"Sikerült egy kegyetlenül ütős csapatot összehozni": Interjú Bátky Zoltánnal

írta Tomka | 2012.11.05.

Az utóbbi hónapok egyik legjobb hírével Bátky Zoltán énekes és Horváth András Ádám gitáros szolgált a hazai prog-metal rajongóknak, mikor bejelentették, hogy új zenekart alapítottak At Night I Fly néven, aminek november 5-től, azaz mától már meg is hallgatható a bemutatkozó kislemeze, a ’September Kills’. BZ-vel készített interjúnkban most minden fontos dolgot megtudhattok a zenekarról, kiderül, hogyan született meg az At Night I Fly, hogyan állt össze a tagság, és az énekes a négy dalt is részletesen bemutatja az olvasóknak – és persze arra is kitérünk, mi a helyzet a Wendigóval és a Stonehenge-dzsel.

Hard Rock Magazin: Hogyan született meg az új zenekar ötlete?

Bátky Zoltán: Hosszabb folyamat vezetett idáig. Igazából a Wendigo inaktívvá válásakor döntöttem úgy, hogy a metal-vegyértékeimet valahogy le kéne kötni, mivel aktív zenekarként az After Crying mellett szükségem volt valami zúzósabb, zsigeribb dologra. Sok minden kavargott a fejemben akkoriban – a sokadik elfáradó zenekarom miatt még egy ideig arra is gondoltam, hogy valamiféle szólóanyagot csinálok, csak úgy magamban, magamnak, ahol az összes bennem lévő zenét kiírom. Született is több tucat dalkezdemény AOR-tól progon át indusztriálig, közben azonban megkerestek máshonnan egy prog-bandával kapcsolatban. Ugyan abból a kísérletből végül nem lett semmi, ennek kapcsán viszont már én kerestem meg Andrist (Horváth András Ádám gitáros), akit a Dreyelands-beli tevékenysége miatt zeneileg és emberileg is nagyon szimpatikusnak találtam. Végül úgy alakult, hogy bár az, amiért eredetileg megkerestem, kútba esett, közben viszont valahogy egymásra kattantunk, és elhatároztuk, mindenképpen folytatjuk a közös zeneírást.

HRM: Ezek szerint Horváth András Ádámmal kezdtétek írni a dalokat. Hogyan dolgoztatok együtt a dalszerzés során?

BZ: Alapvetően a korábban megírt dalvázlataim alapján kezdtünk dolgozni, viszont nagyon hamar kiderült, hogy Andrással olyan kivételes hatékonysággal tudunk együtt dolgozni, hogy tulajdonképpen ketten darabokra szedtük a meglévő alapokat és újraalkottunk mindent, így tulajdonképpen teljesen fifti-fifti alapon működött a zeneszerzés. Szerencsére nagyon közel lakunk egymáshoz, így nálam, a kis házistúdióban tudtunk dolgozni úgy, hogy a gitáron kívül mindent gépen raktunk össze. Hihetetlenül furcsa (de persze pozitív értelemben furcsa) volt, hogy zeneileg tökéletes kiegészítőt találtam András személyében: ahogy egy dallal kapcsolatban nálam fogyott el az ihlet, ő azonnal képes volt felvenni a fonalat, és fordítva. Egyfajta zeneszerző-pingpongként működünk, ami szokatlan, de baromi jó érzés.

Az EP-n szereplő dalok mellett még több másik készült el, vagy épp formálódik folyamatosan a kis műhelyünkben. Ezek egy része még mindig régi kezdeményeim alapján indul el, de több olyan számon is dolgozunk, amik már az alapoktól közös termésnek számítanak. Amikor már odáig jutottunk, hogy a feldemózott dalok egységes arculatot kezdtek mutatni, úgy döntöttünk, ideje teljes zenekarrá formálni a társulást, és megmutatni a szerzemények egy részét a világnak: ennek a folyamatnak értünk most a végére.

HRM: Hogyan állt össze a tagság?

