Teuton támadás: Accept, Omen - Pecsa Music Hall, 2012.10.26.

írta Hard Rock Magazin | 2012.10.29.

2012. október 26. Helyi idő szerint húsz óra tizenkettő perc, Petőfi Csarnok. Teltház vár egy német együttest, akik a heavy metal műfaját 1979 óta kisebb-nagyobb törésekkel, de szilárdan képviselik. Szolid beszélgetések, sörözgetés, nevetés. Átlagos koncert előtti hangulat. Húsz óra tizenhárom perc. Kihunynak a fények, ami jelzi a show kezdetét. A küzdőtér teljesen megtelik, izgatott morajlás, ütemes skandálás és fütty telíti meg a levegőt. Húsz óra tizennégy perc… hangrobbanás.

Az Acceptet szócikkelyek írásához kéne használni: íme, a tökéletes heavy metal koncert, kerek és ütős, mint anno a ’Restless and Wild’ vagy a ’Balls to the Wall’ volt lemeznek. Nincs mit csiszolni rajta: minden hang, minden mozdulat, minden refrén a helyén van. Klasszis klasszikus. Ilyen produkció bemutatásánál pedig már egy nehezebb dolog van: méltó előzenekart találni ehhez a kaliberhez…

Kivételesen ez sikerült is: az Omen nem csak azon nagy öregek közé tartozik, akik bármikor és bárhol képesek egy szórakoztató és vérprofi koncerttel kiállni a pódiumra, de jelenleg a megszokottnál nagyobb szelet irányul rájuk a reflektorfényből, mivel mostanáig sem csengett le a ’Nomen Est Omen’ gerjesztette érdeklődés (beszédes, hogy december 26-án tartják a tavasszal megjelent korong lemezbemutatóját). A ’Nomen Est Omen’, amivel a zenekarnak egy évtizedes hullámvölgyből sikerült végleg felkapaszkodnia, egy zseniális húzással lőtte vissza az Oment a hazai power metal élbolyába – és őt úgy hívják, hogy Koroknai Árpád. Persze, kellett ahhoz egy Nagyfi Laci is, hogy felismerje: ha egy hard rock énekest szerződtetnek egy power metal bandába, akkor ott a kontraszt lesz a nyerő. A ’Nomen Est Omen’ sikerének titka az Omenre jellemző nyers, agresszív riffek és Koroknai direkt dallamainak összeházasítása volt – és míg a lemez meggyőzött arról, hogy Koroknai ezt a stílust tökéletesen tolja, addig a koncerten bebizonyosodott, hogy a régi, harapós témák is jól állnak neki.

A bőrdzsekijétől hamar megváló Koroknai ugyanis pont a bedurvulós dalokban élte bele magát látványosan a zenébe, legyen szó a Remélem rémálom modernebb szaggatásairól, vagy az atomóra pontosságával zúzó Anarchiáról. A markáns énekstílus pedig arról is gondoskodott, hogy a lírai hangvételű újlemezes dalok (Eltűnt 2007-ben) gond nélkül simuljanak a ’90-es évekbeli, marcona számok közé. Hangulatért már ekkor sem kellett a szomszédba menni, a fiatal és öreg rockerekből álló közönség hamar vette a lapot: a Könnyű szívvel power-himnuszát, vagy a Pokoli évek melódiáit nehéz is lenne figyelmen kívül hagyni.

A legnagyobbat – talán mert újdonságnak számítanak – mégis a ’Nomen Est Omen’ dalai szólták, elsősorban az Eltűnt 2007-ben, ami élőben sem vesztett érzelmi erejéből. Ám attól függetlenül is különleges volt az Omen koncertje, hogy éppen példaképeik, az Accept előtt léptek fel – Nagyfiék ugyanis három gitárossal tolták a metalt, mivel kiderült, Szijártó Zsoltnak még sincs párhuzamos fellépése az este folyamán, így mind Zsolt, mind „állandó helyettese”, Nagy Máté is fellépett az együttessel. Habár a zenében és hangzásban túl sok változást nem hozott a felállás, de öröm volt látni, ahogy megosztották egymás között a feladatokat, és Máté ugyanúgy kivette részét a szólózásból, mint a nagy öreg Nagyfi, vagy a tehetségét már számtalanszor bizonyító Zsolt. Az Omen korrektül bemelegítette a közönséget: perfektül megágyazott annak a fergeteges heavy metal bulinak, ami ezután következett…

Setlist:

Könnyű szívvel / Pokoli évek / Anarchia / Remélem rémálom / Eltűnt 2007-ben / Vámpírváros / Patkányok járnak / Fagyott világ / Láthatatlan holnap / Világvége talponálló

Tomka

Eljött hát a germán metalbrigád, hogy a Club 202 után uralma alá hajtsa a Pecsa színpadát is. Természetesen a ’Stalingrad’ lemez nyitódalával, a Hung, Drawn and Quartered-del. Óriási indítás, hatalmas lendület, a hangulat azonnal a tetőfokára hágott. Kezek a magasban, és a mostani heavy metal szcéna talán legütősebb csapata a színpadon. Mi kell még? Semmi. Ezen az estén egyszerűen nem lehetett hibázni. Azonnal ugyanaz az érzés fogott el, mint a legutóbbi találkozásunkkor, és már az első dal „elfogyasztása” után tudtam, hogy az év egyik legjobb koncertjén vagyok…

