szövegeik megformálása során, ezt a „hagyományt” a Skálmöld is őrzi, így dalszövegeik az izlandi mondavilágból merítenek, természetesen izlandi nyelven előadva. Amiben viszont kissé eltérnek pályatársaiktól, hogy lényegesen kevesebb népi hangszert használnak, ergo a Skálmöld zenéje brutális harci metal dalokból épül fel, némi folkos dallamokkal megszelídítve. Björgvin Sigurðsson énekes-gitáros vokalizálása a mély death metalos bömböléstől a Till Lindemannt (Rammstein) idéző szavaláson át a kellemes tiszta énekig terjed, melyet gyakran dúsítanak heroikus, ragadós, könnyen dúdolható kórusokkal. A vokál változatossága a zenének épp úgy sajátossága, bár a stílus adta korlátokat nem igyekszik lerombolni az izlandi hatos. A gitárjáték külön figyelmet érdemel, hiszen a három bárdista nem csupán pofás death, black, illetve thrash metal riffeket képes írni, hanem a nyolcvanas évek legnépszerűbb heavy metal zenekarait idéző villámló szólókat is, amik rendre fénypontjai mind a csatába hívó, gyors, kegyetlen, mind az ökölrázós-középtempós, mind a szépséges, magasztos lírai szerzeményeknek.

Az elődjéhez képest egy érettebb, sötétebb, harciasabb lemezzel jelentkezett a Skálmöld, melyet Amon Amarth, Esiferum, de akár Moonsorrow hívek is előszeretettel fognak hallgatni. (Pálinkás András)


Shining: Redefining Darkness

A svéd Shining lemezeit véleményem szerint úgy érdemes hallgatni, hogy az ember messze elkerüli a Niklas Kvarforth-tal készült interjúkat, ugyanis a frontember előszeretettel él az olcsó polgárpukkasztás eszközével, hogy nagyobb hírverést keltsen zenekara számára. Persze lehet, hogy tévedek, és Kvarforth valóban volt prostituált (pénzért, majd drogokért létesített testi kapcsolatot férfiakkal), valóban kokainon, heroinon, napi két üveg rumon és négy-öt üveg boron él, és lehet, hogy valóban kémiai kasztrációval (egyes országokban a visszaeső szexuális bűnözőkön alkalmazott kémiai eljárás) próbálja meg orvosolni pornó- és szexfüggőségét. Igazából mindegy, mit nyilatkozik a különc énekes, a lényeg a zenén van, és ahogy a 'Redefining Darkness'-t hallgatom, meg kell állapítanom, hogy ezúttal egy nagyon erős dalcsokorral van dolgunk.

A már jól ismert sötét, gonosz vibrálás mintegy védjegyként húzódik végig az egész lemezen, erőszakos, extrém zenei megoldások és Kvarforth mániákus vokalizálása formájában. Lényeges fejlődést a dallamos részeknél hallhatunk. Az akusztikus gitár több helyen is kellemes atmoszférát teremt a rideg dalokban, sőt a Det Stora Grá egy poros, ódon hangulatú instrumentális zongorára komponált darab, mely igencsak elüt a lemez többi dalától. Mindezek mellett feltűnik igéző szaxofonszóló és a Green Carnation legszebb pillanatait felidéző gyönyörű dallamok is. A nagyszámú akusztikus, alternatív vagy egyszerűen dallamos összetevőnek köszönhetően a 'Redefining Darkness' a Shining eddigi legváltozatosabb lemeze lett, mely a maga módján tágítja az extrém metal határait. A hagyományosan 6 dalból álló (3 angol, 3 svéd nyelven) lemez tehát közel sem olyan extrém, mint Kvarforth nyilatkozatai, habár a black metal gyökerek megmaradtak, a zene mégis túlmutat mindennemű műfaji korláton. A pár hónapja megjelent, felejthető EP ('Lots of Girls Gonna Get Hurt') után egy kifejezetten erős nagylemezt készített a svéd extrém brigád. (Pálinkás András)


Eclipse of the Sun: Symbols [EP]

A székesfehérvári Eclipse of the Sun néhány hónapja hozta ki ’Symbols’ című EP-jét, amelyen a doom, a power és a death metal lép házasságra három plusz egy dal erejéig. A zenekar diszkográfiája ezt megelőzően egy demóból, az ’Eclipse of the Sun’-ból állt, amelynek köszönhetően már bele lehetett kóstolni ebbe a különleges ízvilágba. A súlyos riffek a háttérben meghúzódó szimfonikus aláfestésnek, a melankolikus éneknek és a keleties dallamoknak köszönhetően további színezetet kapnak, nem beszélve a gyakran hallható hörgésről, amely még inkább egy komor, sötét hangulatot tár elénk.