BZ: Igazából mindkettőnk zenei múltjából fakadt némi ellenérzés (vagy félelem, nem is tudom, hogy fogalmazzak) a zenekar mint „munkaközösség” fogalmával kapcsolatban. A saját részemről tényleg annyit tudok mondani, hogy iszonyúan belefáradtam abba, hogy a kreatív folyamatokat, esetleges sikerszériákat mennyire gyorsan és csúnyán tudják megszakítani az emberi tényezőből fakadó történések, a félreértésektől kezdve az évek során megváltozó értékrendeken és prioritásokon át a lustaságig. Épp ezért egy idő után azt beszéltük meg Andrissal, hogy a legelső adagnyi dal megszületését mindenképpen kettesben oldanánk meg: egyszerűen annyira jól működött a kreatív kapcsolat, a „flow” közöttünk, hogy fontosabb volt megtartani a kezdeti lendületet kettesben. Épp ezért a tagtoborzást igazán komolyan akkor kezdtük el, amikor már összeállt a fejünkben az EP gondolata, megterveztük, melyik dalok kerülnek rá, milyen stílusjegyeket szeretnénk alapvetően beépíteni.

Elsőként Nagygyörgy Gábort találtuk meg, akinek szintén nagyon szerettem a játékstílusát már a K3-ban is, és mikor megtudtam, hogy eljött tőlük, megkerestem az ötlettel. Érdekes egyébként, hogy már a Wendigóban is szóba került a neve Attila kilépésekor, de akkor valamiért másfelé vitt a sors, most viszont megfogtuk. (nevet) Már régóta szerettem volna egy ilyen, igazi prog-metalosan játszó emberkével együtt dolgozni, és amikor megláttam a Portnoyosan összerakott, octabantól lyukas cinekig mindenféle bizbazzal megspékelt cuccát, már tudtam, hogy rendben is leszünk.

Hegyaljai-Boros Zolival kapcsolatban szintén vannak régebbi összefonódások. Basszusgitárosként többeket megkerestünk, aztán valahogy Andrissal egyszerre csaptunk a fejünkre, hogy hiszen mi tudunk valakit. Zoli ugyanis brácsásként többek között a Stonehenge és a Dreyelands lemezén is játszott, itt volt az ideje, hogy fémesebb hangzású hangszeren, teljes jogú tagként szervezzük be. Talán neki volt a legnehezebb dolga, ugyanis mire eljutottunk hozzá, már megkezdődtek az EP felvételei, gyakorlatilag néhány nap alatt tanulta meg a négy dalt. Sőt, megtanulás helyett több résznél kifejezetten kreatívan nyúlt a témákhoz, és nagyon finom extrákat vitt az alapok fölé.

Többen kérdezték, hogy akkor ez most valamilyen újabb project, vagy alkalmi társulás-e: nos, én egyértelműen állítom, hogy sikerült egy kegyetlenül ütős csapatot összehozni, ezért én kötelezően zenekarként határoznám meg magunkat. Baromi jó érzés volt már a stúdiózás közben is látni, érezni, hogy szakmailag száz százalékos, szívvel-lélekkel zenélő emberkék álltak itt össze.

HRM: Honnan jött a zenekarnév?

BZ: Nehéz szülés volt, ha ötven ötlet nem volt, akkor egy sem. Csak ugye 2012-ben eredeti zenekarnevet találni, ami ráadásul frappáns is... Mindig, mikor belelkesedtünk valamilyen sok jelentéssel bíró, jól hangzó névötleten, kiderült, hogy azt már valaki valahol használta. Szintén az EP-felvétel startja környékén, tehát az utolsó pillanathoz közeledve jutott eszembe az At Night I Fly kifejezés: csak firkálgattam egy rajzprogrammal, írtam le szavakat, kifejezéseket, és egyszer csak ez állt a virtuális papíron.

Egyrészt egy szinte hetente visszatérő álmomhoz kapcsolódik, amikor tudok repülni. Ráadásul nem ilyen Supermanes, ököl előre, „up and away” módszerrel, hanem valahogy teljesen természetesen lebegve, amit egy olyan izommozdulat indít el, mint ahogy járok vagy lélegzem. Másrészt viszont az EP-re kerülő dalok közös témája, a stresszes modern életmód miatti elvágyódás is vastagon belevihető: manapság már senki sem a saját életét éli, dolgozik, könyvelőhöz jár, metróra vár, miközben talán csak álmában lehet az, aki gyerekkorában lenni akart. Csak akkor repül...

HRM: November 5-én jelenik meg a zenekar bemutatkozó EP-je. Bemutatnád azt a 4 dalt, ami helyett kapott ezen a kiadványon?

