Maradványérték - 2012. szeptember

írta Hard Rock Magazin | 2012.10.14.

Judas Priest: Screaming for Vengeance (A világ egyik legjobb zenekarának egyik legjobb albuma méltó mód ünnepelteti önmagát.)
Re-Machined – A Tribute To Deep Purple’s Machine Head (Spontán és maradandó megemlékezés a rock egyik mérföldkő-albumáról.)
Rival Sons: Head Down (A srácok váltottak, és kiléptek a nagy példakép, a Led Zeppelin árnyékából.)
Muddy Waters & The Rolling Stones: Live At The Checkboard Lounge (Erősen ajánlott kurzus a rockműfaj gyökereinek tanulmányozásához.)
Bob Dylan: Tempest (Dylan túl a hetedik X-en semmi jelét nem mutatja, hogy visszavonulna, az aggok háza pedig jól működik nélküle.)
Henrik Freischlader Band: House In The Woods (Hendrix-ízű blues a Fender-nyúzó gitárostól.)
Nachtmystium: Silencing Machine (Pszichedelikus black metal?)
Evocation: Illusions of Grandeur (A nyers, brutális és az epikus death metal tökéletes keveréke.)
Dordeduh: Dar De Duh (Az egykori Negură Bunget zenészeket soraiban tudó zenekar első nagylemeze.)

Judas Priest: Screaming for Vengeance (30th Anniversary Special Edition – CD)

A Judas Priest ’Screaming for Vengeance’-e egy alapmű, akármelyik oldaláról is nézzük. Noha a HRM Top100-ba valamiért nem furakodta be magát, törvényszerű volt, hogy a Priest tökön ragadja kettőezer-tizenkettőt, mikor is az album betölti a harmincadik ikszet. A ’Screaming for Vengeance’-ről felesleges bármit is leírni, már csak azért is, mert ezt Garael megtette előttem több, mint öt évvel ezelőtt – emitt. Számomra személyes Priest-kedvenc, tele tíz tökéletes dallal, amely mindegy, hogy zenegépből, fülesből vagy otthon a hifin szólal meg, mindig futószalagon szállítja a libabőrt.  Az azonban természetes, hogy jelen esetben nem csupán erről a tíz dalról kell beszélnünk, hisz’ mit érne egy ünnepi kiadvány, ha nem tartalmazna némi extrát a fanatikusok számára? Az ugyanis kétséges, hogy pusztán a felturbózott hangzás és a metalosabb tónusokkal ellátott borító tömegek bukszáját nyitja ki – nosztalgia ide, vagy oda.

Emígyen rögvest rá is térnék a bónusz fícsörre, amely esetünkben – vagyis szimpla CD birtokosként – a harminc évvel ezelőtti San Antonio-i koncert néhány dalának hanganyagát tartalmazza. A koncertből azokat a dalokat vágták rá a CD-re, amelyek alapvetően az albumon is rajta vannak, teljesen logikusan cselekedve. Így a maszterizált eredeti számok után felidézhetjük az ominózus koncerten elhangzott The Hellion/Electric Eye-t, a Riding on the Windet, a You’ve Got Another Thing Comin’-t és a Screaming for Vengeance-t. A kiadvány utolsó előtti tétele a pár hónappal később, Tennessee-ben rögzített Devil’s Child, az utolsó pedig a ’Turbo’ felvételekor készült Prisoner of Your Eyes, amelyek már a ’Screaming for Vengeance’ 2001-es újrakiadására is felkerültek, így nagy újdonságot nem tartalmaznak. Sommázva és számszerűsítve: négy új portékáról beszélhetünk, ha beruházunk a ’SfV – 30th ASE’-re.