A folytatásban a szintén tökéletes Hellfire után visszautaztunk az időben, hogy az 1982-es Accept album, a ’Restless and Wild’ címadó nótáját őrjönghessük végig. Itt dőlt el számomra az Udo vs. Mark Tornillo dilemma. Akármennyire is a német sikolybajnok a klasszikus mestere a műfajnak, és a csapat eredeti torka, számomra a vén prérifarkas dinamikája és az esetenkénti AC/DC-s utánérzés egyszerűen többet ad hozzá a bulihoz. És tény: az Accept visszatérése a ’Blood of the Nations’-szel a legdiadalmasabb történet, amit metalcsapat magáénak mondhat. Egy kvázi kifutott, haldokló testbe leheltek éltetet, és az énekescsere új lélekkel ruházta föl a bandát. Látszott rajtuk, hogy nem csak előadják a dalokat, hanem velünk együtt buliznak. Bár Wolf Hoffmann mindig is az egyik legdinamikusabb bárdista volt kerek e világon, úgyhogy nem lehetett meglepetés a színpadon zajló hatalmas hangulat, de mégis… jó látni egy ennyire felszabadult együttest, akik pedig aztán már benne vannak korban, s fiatalokat megszégyenítő elánnal vetik bele magukat a zenélésbe.

Azért akárhogy is nézzük, a ’Stalingrad’ lemez elődjénél kicsit gyengébbre sikerült, de a címadó és a 2012-es korongról elhangzó három további dal cseppet sem lógott ki a felhozatalból, sőt kifejezetten ütöttek élőben. A hitleri csapatokat megállító szovjet város balladájának kvázi komcsi háborús dallamai tökéletesen illettek az Accept militáns zakatolásába, és erősítették azt a vonalat, hogy a csapat minden dala egy újabb „támadás”… mi pedig megyünk velük a csatába. Én személy szerint mindig azt gondoltam, hogy az ilyen egy kaptafára íródott számok nagy mennyiségben nem képesek működni. De, ahogy ezt az Accept újra és újra bebizonyítja, ez csak prekoncepció. Akik jók azok jók, és akár másfél órán át pengethetik ugyanazt a két akkordot is, simán bekajálod. Persze túlzás lenne a teuton brigádra az egysíkú jelzőt rásütni, különben hogy tudnának egy húsz számból álló, két órás koncertblokkot eladni? Profizmussal, színpadi atmoszférával és remek dalokkal, kérem.

Én nagyjából egy-két számot tartottam feleslegesnek, mégpedig a koncert közepe táján, ám a Neon Nights és az Aiming High nyomban megoldott minden problémát, így hamar visszazökkentem az őrjöngésbe. Egyszerűen nem volt megállás, szabályszerűen nem jutottunk lélegzethez, úgy jöttek egymás után a nagy slágerek… aztán a k#ß[email protected] nagy slágerek, de ezek is csak előkészítették a terepet azoknak a slágereknek, amiktől eldurran az agyvelőd. Tornillo kitűnően bánik a régi darabokkal, amik azért még mindig a buli gerincét képezik, hiszen a monstre koncerten mindkét friss lemezről négy-négy dal hangzott el, tehát a maradék tizenkét tételben bizony fel kell nőni az elődhöz. Ahogy erről már volt szó, ebben semmi hiba nincs Marknál. De akármekkora frontember is legyen, a színpadot Wolf Hoffmann és Peter Baltes uralta. Előbbi látványos pózokban, grimaszokkal és hatalmas energiákkal szaggatta a Flying V-t, míg basszerosunkból áradt a jókedv. Mindketten végtelenül szimpatikus figurák. Herman Frank inkább a háttérben mozgott, de azért legyen akármennyire is társainál introvertáltabb színpadi jelenség, ő is kivette a részét a buliból.

Persze a legnagyobbat a szó szoros értelmében vett klasszikusok ütötték, amikből akadt bőven. Best of program? Talán. Breaker, Princess of the Dawn, Loosers and Winners, Up to the Limit, Fast as a Shark, aztán a ráadásban jött a két ikonikus etűd, azaz a Metal Heart és a záró Balls to the Wall. Két órás műsor, ahol nincs üresjárat, és még a leglíraibb darab közben is simán leamortizáljuk a nyakcsigolyáinkat. Hibátlan koncert egy hibátlan együttestől, akikről csak csöpögősen lehet írni, mert a legklasszikusabb heavy metallal képesek színt vinni a lassan már haldokló műfajba. Az év végi listámon 100%, hogy meg lesz említve.

Setlist:

Hung, Drawn and Quartered / Hellfire / Restless and Wild / Losers and Winners / Stalingrad / Breaker / Bucket Full of Hate / Monsterman / Shadow Soldiers / Gitárszóló / Neon Nights / Bulletproof / Aiming High / Princess of the Dawn / Basszusgitár-szóló / Up to the Limit / No Shelter / Pandemic / Fast as a Shark /// Metal Heart / Teutonic Terror / Balls to the Wall

Adamwarlock

Képek: T T

Köszönet a Concertónak!

Legutóbbi hozzászólások