BZ: Témailag érdekes módon magától alakult ki, hogy mind a négy dal felfűzhető egy koncepcióra, csak épp máshonnan és más hangvétellel. Ez is valahogy a modern életstílus szolgai, elidegenítő, szívet-lelket megnyomorító valóságához kapcsolódik, mint maga a zenekarnév. De kezdjük is sorban. Az Alienated egy modernebb, direktebb dalnak indult, volt benne egy kis Wendigo-fűszer, aztán Andrissal sikeresen ANIF-ra faragtuk a kis degeneráltan ritmizált középrésszel. A szövegvilág leginkább abból a szempontból nézi a fő tematikát, hogy mennyire uniformizálódott mindenki a mai urbánus világban – pici csavarok vagyunk egy nagy gépezetben, de a csavaroknak ugyebár nincs szüksége lélekre, igazi életre... legalábbis a gépezet szemszögéből.

A September Kills talán a legelső dal, amin Andrissal elkezdtünk dolgozni. Talán a legdirektebb, legközérthetőbb is az EP-n, ezért is választottuk klipnótának: egy sodró lendületű, húzós darab, viszont olyan dallamokat préseltünk bele, amit tapasztalataink szerint egyetlen meghallgatás után is dúdol az ember. Szövegileg azt az érzést akartam beletenni, amit a szeptember gyerekként jelentett számomra: a nyár, a nyári szünet, a szabadság végét szimbolizálta, és érdekes módon még ma is így látom, pedig felnőttként ugye a nyár sem egyértelműen azonosítható a szabadsággal. Mégis minden szeptember elején úgy érzem, hogy akkor most kilenc hónapig szürkeség lesz és hideg – nem feltétlenül odakint, hanem „idebent”. Ilyenkor valahogy az emberek is beszürkülnek, nem csak az ég. A dalban Szeptember egy mindig visszatérő szeretőként van megszemélyesítve, aki már tavaly is tönkretett, és most is jön, nem tudom kikerülni, pedig tudom, hogy idén sem lesz jobb vége.

Harmadik dalként kissé lenyugtató hatású a Spiral, amely érdekes módon eredetileg egy teljesen szintetizátorokon és samplereken írt dal volt, aztán a közös munka során egyfajta hipnotikus „Pink Floyd találkozik a modern Fates Warninggal” mix lett belőle. Nem is azonnal ható slágert akartunk belőle faragni, hanem egy utazós, lebegős érzést, amely megtámogatja a káosz-elméletből leegyszerűsített szövegvilágot. Minden magára hagyott rendszer a rendezetlenség felé törekszik, mondja a szabály, és valahogy a világ és benne mi is így vagyunk ezzel: látszatra minden fejlődik, egyre több kütyü, rendszer és szabályszerűség vesz körül minket, mégis valahogy minden reped, recseg, ropog, mintha egy lefelé tartó spirálon csúsznánk valamerre.

Utolsóként hagytuk az igazi prog-dalunkat: a Stolen Seconds alapja két korábbi dalötletem volt, amikről Andris elég gyorsan felismerte, hogy ügyesen összekapcsolhatók. Ahogy haladtunk előre, elhatároztuk, hogy ez lesz az a dal, ahol nem akarunk formai szabályokat követni: ami megtetszik és belevalónak érezzük, azt bele is fogjuk tenni, legfeljebb majd nem játsszák a rádiók... (nevet) Gyakorlatilag a folyamat végére egy olyan dal lett belőle, ahol Andrásnál teljesen engedélyezetten elgurulhatott a gyógyszer, olyan dolgokat rakott bele a nótába, amikről eleinte nem gondoltam volna, hogy belefér. (nevet) Finom lebegéssel indul, aztán prog. rock téma jön, utána konkrétan ötnegyedes thrash riff, mert ilyenhez volt kedvünk, ezt éreztük odavalónak. A refrén pedig gyakorlatilag a büszkeségünk: egy Toto-szerű megadallamos ének, ami alatt viszont mindegyik refrénben az Andris által kitalált, minden esetben másféle ritmizálású alap zavarja össze az idillt. Ezt a nótát egyébként egyfajta első részként kezeljük, érzünk ugyanis az itt elinduló témákban és ívekben annyi potenciált, hogy a mostani vége még nem az igazi befejezés. A szöveget pedig András előző munkahelye ihlette: a dalírási folyamat közben bepróbálkozott egy olyan állással, ami szinte hetek alatt küldte a padlóra, kiszipolyozva időt, érzelmet, kreativitást, élniakarást, mindent. Így aztán megszületett ez a kis himnusz mindenkiért, aki valamilyen értelmetlen munkával cseszi el az értékes éveit – és a nagy ború végén itt a negyedik dalban hangzik el egy kis pozitív nyitás, hogy van kiút, néha tényleg csak rajtad múlik, hagyod-e magad, érdemes-e elvesztegetni az életed.

