"A romlás virágai": Therion, Elyose, Antalgia - Club 202, 2012.10.17.

írta Bazsa | 2012.10.21.

Minden jel arra utal, hogy a Therion 25 éves jubileuma egyben korszakhatárt is jelöl: a kilencvenes években a szimfonikus metal műfaját megteremtő csapat, pontosabban annak szellemi atyja és vezetője, Christofer Johnsson rájöhetett arra, hogy státuszuk a kissé középszerű újabb lemezeknek és a korábbiaknál alacsonyabb fordulatszámú működésnek köszönhetően korántsem olyan erős már, mint a kétezres évek első felében. Az utóbbi hetek kissé titkolózó, nem teljesen egyértelmű híradásai arra engednek következtetni, hogy még ha nem is gyökeres, de mindenképpen nagy változások elé néznek, hiszen nem nehéz belátni, hogy a készülő új operametal-project mind szemléletmód, mind a zene és a kreativitás oldaláról is nagy hatással lesz majd a Therion későbbi pályájára. Bizakodva nézhetünk tehát a jövőbe, mert ideje volt már a megújulásnak.

Már csak azért is, mert a nagy durranásként beharangozott jubileumnak eddig sajnos nagyobb a füstje, mint a lángja, hiszen ahogy sem a néhány hete megjelent, sokáig friss nagylemeznek gondolt ’Les Fleurs Du Mal’, úgy – legalábbis a budapesti felvonás alapján – a különlegességek megjelenését kilátásba helyező turné sem robbant valami nagyot.

Általánosan bevett gyakorlat, hogy külön részt szentelünk az előzenekarok bemutatásának, azonban most az a helyzet állt elő, hogy sem a spanyol Antalgia, sem a francia Elyose produkciója nem érdemel különösebb figyelmet: előbbi ugyanis egy jól muzsikáló és jó dalokat író, de összességében a standard female-fronted szimfo-gót metal színtér kliséitől elrugaszkodni még nem tudó csapat.

Utóbbi pedig egy hasonló műfajban mozgó, industrial-hatásoktól sem mentes, de rendkívül amatőr társaság, szedett-vedett muzsikával, élén egy borzalmasan nyávogó, rém idegesítő frontasszonnyal. Justine Daaé vékonyka hangja ellenére sem átallotta operaéneklésre adni a fejét, de meleg levegőn kívül nem sok hagyta el a torkát, melyet még ilyen rövid ideig is kínszenvedés volt hallgatni.

Már a koncertet megelőzően is voltak intő jelek arra, hogy nem ez lesz a Therion pályafutásának legnagyobb showja: egyfelől ott van a sokak számára csalódást okozó ’Les Fleurs Du Mal’ című feldolgozáslemez, de az sem ígért túl sok jót, hogy a monumentalitása okán tipikusan nagy helyeken működő produkció 12 év után ismét klub-színpadra kényszerült… a kórus és a díszletek hiányáról már nem is beszélve. Vagyis egyedül a beígért, különlegességekkel és korábban sosem játszott dalokkal teli programban bízhattunk. Sajnos ez is csupán félig-meddig jött be.

Mert míg az én értelmezésemben mindez valamiféle intenzív múltidézést vetített előre, addig a műsor főleg az utóbbi nyolc év termésére koncentrált, kiegészülve néhány friss dallal és a szokásos klasszikusokkal. Csupán néhány ’Deggial’-lemezes opusz (Via Nocturna, Flight Of The Lord Of Flies) számított valódi kuriózumnak, esetleg még az akusztikusan előadott Lemuria sorolható ide. És bár az újabb lemezek sem mondhatók éppen rossznak (bár szerintem nem érik el azt a színvonalat, ami mondjuk a ’Vovin’-on vagy a ’Secret Of The Runes’-on hallható), a francia nyelvű friss szerzemények is lényegesen jobban működtek élőben, és a slágerdarabok (Son Of The Sun, Ginnungagap, Rise Of Sodom And Gomorrah, The Blood Of Kingu, To Mega Therion) is ütöttek, összességében ez műsor nekem egy kicsit lapos volt (bár ebben nagy szerepet játszhat az is, hogy az általam látott Therion-koncertek száma erősen közelít a megszámlálhatatlanhoz).

A zenekar természetesen profin játszott, nekem mégis nagyon hiányzott a 2008-ban szélnek eresztett társaság, főképp az elképesztő ízzel gitározó Kristian Niemann, valamint Petter Karlsson kreatív és lendületes dobolása. A régiek közül egyedül a gyönyörűen daloló Lori Lewis maradt a főnök mellett. A fiatal énekesnő a színpadra született, ez nem is lehet vitás, hiszen túl azon, hogy hibátlanul énekel, előadóművészként is elképesztő, amit csinál. A szintén jó ideje kitartó Thomas Vikström hangját valamiért sosem szerettem, ezúttal azonban óriásit énekelt, talán annak köszönhetően, hogy most már – egyedüli férfi-főhősként – nem szorul a másodhegedűs háttér-szerepébe. A showt – az ezúttal bankárnak öltözött Johnsson és az ő klasszikus metalpózai mellett – a Lienna Vikströmmel kiegészült énekes-trió szolgáltatta, hol egyénileg, hol pedig szólamban, egymást tökéletesen kiegészítve.

Rettentően hiányzott a korábban megszokott, a zene monumentalitását vizuálisan is alátámasztó különleges látványvilág is, igaz, hogy klub-méretekre néhány extra intelligenslámpánál többet nem is nagyon lehet kitalálni. Nyilvánvalóan kényszerhelyzetről lehet szó, hiszen a nézőszámok sajnos jelenleg már nem teszik lehetővé, hogy a zenekar nagyobb csarnokokban adjon koncertet, ha már a lényegesen kisebb befogadóképességű Club 202-t sem tudták megtölteni. A fullházas Pecsa-koncertekre visszagondolva sajnos mindez rendkívül lehangoló.

A koncert tehát pont olyanra sikerült, mint amilyen az új lemez is: nem rossz, határozottan nem rossz, de mindenképpen kevesebb annál, mint amit a zenekartól megszokhattunk. Ennek fő értékmérője egyfelől a – magukhoz képest – alacsony látogatottság, másfelől pedig az, hogy a közönség jól láthatóan sokkal többre értékelte a régi nagy klasszikusokat. Bízzunk benne, hogy Johnsson mester készülő operametal-produkciója beváltja majd a hozzá fűzött reményeket, és talán a Therion számára is jövedelmező lesz nem csupán nívó, hanem inspiráció szempontjából is! 

Setlist:

O Fortuna (részlet) / Poupee De Cire, Poupee The Son / Son Of The Sun / Via Nocturna / The Flight Of The Lord Of Flies / J'al Le Mal De Toi / Lemuria / Abraxas / Vanaheim / Gothic Kabbalah / Ginnungagap / Land Of Canaan / Wine Of Aluqah / Rise Of Sodom And Gomorrah / The Khlysti Evangelist / Une Fleur Dans Le Coeur / Son Of The Staves Of Time /// The Wondrous World Of Punt / The Blood Of Kingu /// To Mega Therion 

Szerző: Bazsa

Képek: Savafan

Köszönet a Concertónak!