S hogy mit mondok erre a négy portékára? Mínusz három éves voltam, amikor az akkor még szőke és fiatal Rob Halford motorján berobogott a színpadokra és végigvisítozta fél Amerikát a World Vengeance Tour keretében, de még most is ki-be ráz a libabőr, amikor meghallom a nyitó The Helliont vagy a címadót, a Screaming for Vengeance-t. Pokoli hangulat, több tízezer ember (hihetetlen mód átjön a hangulat az élő felvételeken), a Judas Priest pedig a világ tetején. A világ egyik legjobb zenekarának egyik legjobb albuma méltó mód ünnepelteti önmagát. Sikítsatok mind!!! (Jocke)


Re-Machined – A Tribute To Deep Purple’s Machine Head

Negyven évvel ezelőtt jelent meg a Deep Purple legnépszerűbb (szerintem nem a legjobb) stúdióalbuma, a ’Machine Head’. Ennek alkalmából néhány híres és kevésbé híres hangszernyüvő gondolt egy merészet, és a saját felfogásban újra feljátszotta a hét dalt, plusz a kislemezen kiadott torokszorító bluesballadát, a When A Blind Man Criest.

Az összkép kerek, számomra egy kakukktojás hallható a felvételek között, ez pedig a Smoke On The Water egyik feldolgozása, a Flaming Lips nevű formáció verziójában. Az én füleimnek értelmezhetetlen ez a szinte casio-hangzásra készült brekegő akármi. A rock egy szinte határok nélküli műfaj, de ennek vajmi kevés köze van a műfajhoz, a Purple-höz pedig végképp semmi.

A Chickenfoot már évekkel ezelőtt is nyomta a Highway Start koncertjeik befejezéseként, itt is megbízható formában tolják Satchék, természetesen élőben. Santana Smoke… verziója is ismert, hiszen Carlos 2010-e ’Guitar Heaven’ albumán már elhangzott ez a felvétel. Az Iron Maiden a Space Truckin’-t nem direkt erre az összeállításra szánta, korábban vették ezt fel, most került nyilvánosságra. Kíváncsi lennék, Glenn Hughes hogy érezte, amikor a Maybe I’m a Leo-t feljátszotta. Bár nem hiszem, hogy gond neki Ian Gillan dalait énekelni, hiszen 1974 után is játszotta rendszeresen a Purple a ’Machine Head’ dalait, sőt van egy olyan kalóz koncert is, ahol Hughes Joe Lynn Turnerrel karöltve játszik örökzöld Purple slágereket, és nem csak a harmadik felállástól.  Most hadd áradozzak egy kicsit: ami nagyon tetszik, az a Black Label Society Pictures Of Home-ja, igazán kitűnő érzékkel nyúlt hozzá Zakk Wylde, no és jól sikerült a Metallica When A Blind Man Cries átdolgozása is. A thrash metal koronázatlan királyai már régebben is bizonyították, hogy a baromi gyors gitársikálás mellett kiválóan értenek a lírához is. Joe Bonamassa meghívása úgyszintén telitalálat volt, még erősebb bluesos éllel nyomja a Lazy-t, mint a Mesterek eredetileg, Jimmy Barnes vérfagyasztó éneke még erőteljesebbé teszi a nótát.

Nem fektettek bele nagy energiákat ebbe az anyagba, hiszen több felvételt már készen kapott a kiadó, és a többi is elég spontánul hangzik. Azonban ez utóbbi miatt is maradandó ez a megemlékezés a rock egyik mérföldkő-albumáról. (Bigfoot)


Rival Sons: Head Down

Kíváncsian vártam a Los Angeles-i kvartett harmadik lemezét, pontosan az érdekelt, az előző két albumhoz képest mennyiben változik a fő irányvonal. Egyes okos emberek szerint a harmadik LP az, mely eldönti egy zenekar sorsát: mennek a süllyesztőbe, vagy nagy karriert futnak be, esetleg repertoárbandává válnak, és minden koncerten azt zúzzák, amit a zsűri elvár tőlük.