Egyébként, ha már a dalokról beszélünk, érdemes megemlíteni Hidasi Barnát, akivel András is és jómagam is kábé az ezernyolcszázas évek óta dolgozunk együtt. Az EP hangzására, hangszerelésére is nagyon büszkék vagyunk, a kapcsolódó folyamatokat jelen esetben Barna és András egyfajta „producerpárosként” irányították. Szerintem nagyon erősen hozzájárul a dalok ütősségéhez az a modern, érthető és falhozkenős sound, amit kifaragtak.

 

 

HRM: Minden tag neve közismert a hazai progresszív metal színtéren. Törekedtetek arra, hogy olyan zenét írjatok, ami az összes „anyazenekartól” különbözik?

BZ: Szerintem nem törekedtünk ilyesmire. Szerintem vagyunk annyi ideje ebben a mókuskerékben, hogy nehezen letagadható az, amiket hoztunk a korábbi zenekarainkból. Az ANIF esetében mindenki hozta azt a világot, ami a korábbi, vagy mellette meglévő zenekarokban a saját része, és ebben az új felállásban, új vegyítést követően más arányú lett a végeredmény. Valamennyire legalábbis biztosan. Persze lesz úgyis, aki Stonehenge-et, Wendigót vagy épp Dreyelands-t hall ki majd ebből is, netán a többiek által behozott hatásokat K3-tól Reasonig... Másnak viszont lehet, hogy az lesz a baja, hogy nem hallja ki ezeket eléggé. Tán épp ezért nem is kezdtük tudatosan felépíteni, mik akarunk lenni és mik nem. Öregek vagyunk már szerepeket játszani: inkább csináljuk azt a zenét, ami jön belőlünk, és ami összeadódik az egyéni inputokból. Mi szeretjük...

HRM: Hogyan illeszkedik a „vérfoltos” borító a szövegekhez?

BZ: Alapvetően az EP címét szerettük volna megtámogatni egy olyan nagyon egyszerű, nagy formai elemekből építkező látványvilággal, ami vonzza a szemet, ami nyomot hagy a retinán. Bár személy szerint nagyon szeretem a „tűvé tevős” borítókat, nagy Derek Riggs mániákus vagyok például, sajnos a bakelit-korszak végével kicsit okafogyottá vált ez a megközelítés. Manapság ikonok, logók és szimbólumok tengerében úszik a világ, tehát kellett találni egy olyan megjelenítést, ami pár nagyon plasztikus, felismerhető és elkülöníthető elemből és színből áll.

HRM: Igaz, hogy az EP nem fog megjelenni CD-n, csak digitális formátumban?

BZ: Mondjuk inkább úgy, hogy egyelőre nem gondolkozunk ezen. Annak ellenére, hogy nagyon szeretem a fizikai formátumú hanghordozókat (Andris meg még inkább, ráadásul ő fanatikus bakelit-gyűjtő is), szembe kell nézni a realitásokkal. A CD-k legyártása már semmilyen szinten nem jön vissza az elvárható bevételből, ugyanis már tényleg csak a fanatikus gyűjtők vásárolják (akiknek maximális tisztelet). Viszont inkább ne panaszkodjunk, közelítsük meg pozitív oldalról a döntést! Ha CD-n jelentetnénk meg az anyagot, fogyna belőle talán ötven darab, főleg itthon, mindenki más letöltögetné inkább, mert CD-t rendelni már macerás, lassú folyamat. Így viszont az anyag azonnal megjelenik az egész világon az iTunes-nak, Last FM-nek és a többi online értékesítési csatornának köszönhetően, a vásárlás folyamata egyszerű és gyors: így aztán esélyünk van arra, hogy ne ötvennél álljon meg az eladott példányok száma. A megjelenés napján egyszerre találhatják meg a zenénket Timbuktuban, Kanadában, Pornóapátiban és a Fidzsi-szigeteken, ugyanezt hagyományos CD-vel ugyebár nehéz lenne megoldani.