S ha már a sötétségnél tartunk: egy képzavarral, a Blinding Darkness című hatperces tétellel nyit a ’Symbols’, melynek kezdő, lágy keleti dallamaiba fájdalmasan harapnak bele a lassan örvénylő gitárok, teret engedve a hörgés és a tiszta, néhol alig hallható, suttogó énekhang folyamatos váltakozásának. Maguk a szövegek is kellőképpen sötétek és elgondolkodtatóak, megteremtve az alappillért mindhárom dal számára. A zenekar már a borítóval és a logóval felállította az alapokat, tökéletes összhangba hozva a felszínt és a tartalmat, sőt, szerintem az arab írásnak álcázott latin betűk egyfajta magasztosságot is sugároznak.

Inkább a power metal irányába megy el a zongorával kísért Roads, amelynek akusztikus verziója adja azt a bizonyos „plusz egyet”. Mivel pont ez a legkevésbé súlyos dal, és alapvetően is dominál benne az akusztikus gitár, így talán érdekesebb lett volna a másik két dal kiválasztása erre a célra. A Collide, vagyis a harmadik tétel egy igazi zenei hullámvasút: a hörgős, zúzós, kíméletlen nyitányt egy perc után halk melankólia váltja fel, hogy ismét dühös örvénylésbe csapjon át, majd ismét, majd ismét…

Egyedi, komor hangulat jellemzi az Eclipse of the Sun idei EP-jét, a ’Symbols’-t, amely egy igényesen összerakott, jól átgondolt anyag. Nem tartozik a legkönnyedebb hallgatnivalók közé, de az értékek ennek ellenére hamar a felszínre úsznak majd. Apropó, felszín: az EOTS könnyen lehet azok kedvence, akik nem csak a felszínen kutakodnak, hanem szeretnek belehallgatni az underground morajlásába is. Az Eclipse of the Sun zenéjébe a hivatalos weblapon, vagy a Myspace oldalon lehet. (Jocke)


Beth Hart: Bang Bang Boom Boom

Bírom, amikor egy törékeny hölgy nem csak benevez a férfiak uralta rockzene embert próbáló világába, hanem fel is veszi a versenyt velük. Manapság Susan Tedeschi vagy a fiatal Joanne Shaw Taylor mellett Beth Hart is bizonyította, hogy helye van a rock and roll nagy történelemkönyvében. A három hölgy az éneklés mellett hangszeren is játszik, nem is akárhogy.

Beth Hart zenéjével néhány évvel ezelőtt találkoztam először, amikor egy barátom megmutatta a 2005-ös amszterdami Paradisoban felvett koncertjének DVD-jét. Én beleremegtem abba az őserőbe, ami felszabadult belőle a színpadon, különösen a Zep-cover, a Whole Lotta Love előadáskor. Nos, hősnőnk tavaly Joe Bonamassával feldolgozáslemezt készített ’Don’t Explain’ címmel, most pedig hatodszorra önálló albummal jelentkezett. Az énekesnő külseje megváltozott, hiszen az elmúlt években megszokott trikós, farmeres kivarrt rocker csaj helyett most egy elegáns díva mosolyog ránk a borítóról, bár a tetkókat nem tüntette el karjairól. Ha a lemezt feltesszük, már nyoma sincs a jól fésültségnek. Szívből jövő, bivalyerős soul és blues és jazz szerzemények jönnek egymás után, nagyon jó gitárszólók Randy Flowers ujjai tolmácsolásában, sőt a jó haver, Joe Bonamassa is odateszi magát a There Is Your Heartban.  Amúgy Beth zongorajátéka is kijön a dalokban, sőt ez a hangszer az alapja a szerzeményeinek, énekhangjában ott van a jazziskola, kiváló témákat hoz, eszméletlen könnyedén ugrál nagyobb hangterjedelmeket egy dalon belül. A címadó és a Swing My Thing Back Around a műfaj tradicionális vonalát hozza, teljesen autentikusan. Könnyedén bánik a torkával, mindig célba ér, legyen az üvöltő blues, vagy gyengéd líra, nem tud hibázni. Sokan Janis Joplin utódját látják benne, nos, az ő hangja képzettebb, bár a rekedt sikolyok neki is jó mennek. Ha a zűrös előéletére gondolunk, akkor már több a hasonlóság Janis-szel.

Sajnálom, hogy Beth Hart nem annyira ismert nálunk, igazán bevállalhatná valamelyik koncertszervező. Csodálatos zenei élményben lenne részünk, ha ez a Gyöngyszem a magyar közönséget andalítaná bluesaival a zongora mögött. (Bigfoot)