"Nincs tökéletes lemezünk": Interjú Wolf Hoffmannal

írta MMarton88 | 2012.10.26.

A heavy metal egyik legpatinánsabb zenekara, a germán fémősatya Accept 'Stalingrad' c. lemezének turnéjával sem kerüli el Budapestet. Az új album és a koncert remek alkalmat adott arra, hogy újra dumáljunk kicsit a főnök Wolf Hoffmannal.

Hard Rock Magazin: Kezdjük a beszélgetést a ‘Stalingrad’-dal. Miként készült el a lemez?

Wolf Hoffmann: Nos, nagyjából úgy készültek el ezek a dalok is, ahogy korábban is dolgoztunk. Peter és én összeültünk, elkezdtünk agyalni riffeken és alapötleteken, aztán pár hétre rá nekifogtunk annak, hogy kész dalokká gyúrjuk őket. Peter feldemózott néhány vokáltémát, aztán átdobtuk a dolgainkat Marknak, aki hozta a dalszövegeket, meg a saját dolgait. Igazából mindig riffekkel, Peterrel, és velem kezdődik a történet. Rengeteget turnéztunk a ‘Blood of the Nations’-zel, és azt szerettük volna, ha amint tudunk, stúdióba vonulhatunk. Nem akartuk elpazarolni az időnket.

HRM: Szoktatok régebbről visszamaradt ötleteket felhasználni?

Wolf Hoffmann: Általában visszanézünk, hogy milyen régebbi ötleteink vannak a tarsolyban, de az esetek 99%-ban nem érezzük őket elég jónak, és inkább próbálunk valami frisset, erősebbet összehozni. Most konkrétan az új lemezzel kapcsolatban egy olyan részlet ugrik be, amit korábbról használtunk fel. A The Galey végén van egy akusztikus levezetés: az az én egyik régi ötletem volt, amit nem tudtunk sehová sem bepasszintani. Amikor Andy Sneap meghallotta, rögtön beugrott neki, hogy a szám végén milyen jó helyre kerülne.

HRM: Van valami, amin változtatnál a már kész lemez ismeretében?

Wolf Hoffmann: Mindig van, amin változtatnék. Komolyan, bármelyik korábbi munkánkra nézek, egyikre sem mondanám, hogy tökéletes, mindegyiknél vannak hibák, vagy dolgok, amiket mai fejjel máshogy csinálnék. A lemezkiadás ezzel jár. De komolyan mondom, gyakran még a keverésnél is úgy érzem, hogy néhány dolgot máshogy kellett volna csinálnunk, pár ötletből többet is ki lehetett volna hozni. Azt kell ilyenkor elfogadni, hogy egy lemez elkészítésére nincs végtelen mennyiségű időd. Valahol be kell fejezni, és azok az ötletek fognak végül napvilágra kerülni, amiket épp akkor a legjobbnak gondolsz. Még a 80-as években kiadott lemezeinknél is rengeteg mindent teljesen máshogy csinálnék mai fejjel.

HRM: Milyen volt a ’Stalingrad’ fogadtatása?

Wolf Hoffmann: Fenomenális. Tényleg. Tisztában voltunk vele, hogy borzasztó nehéz lesz egy olyan albummal előállni, ami meg tudja ütni a ’Blood of the Nations’ szintjét. Az félelmetesen pozitív fogadtatásban részesült, rengeteg díjat bezsebelt. Többen az év metal lemezének választották, mások úgy emlegetik, mint az évtized heavy metal albumát. Ilyen előzmények után nem nagyon tudod, hogy mit, meg hogyan csinálj, hogy ne okozz csalódást. De hála égnek nem kevesen úgy gondolják, hogy a ’Stalingrad’ még az előző albumnál is jobb lett! De igazából az összehasonlítgatást, meg az értékelést meghagyjuk a rajongóknak. Nekem úgy jött le, hogy alapvetően tetszett nekik az új lemez is.

HRM: Számítottatok amúgy arra, hogy a ’Blood of the Nations’ ennyire sikeres lesz?