Aztán persze mi se mondjuk soha, hogy soha: ha valaki megkeres, hogy az EP-t vagy épp egy következő anyagot CD-n is kiadna, természetesen beszélhetünk a lehetőségekről. Most viszont egyértelmű a helyzet: mindenki ingyen meghallgathatja az anyagot a weboldalunkon vagy egyéb streaming szolgáltatóknál (a Soundcloudtól a Deezerig) – nagyon sokan már egyébként is inkább így fogyasztanak zenét. Őszintén megvallva, néhány hónapja már én is Deezeren hallgatom a kedvenc lemezeimet, minimális havidíjért, viszont bárhol, a számítógépen, a mobilomon, vagy ahol épp vagyok. Egy ilyen valóban kényelmes új divatot nem lehet figyelmen kívül hagyni, szóval ha már a web tönkretette a lemezipart, használjuk ki azokat a pozitív hozadékokat, amiket viszont ki lehet bányászni belőle, nem?

HRM: Mikor várható Tőletek nagylemez?

BZ: Egyszer csak. (nevet) Igazából nem rohanunk a dologgal, most az EP-re koncentráltunk, és még épp csak megjelent, szóval először meglátjuk, milyen a fogadtatás. Lehet, hogy mindenki utálni fogja, és akkor „megyünk vissza a balettbe ugrálni”. Komolyra fordítva: az EP felvételébe legalább annyi energiát (és bizony pénzt is) öltünk, mintha egy lemezt csinálnánk. Hangzásban, kidolgozottságban egyaránt nagyon szigorú minőségi elvárásaink voltak saját magunkkal szemben, szóval úgy döntöttünk, legyen most egy baromi erősen megszólaló, 110 százalékosan összerakott EP inkább, mint egy ugyanannyi pénzből, ugyanannyi idő alatt felvehető, gyengébben szóló és összedobáltabb teljes lemez. Ahogy nézem, egyre többen ismerik fel az ilyen gyakorlat előnyeit...

Dalok persze vannak még nagy rakással, és természetesen koncerten se ezt a négy nótát akarjuk játszani loopolva... (nevet) A hallgatók számára tehát a ’September Kills’ az ismerkedés első lépcsőfoka, aztán jöhetnek a koncertek, utána pedig meglátjuk, mikor jön el a következő anyag ideje.

HRM: Vannak már konkrétumok a koncertekkel kapcsolatban? Az EP 4 dalán kívül milyen szerzeményekre számíthat Tőletek majd a közönség: külföldi zenekarok feldolgozásaival egészítitek ki a programot, vagy saját zenekaraitok dalaival?

BZ: A hangvétel szerintem a négy dal alapján nagyjából körvonalazható, bár a határokat a többi dallal igyekszünk majd egyes esetekben még szélesebbre tolni mindenféle irányokba. A fő irány most mindenképpen a további saját dalok véglegesítése, bár gondolkozunk olyan feldolgozásban is, ami nem csak valamilyen külföldi előadó nótájának szolgai másolata. Mondjuk ha emlékeztek, a feldolgozások helyett mindig is jobban szerettem az átdolgozásokat, ilyen volt még ezer éve a Stonehenge-féle Wasted Years progosítás, a doomba oltott Wendigós Frozen, vagy a PhoeniX Files projectemben megkavart Confide In Me. A Dreyelands szintén elkövetett a munkássága során pár érdekes és elsőre nem egyértelmű feldolgozást. Valami hasonlót tervezünk most is, de a lényeg a többi saját szerzeményen lesz. Arról egyébként még nem beszéltünk, vegyünk-e át dalokat például valamelyik régi zenekaromtól, de szerintem egyelőre biztosan nem tervezünk ilyesmit. Azokban a csapatokban rajtam kívül volt 4-4 másik tag, akiknek a munkája szintén benne volt azokban a szerzeményekben, olcsó húzás lenne ezekkel népszerűséget szerezni. Persze, ha majd valaki bombát szerel a postaládámba, amiért nem nyomjuk az Angelst, vagy a Thousand Voicest, akkor beszélhetünk róla. (nevet) A többieknél pedig a legtöbb esetben nem volt, hanem még mindig működő zenekarokról beszélünk, tehát tőlük egyértelműen nem játszunk semmit, ezt majd megteszik ők, „alanyi jogon”. (nevet)

HRM: Az At Night I Fly elindítása hogyan érinti a többi zenekarodat? Mi a helyzet most a Stonehenge-dzsel és a Wendigóval? Nagy a csend mindkét zenekar háza táján.