Nos, a Rival Sons még nem sorolható a szupersztárok közé, ám a néhány esztendős aktivitásuk alatt valamit leraktak az asztalra. Az első két album erős Led Zeppelin hatásokat mutatott ellentmondást nem tűrő, lehengerlő muzsikájával, az egyszerű, ám jól eltalált riffekkel. Jay Buchanan hangjában nem lehet nem felismerni Robert Plant fiatalkori énekstílusának erejét, Scott Holiday pengetésén nagyon hallatszik, hogy jó hosszú időre bezárkózott valahova a Zep összes lemezével, hogy alaposan elmélyüljön Jimmy Page titkaiban.

A harmadik dobás másmilyenre sikeredett. Elnézést, még most sem tudok elvonatkoztatni a Led Zeppelintől, hiszen az 1970-ben megjelent ’Led Zeppelin III’ gyökeresen eltért az első két LP riffgyárától. Akusztikus dalok, több pszichedelia, komplexebb hangszerelés jellemezte a kínálatot. A Rival Sons is hasonló eszközhöz nyúlt, így az új szerzeményekben már kevésbé hallható a nagy példakép hatása, noha a régi idők hangzásától nem tudtak, nem akartak elszakadni. A Keep on Swinginggel a lemez úgy kezdődik, mintha folytatnák az első kettőt, (az Immigrant Song is továbbviszi a megelőző LP-k stílusát a ’Zep III’-on) a soron következő Wild Animal teljesen más, a hatvanas évtizedre annyira jellemző slágeres beatzene képét mutatja. Jay Buchanan egészen lágyan is tud énekelni, nem igazán hallottunk tőle ilyent megelőzőleg. Bár vissza-visszatér a döngölés egyes tételeknél, az irányvonal most nem meghatározott, számtalan elágazásba botlunk, a már említett beat mellett nem egy savas témát is eleresztenek, vagy a Jordan című akusztikus ballada is a keménységet ellenpontozza.

Szintén akusztikus a Nava, de ez a Zep vonalat erősíti. A vége felé aztán rendesen elönti a pszichedelia a hallójáratainkat. A Manifest Destiny két felvonásos savas utazásának első felében Scott Holiday majd ötperces visszhangosított, földöntúli hangzású gitárszólója simán megállta volna helyét az aranykorszak bármely kiemelkedő korongján.

A srácok tehát váltottak, kiléptek a nagy példakép árnyékából, ugyanakkor követték is őket, hiszen maguk is úgy látták, a harmadik nekifutásnál jön el az idő a váltásra. Nem akarták, hogy úgy legyenek elkönyvelve, hogy a jól eltalált riffeken kívül máshoz nem értenek. Más arculatot öltöttek, felfedező útra indultak. Bár ennek a végét még nem látjuk, az új album remek, változatos muzsika, legalábbis szerintem. Bízzunk benne, a közönség is elfogadja az új zenei kínálatot. (Bigfoot)


Muddy Waters & The Rolling Stones: Live At The Checkboard Lounge (CD/DVD)

1981-ben Chicagóban Sátán Őfelsége és Bandája összetalálkozott keresztapjukkal egy közös buli erejéig, amikor a Stones Amerikában nyomta az épp aktuális turnéját. Igaz, nem a teljes tagság, mert Mick Jagger mellett csak Keith Richards és Ronnie Wood lépett színpadra, továbbá Ian Stewart és Buddy Guy feltűnésével tovább fokozta a drámai feszültséget. A Stonesnak egyetlen szerzeményét nem halljuk, viszont Muddy Waters szinte valamennyi legendás szerzeménye hallható, melyek közül nem egyet a Stones is a maga képére formált.

Jó a helyszínválasztás: egy klub, egy kocsma, ahol néhányszáz ember figyeli a színpadon zajló eseményeket, italoznak, jól érzik magukat. A számok kissé hányavetien sorjáznak, a felvétel nem steril, nem tökéletes, de a műfajba bőven beleférnek a hibák, a rossz hangok. A zenészek a színpadon értik-érzik egymást, hiszen egy vérből valók, ha nem is genetikai értelemben.