Wolf Hoffmann: Egyáltalán nem. Tudod, az ember ilyenkor mindig a legjobban reménykedik, de konkrétan nem igazán tudtuk, hogy mire számítsunk. Amikor bejelentettük, hogy visszatér az Accept egy új énekessel, rögtön jöttek a negatív felhangok: „Ááá, ez nem fog működni, ez lehetetlen dolog, ebbe bele fogtok bukni." Tudtuk, hogy lesznek emberek, akik minden részletét utálni fogják annak, amit Markkal csinálunk, de úgy voltunk vele, hogy ez nem számít. Nekünk tetszett, amit csináltunk, és reménykedtünk benne, hogy lesz majd pár ember, aki hasonlóan érez. Kijött a lemez, és minden megváltozott, hirtelen mindenki szuperlelkes lett, mi meg örülünk ennek.

HRM: Stílusát, jellegét tekintve hová helyeznéd a ’Stalingrad’-ot a diszkográfiában?

Wolf Hoffmann: Nem akartunk túlságosan eltérni attól, amit a ’Blood of the Nations’-ön csináltunk. Általánosságban elégedettek voltunk annak a lemeznek a stílusával, hangzásával, és ezúttal is valami hasonlót akartunk csinálni.

HRM: Én is úgy vettem észre, hogy eléggé direkt módon folytattátok az előző korong vonalát. Látsz arra esélyt, hogy a jövőben az Accept újra elmenjen egy kísérletezősebb irányba?

Wolf Hoffmann: Nem hiszem. Jelenleg nem érzem szükségesnek, hogy bármin is változtassunk. Dalszerzés terén eléggé régi vágásúak vagyunk. Egyrészt a ’80-as évek óta hasonlóan állnak össze a dalaink, másrészt hasonló dolgokban is gondolkozunk, mint akkoriban. Fogós, együtténeklős melódiák, refrének, kemény riffek – sok minden nem változott. Tökéletesen passzolnak az elképzeléseink Andy Sneap modern produkciós technikáival. Old school riffek modern hangzással – ennek így kell működnie!

HRM: A heavy metalnak eléggé szigorú keretei vannak. Az utóbbi lemezek talán azért is lehettek sikeresek, mert önismétlés helyett alapvetően friss dallamokkal tudtátok megtölteni a számaitokat. Odafigyeltek arra, hogy ne legyen túl sok önismétlés, önmagatoktól való lopás egy-egy új albumon?

Wolf Hoffmann: Persze, erre nagyon oda kell figyelned. Rengetegszer előfordul, puszta véletlenségből, hogy valami olyat hozol össze, amit már egyszer megírtál. Nagyon sokszor ráfutunk erre. Valamelyikünk javasol valami módosítást, valami kis extrát, mindenkinek bejön, aztán hirtelen bekattan, hogy „hé, de hiszen ezt már egyszer megírtuk”! A nótáinkba általában benne van a saját személyiségünk, és saját magunk. Az ellen nem tudsz mit tenni, hogy ki is vagy te valójában. Nem változik annyit a személyiségünk, hogy gyökeresen megváltozzanak a dalaink, erre oda kell figyelni, hogy ne akarjuk eladni kétszer ugyanazt senkinek.

HRM: Az előző turnéval nagyjából minden fontosabb piacra eljutottatok. Hol a legerősebb most az Accept?

Wolf Hoffmann: A legerősebb térségek szerintem Európa és Dél-Amerika. Most játszottunk Görögországban, és valami őrület, ami ott van. A rajongók hihetetlenül lelkesek. Tudjuk, hogy akik eljönnek a bulira, azok az arcok ismernek minket, tudják a dalaink, de ez a Dél-Amerika, illetve Dél-Európa valami egészen új szintre helyezi a rajongást! Imádnak énekelni, olyan ez, mint egy brazil focimeccs, ott is végig hallod, hogy a szurkolók énekelnek. Ugyanez igaz a koncertekre is. Félelmetesen hangosak.

HRM: Nemrég fejeztétek be az észak-amerikai turnét a Kreator társaságában. Milyen érzésekkel jöttetek haza?

Wolf Hoffmann: Nagyon érdekes volt, főleg azért, mert így egy egészen másfajta közönség jött el a bulijainkra, mint amúgy szokott. Az emberek elkezdtek pogózni, moshpitelni a koncertünk alatt. Hosszú évek óta nem láttunk semmi hasonlót. De összességében is elégedett vagyok a dologgal, jó volt újra Észak-Amerikában turnézni. Borzasztó dramatikusan megváltozott az ottani zenei piac, jelenleg nincs túl rózsás helyzetben. Találkoztunk rengeteg régi baráttal, tényleg jó volt oda visszatérni. Tipikusan egy olyan térség, ahol ott kell lenned, rengeteg koncerttel és élő fellépéssel, jelenleg nagyon is efelé tendálnak az ottani viszonyok. A fiatalokat is szinte csak így lehet megfogni.