BZ: Mondhatom bonyolultan is, meg nagyon egyszerűen is. Legyen először ez. Semmi. Ezek a zenekarok nem működnek, és nem látok esélyt arra, hogy működjenek.

A Stonehenge néhány éve elkezdett egyfajta visszarendeződést, de a többiek már egy olyan zenei világba tértek vissza, ami teljesen más volt, mint amire emlékeztek. Volt, akinek újra elment a kedve az egésztől, volt olyan is, aki ezen a néven már teljesen másféle zenét játszott volna, így egy idő után kiderült, hogy valószínűleg csak egy szép emléket akarunk a mára erőltetni. Nagyon remélem, hogy mindegyikük megtalálja saját útját a zenében vagy azon kívül, mivel mindannyian nagyon értékes emberek – egyszerűen nem ugyanabba az irányba mozogtunk így a 2010-es években, és ezt fel kellett ismernünk, bármilyen rossz is volt erre rájönni.

A Wendigo szétesése már a második lemez készítése környékén elindult, ebben közrejátszott egy nagyon rosszul megválasztott menedzser-jelölt, az általa összekuszált zenekarban pedig volt, akinél a család-munka tengely, másnál a zenei stílusváltás és motivációvesztés tette be a kaput. Sajnálom pedig, nagyon szeretek mindenkit abból a csapatból, talán egyszer bizgetünk még egyszer közösen hangszereket, de mostanában nem sok esélyét látom.

Lényeg a lényeg: értem én, hogy lehet a múlt felé kapálózni, sok kedvencemmel kapcsolatban én is így gondolkozom, de sajnos a világ nem így működik. Számomra most két zenekar létezik: az After Cryingban immár több mint tíz éve zenélek, és nagyon fontos eleme az életemnek, a modern-prog-metal-zúzda vonalon viszont mostantól egyértelműen az At Night I Fly „A Zenekar”. Olyan lehetőségek, kreatív kémia és egyéb pozitívumok lapulnak itt, hogy egyszerűen nem is gondolhatnám másként.

HRM: Mik a hosszú távú terveitek az At Night I Fly-jal?

BZ: Világuralom, űrutazás, zenei Halálcsillag megépítése, negyvenkettő. Komolyan viszont... nehéz megfogalmazni, mert egy nagy része a dolgoknak nem rajtunk múlik, hanem a körülményeken, lehetőségeken. Mindenképpen szeretnénk elkezdeni koncertezni, persze nem mindenhol és minden körülmények között – egy rosszul megválasztott hely, egy bénán reklámozott klub, trágyán szóló hangcucc a közönséghez és a zenészek jóérzéséhez is méltatlan. Másik oldalról meg tisztában kell lennünk azzal, hogy ez egy új zenekar, még ha a tagok szereztek is nevet maguknak itt-ott, ezért ha nem is teljesen nulláról, de mindenképpen kettőt hátrébb lépve kell nekiindulnunk. Ha e két elvárás között létezik középút, akkor arra indulunk. Igyekszünk például stílusban hozzánk közel álló zenekarok mellett bemutatkozni, hogy egyáltalán elterjedjen a hír arról, hogy van egy ilyen banda.

Eközben pedig igyekszünk minden irányba szórni az igét az EP-ről, készül az első klip, tehát a webes lehetőségek hátán megpróbáljuk promotálni a zenekart olyan területekre is, amiket közvetlenül nem érnénk el. Nagyon örülnénk, ha például azok, akiknek tetszik a zenénk, továbbosztanák saját ismerőseiknek is a linkeket – ha már így működik napjaink közösségi élete az interneten, legyen is foganatja! Ne másoljatok át minket kazettán, ez már több szinten is macerás lenne, viszont szórjátok körbe a hírünket, terjedjen az At Night I Fly vírus!

HRM: Köszönjük szépen az interjút, sok sikert kívánunk!

BZ: Mi is köszönjük az érdeklődést, és remélem, hamarosan koncert keretében is találkozunk!

Készítette: Tomka