Mindenképpen egy rocktörténeti darabbal van dolgunk, de az egyetlen, ám jelentős szépséghiba, hogy ez a koncert ismerős lehet sok rajongónak, igaz, nem mindig hivatalos csatornákon keresztül. Régebben videókazetta formájában már kapható volt, és az interneten kalózfelvétel formájában is elég hosszú ideje elérhető, bár nem ebben az összeállításban. Természetesen a DVD gazdagabb programot kínál, mint a CD. Azért jó szívvel ajánlom azoknak, akik el akarnak merülni a rockműfaj gyökereinek tanulmányozásában. Muddy Watersnek ekkor még két éve volt vissza a földi létből. (Bigfoot)


Bob Dylan: Tempest

Több mint félévszázados pályafutásának harmincötödik stúdióalbumával állt elő a rockzene veterán poétája, forradalmára. Ez utóbbi titulus talán már nem érvényes hetvenegy esztendősen, de a költői szépségű szövegek most is olyan fontosak, mint maga a zene. Ez utóbbiban most is egy kis country, több blues, néha egy kis tradicionális jazz is befigyel, mindez lágyabb rockzenébe beágyazva hallható a szokásos orrhangú, mára megöregedett rekedtes énekkel kisérve.

Dylan költészete pedig teljes fényében ragyog: lányokról, kik elvitték a pénzét, a családtól való elszakadás, a múltba való visszatekintés („shake it up baby, twist and shout – you know, what it’s all about”), csavargás, por, eső, whiskey áztatta gondolatok. A címadó jó hosszan meséli a Titanic katasztrófáját, bár a sztorit sok költői szabadsággal fűszerezte, szerinte ez nem probléma. Úgy gondolja, az sem, hogy tizenvalahány percen keresztül ugyanazt az akkordsort használja kíséretnek. Csak halkan merem megjegyezni, minden tiszteletem és megbecsülésem fenntartva Mr. Zimmermann iránt, ez azért elég unalmas, zeneileg változatosabban is el lehetett volna játszani ezt a szomorú sztorit.

Dylan túl a hetedik X-en semmi jelét nem mutatja, hogy visszavonulna, az aggok háza pedig jól működik nélküle. Az új dalgyűjteményben nem fognak a régi hívek sem csalódni, a szövegek is karcosak, néha mellbevágóak, szokatlanok egy ennyi idős embertől. Arcátlanul friss, gazdagon hangszerelt albummal van dolgunk. A hatvanas évek ékesen szóló rockpoétája még mindig itt van és köszöni szépen, jól érzi magát! (Bigfoot)


Henrik Freischlader Band: House In The Woods

Az igen tehetséges német gitáros ötödik albumát adta ki a minap, ugyanakkor ’Show No 47’ címmel egy élő DVD-t is megvásárolhatnak a rajongók. Szeret dolgozni – mondhatnánk rá, de most inkább nézzük, mit kínál ez a tíz új szerzemény. Nehéz, talán lehetetlen olyan blues albumot készíteni, melyben ne hallanánk retrospektív irányt. Persze, egy ősi műfajról van szó. A hatvanas évek kezdetén a Stones, a Yardbirds vagy az Animals is elleste, hogyan dolgozik Muddy Waters, Howlin’ Wolf, John Lee Hooker vagy éppen Chuck Berry. A jelenkor blues előadóinak könnyebb a helyzete, hiszen nem csak az említett ősapákhoz, vagy a hatvanas évtized kezdetéhez nyúlhatnak vissza, hanem a végéhez is, hiszen ott is elképesztő zenészek művelték a műfajt, jócskán kitágítva annak határait. Manapság talán nincs olyan bluesjátékos, akire ne hatott volna Jimi Hendrix.