HRM: Mit gondolsz, van az Acceptnek esélye egy komolyabb áttörésre az USA-ban?

Wolf Hoffmann: Abszolút. Volt pár bulink a Queensryche-hal, és Michael Schenkerrel, minden bulira lejött vagy 5000 ember, és jól sültek el a bulik, remekül fogadtak minket. Abszolút van ott keresnivalónk!

HRM: Mit szeretsz jobban: a kis klubbulikat vagy a nagy fesztiválokat?

Wolf Hoffmann: Nem számít. Tényleg. A fontos, hogy a közönség jó és lelkes legyen. Inkább legyen egy apró, de igazán fanatikus keménymag a nézőtéren, mint rengeteg ember, akik nem igazán vevők a zenénkre. A minőség a fontos, nem a mennyiség.

HRM: Rengeteg lemezzel büszkélkedhettek. Mi alapján válogatjátok össze a dalaitokat egy-egy turné előtt, mi kerül a setlistbe?

Wolf Hoffmann: Mindig vannak közönségkedvencek. Princess of the Dawn, Fast As a Shark, Metal Heart, Balls To The Wall... ezeket mindig játszani fogjuk, amíg az Accept működik. Van néhány dalunk, ami annyira nem egyértelmű favorit, de érdekes lehet eljátszani, és mindig kell új dalokat is játszani. Főleg, ha a lemezt jól fogadták az emberek. Ellenkező esetben nem igazán kell erőltetni az ilyesmit. (nevet) Az utolsó két albumot nagyon jól fogadták a rajongók, rengeteg új számot játszunk. 7-8 dalt is beteszünk, ami eléggé egyedülálló egy olyan csapattól, amelyiknek akkora történelme és múltja van, mint az Acceptnek. Ami a legjobb az egészben, hogy a közönség imádja az új cuccokat, akárcsak a klasszikusokat. A Teutonic Terror már a ráadásba is beverekedte magát, mindig ez a koncertek egyik fénypontja. Annyira imádják, mint a Balls To The Wallt! Hihetetlen!

HRM: Ahogy azt én is megtapasztaltam, brutálisan erősek és energikusok vagytok élőben. Hogy készültök egy turnéra, gyakoroljátok a koreográfiákat előzetesen?

Wolf Hoffmann: Nem szoktuk a mozgást gyakorolni, de a ’80-as években rendszeresen csináltunk ilyet. Mostanában már sokkal spontánabbak vagyunk, és csak toljuk a dolgokat, ahogy jön belőlünk. Nem várhatod el a rajongóktól, hogy megőrüljenek a nézőtéren, ha a színpadon te sem őrülsz meg. Nagy energiákat kell felszabadítani, aktívan kell nyomni! Én magam sem szeretem, ha egy banda kiáll, lehajtja a fejét, néha megrázza a haját, és nem csinál semmit. Hogy induljon erre be a tömeg? Az Acceptnek egy igazán az arcodba csapó energiabombának kell lennie, senkinek sem szabad unatkoznia a bulinkon! Szoktunk erről beszélgetni, de konkrétumokba nem igazán megyünk. Azok az idők már elmúltak.

HRM: Az Accept már nem egy fiatal banda…

Wolf Hoffmann: (nevet) Vének vagyunk, mint a föld, haver!

HRM: Miként tudjátok összehozni a zenélést az egyéb tevékenységekkel: családdal, egyéb munkákkal, magánélettel?

Wolf Hoffmann: A zenélésnek magas prioritást kell adni, és kész. Rengeteg évünk volt, amikor otthon lehettünk, nem kellett turnézni, és hiányzott nekünk ez az élet. Csak ezért vagyunk itt, komolyan, ez a legfontosabb indok. Imádjuk csinálni azt, amit csinálunk. Nincsen bennünk semmilyen kényszer, nem azért zenélünk, mert máshoz nem értünk. Rengeteg egyéb dologgal is foglalkozhatnék, ami sokkal egyszerűbb, vagy amivel sokkal több pénzt tudnék keresni. Foglalkoztam is ilyen dolgokkal. De egy idő után fel kell tenned a kérdést, hogy mi a végzeted, mi az, amit tényleg csinálni akarsz, mi az, amivel igazán szívesen foglalkoznál. Amikor pedig válaszolsz, nem a pénzre, vagy más egyébre kell hallgatnod. Tudom, hogy ez klisésen hangzik, de attól ez még így van. Ezt szeretjük csinálni, ezt szeretem csinálni, ezt akarom csinálni. Számunkra a rock 'n roll az életünk értelme, ettől érezzük jól magunkat. Ebben az esetben pedig fel kell áldoznod néhány egyéb dolgot, és tolni a metalt, amíg csak bírod.

HRM: Tudtad a banda mellett folytatni a fotós karriert?

Wolf Hoffmann: Próbálom, de baromi nehéz. (nevet) Felhívnak emberek, hogy vállaljam el ezt meg azt a munkát, és mivel turnén vagyunk, sorban vissza kell őket utasítanom. Meddig lehet ezt csinálni? Találni fognak valaki mást helyettem. De egyelőre talán még rendben van minden, ha kicsit visszább is kellett vennem a tempót, úgy hiszem, hogy mindkét dolognak tudok helyet találni az időmben. De baromi nehéz, ha hónapokra eltűnsz turnézni.

HRM: Jelenleg az egyik legerősebb heavy metal banda vagytok élőben, a mostani felállásról még sem lehet túl sok jó minőségű élő felvételt találni. Nem gondolkoztatok egy DVD kiadásán?

Wolf Hoffmann: Igaz, igaz, fel is vettünk már néhány koncertet.  Úgy néz ki, hogy valamikor jövőre valami napvilágra kerülhet… Terveink között van egy DVD, dolgozunk rajta, de részleteket egyelőre még nem tudunk.

HRM: Eléggé régóta benne vagy már a zeneiparban. Mit gondolsz, az egész rockéletben mi az, ami a leginkább megváltozott a ’80-as évek óta?

WolfHoffmann: Inkább azt kérdezd meg, hogy mi az, ami nem változott meg! (nevet) Minden megváltozott. Tényleg. A legfontosabb különbség talán az, hogy jóval nehezebb pénzt keresni a zenéléssel, mint bármikor korábban. Harminc éve mindenki azért turnézott, hogy ezzel is felturbózza a lemezeladást, az emberek megvegyék a CD-ket. Megvolt a lehetőséged, hogy lemezmilliókat adjál el, te legyél az új Skid Row, vagy valami hasonló. Ennek vége. Senki nem tud 8 millió lemezt eladni. Még a nagy nevek is csak az egykori mennyiség 10%-át tudják eladni. Nem tudod a karrieredet pusztán az eladott albumok mennyisége alapján megítélni. A klasszikus értelemben vett lemezkiadók megszűntek, a turnézás egyre fontosabb lett, ráadásul általánosságban is megszűntek az úgynevezett „zenészek". Nem tudsz a zenélésből megélni, a zenészeknek szüksége van egy rendes munkára is, hogy meg tudjanak élni.

HRM: Mit gondolsz, mennyire tudtok az Accepttel felülkerekedni ezen a problémán?

Wolf Hoffmann: Nem tudom. Próbálunk nem agyalni sokat a kérdésen, másrészt pedig nem akarunk ebből meggazdagodni. Zenélünk, mert szeretünk zenélni, és kész. Hogy ez milyen anyagi vonzattal jár, az annyira nem fontos. Nem mintha panaszkodnunk kellene, szépen megvagyunk, de sokkal nehezebb bármit is elérni manapság, mint 30 évvel ezelőtt.

HRM: Mit gondolsz, milyenek az átlag Accept rajongók? Az öregek mellett a fiatalokat is érdekli a csapat?