Ezzel így van Henrik Freischlader is. Ő is a Fender Strato húrjait gyilkolja, hangszere megszólalása is hasonló, mint Jimié, ő is a legváratlanabb esetekben tudja zenéjébe belevinni robbanásszerű szólóit. Kőkeményen műveli a műfajt, ezek a szólók rendkívül spontának, laza keretűek, csuklóból kirázza őket. Tradicionális bluest nem hallunk, ellenben néha elmegy a hard rock felé, de hát Hendrixet sokan e műfaj egyik mérföldköveként is számon tartják. Két egészen kiváló melodikus szerzemény is helyet kapott az albumon. A Breaking My Heart Again egy kicsit fülbemászó, rádióbarát, a Two Young Lovers bluesos élű, karcosabb, ez a jobb. Hendrix is tudott írni torokszorító balladákat, ilyen a The Wind Cries Mary vagy a Maybe This Love. A zárás, a Won’t You Help Me egy nagyon szép halk, időnként harsányan felsíró blues. Talán a Led Zeppelin ’Presence’ lemezének a felépítését követték: ott is egy csendes bluesdráma, a csodálatos Tea For One zárja le Page-ék egyik legenergikusabb lemezét.

Henrik Fleischlander nem tartozik a rockzene fő áramlatába, ellenben munkássága arról árulkodik, hogy egy kis szerencsével eggyel magasabb kategóriába is léphetne, már ami az ismertséget illeti. Egy nagyon minőségi, sodró lendületű blues rock albumot hozott össze: nem használta ki a CD kínálta nyolcvan percet, csak negyvennyolcat. Az LP hosszúságú anyagon nem nagyon hallunk töltelékzenét, egyenletes a színvonal. Amit negatívumként említenék meg, az a saját hang hiánya. Szép dolog ilyen géniuszoktól tanulni, de markánsabban szeretném hallani, ki az a Henrik Fleischlader. Még csak harminc, szóval ideje van, hogy megvalósítsa önmagát, és válaszoljon a hoboi alapkérdésre: Ki vagyok én?

A bárdista már úton van bandájával szeptember vége óta. Jobbára német nyelvterületen lépnek fel, e hónap tizenhetedikén átruccannak Budapestre, és az A38-as hajón élőben is bemutatják az aktuális lemezt. (Bigfoot)


Nachtmystium: Silencing Machine

A Blake Judd által vezetett black metal formáció előszeretettel biggyeszti a hangzatos pszichedelikus jelzőt a black metal elé, ha muzsikájukról kérdezik őket. Sőt, gyakran emlegetik, hogy mekkora hatással volt rájuk a Pink Floyd, a Black Sabbath vagy a The Doors. Én mint egyszerű laikus vajmi keveset hallok a fent említett legendás zenekarok hatásából, ha felteszek egy Nachtmystium lemezt, persze ez nem jelenti azt, hogy ne lenne igaz, amit Blake Judd állít. Amit én hallok, az egy szintetizátorral vastagon átszőtt, progresszív elemeket is hordozó, de alapvetően sötét, gonosz hangulatot árasztó, egyedi black metal.

A 'Silencing Machine' a hatodik nagylemeze a zenekarnak, és ugyan ezúttal is túlzásnak érzem a pszichedelikus jelzőt, azért azt le kell szögezzem, ez egy nagyon komoly, változatos és színvonalas alkotás. Az infernális black metal még mindig alappillére a Nachtmystium művészetének, de dalról dalra megannyi irányba merészen elkalandozik a zene, figyelmen kívül hagyva a stílushatárokat. Így ez egy rendkívül változatos lemez, egyszerű punk témáktól (Decimation, Annihilation) a nagyívű, fogós dallamokon át (Borrowed Hope and Broken Dreams) az egészen szélsőséges extrém metalig (Reduced to Ashes) sok minden hallható a lemezen. A szintetizátor gyakran eluralkodik a dalokon, nyomasztó, rideg indusztriális zajok, zörejek képében, és Blake Judd brutális torokköszörülése sem teszi könnyeddé a befogadást. De hiába a fagyos, kegyetlen hangulat, a remek riffek és melódiák kíséretében mégis élvezhetővé, színvonalassá válik a produkció. Nem alapmű, de egy különleges, nívós alkotás a 'Silencing Machine'. (Pálinkás András)