Wolf Hoffmann: Nem tudom, hogy van-e átlag. Van egy úgynevezett első generációs mag, ők kb 45 felé járhatnak. Ők az átlagos eredeti rajongóink, akik már a 80-as években is ott voltak, szerettek minket. A második generációs rajongók pedig a huszas éveik elején járhatnak. Nem igazán tudom, hogy ők honnan jöttek, vagy hogyan kerültek velünk kapcsolatba. Ami hiányzik, az a köztes társaság. Harmincasok nemigen járnak a bulijainkra. Vagy a fiatalok kíváncsiak ránk, vagy az öregek. De én ezt nem bánom, szerintem ez egy király dolog. Sok fiatal most fedezi fel ezt a zenét, aminek nagyon örülök.

HRM: Felállását tekintve az Accept a ’80-as években nem volt a legstabilabb…

Wolf Hoffmann: Nem igaz! Nem, nem igaz! Néha az emberek ezt a rossz benyomást kapják, de szerintem már a ’80-as években is eléggé erős és biztos volt a felállásunk. Jó, persze volt egy-két változás, de melyik bandában nem? Ilyen szempontból abszolút nem voltunk különlegesek.

HRM: Mit gondolsz akkor a már pár éve változatlan, mostani felállásról?

Wolf Hoffmann: Jó! Nagyon jó, tényleg, jól érezzük magunkat. Igazán jól összejöttünk, minden arccal nagyon jó együtt dolgozni. Jól ki is jövünk. Nem tudom, honnan jön ez, hogy az Accept felállás sokat változott régebben, Peter és én már több mint 35 éve együtt vagyunk. Udo is eléggé fix pont volt. Jó, neki volt egy kis kihagyása, meg a másodgitáros pozícióban is voltak változások, de a mag mindig stabil és szilárd volt. Néha a wikipedia úgy állít be muzsikusokat, mintha évekig nyomták volna mellettünk, mikor valójában csak pár hétig forgolódtak nálunk.

HRM: Rengeteg fiatal gitáros szeretne „a legjobb gitáros” lenni. Sokan ezt ész nélküli szólózással és technikai trükkök halmozásával próbálják meg elérni. Mit gondolsz az ilyen szólóalbumokról?

Wolf Hoffmann: Engem az ilyen dolgok abszolút nem érdekelnek. Szerintem a technikánál és a magamutogatásnál sokkal fontosabbak a melódiák. Az akrobatikus gitározás nem az én asztalom. Pár éve kiadtam egy szólólemezt klasszikus zenei anyagok rockosított interpretációival. Nagyon büszke vagyok rá, sok rajongónak tetszett is. Erősen gondolkozom rajta, hogy megint előálljak valami hasonlóval. De ez a Malmsteen-féle akrobatikus gitárhősködés soha sem érdekelt.

HRM: Hallottad amúgy Herman új szólólemezét?

Wolf Hoffmann: Igen, megmutatta még anno a demókat is.

HRM: Milyen zenéket szoktál a szabadidődben hallgatni?

Wolf Hoffmann: Nagyon nyitottnak tartom magam ilyen szempontból, bármit szívesen meghallgatok, de ha otthon vagyok, általában klasszikus zenét hallgatok. Nagyon kikapcsoló és inspiráló. Abban semmi inspiráló nincs, ha a szabad időmben is metal bandák dolgait hallgatom. Általában az újabb bandák dolgait unom. Túlságosan mély, nem elég bennünk a melódia, nem érdekelnek az újabb rockzenei dolgok. Ha metalról van szó, old school vagyok. Szeretem a Deep Purple-t, és a hasonló bandákat, akiket régen is hallottam.

HRM: A napokban újra Budapestre látogattok…

Wolf Hoffmann: Jajj, nagyon varom. Imádom Budapestet, gyönyörű város.

HRM: Azt tudom. (nevet) Vannak konkrét emlékeid az itteni bulikról is, vagy inkább cask a városról?

Wolf Hoffmann: A koncertekről annyira emlékszem, hogy jól sikerültek. Az atmoszféra mindig jó volt, de így konkrétan nincs semmi sztorim, vagy nem rémlik semmi, hogy a rajongókkal történt volna valami érdekes. De nagyon szeretem a várost, egyike azoknak a gyönyörű régi európai városoknak, amelyik építészetileg és történelmileg egyedülállóak. Kultúra, tradíció, minden megtalálható. Szeretem Párizst, Stockholmot, Berlint, Budapestet, ezek a régi, történelmileg fontos nagyvárosok mindig is vonzottak. Remek éttermek, vásárlási lehetőségek, gyönyörű belváros – imádom.

MMarton88