Evocation: Illusions of Grandeur

Az 1992 óta tevékenykedő svéd gárda negyedik nagylemezét tarthatjuk kezünkben 'Illusions of Grandeur' címmel, és ahogy elődei, úgy ez a lemez is a Stockholmból származtatott brutális, nyers valamint a göteborgi death metalként elhíresült dallamosabb muzsikát vegyíti mérnöki precizitással. Ennek megfelelően olyan zenekarok hatása figyelhető meg az Evocation muzsikájában, mint az At The Gates, az Entombed, a Dismember, a korai In Flames, de néhol az Amon Amarth heroikus, harcias hangulata is felüti a fejét (nem is csoda, hogy Johan Hegg az Into Submission című dalban vendégszerepet vállalt). A lemez megszólalása is követi a svéd dallamos, melodikus death metal zenekarok többségénél megszokott tendenciát, magyarul túlpolírozott, steril, de kellően vaskos és brutális.

Vesa Kenttäkumpu és Marko Palmén gitárosok keze alól nagyüzemben gördülnek ki a vaskos death riffek és az ultrafogós, ragadós dallamok. Ez az ipari méreteket öltő riff- és dallamgyártás a lemez egyik nagy erénye, hiszen nívós, azonnal ható melódiákat ötlött ki a két bárdista, így üresjárat nincs is a lemezen, ahogy óriási csúcspontok, Only For a Week szintű slágerek sincsenek. De ez nem is olyan nagy baj, hiszen ez a 10 – egyébként erős – dal színvonalas, érett, kimunkált, egységes albummá áll össze. Minőségi, kemény, dallamos, korrekt lemez az 'Illusions of Grandeur', a fent említett zenekarokat kedvelőknek erősen ajánlott hallgatni való! (Pálinkás András)


Dorderuh: Dar De Duh

Miután 2009-ben Hupogrammos és Sol Faur kilépett a Negură Bungetből, megalapították Dordeduh néven saját zenekarukat, Flavius MisarÄƒĹŸ basszusgitáros/énekessel és Ovidiu MihăiĹŁÄƒ dobossal kiegészülve. A következő évben már jött is az első EP ('Valea Omului'), és most itt a formáció első nagylemeze. Zeneileg a Negură Bunget által megkezdett utat tapossák tovább, tehát népi hangszerekkel megtámogatott sokszínű black metalt játszik a román zenekar, ennek megfelelően talán a Negură Bunget 2010-es 'Vîrstele Pămîntului' című nagylemezének egyenes folytatásaként lehetne leírni a 'Dar De Duh'-t.

Jól látszik, hogy Hupogrammos és Sol Faur épp olyan jó érzékkel vegyíti a black metalt a román népzenével, mint egykori zenésztársuk, Negru. Kreativitásuk szinte határtalan, megannyi népi hangszerrel gyönyörűen szövik át sötét, brutális muzsikájukat, ezzel mintegy spirituális utazásra hívva hallgatóságukat. Mesteri igényességgel építenek fortyogó black metal riffek közé olyan népi hangszereken megszólaló, megkapó, varázslatos dallamokat, mint a tilinkó, a szimadron, vagy a cimbalom. A tiszta ének is magasztos, fogós, néha megrázó erejű témákat hoz, míg a brutális vokalizálás gonosz erővel telepszik a muzsikára, megadva így annak a kellő súlyt és brutalitást.

A 'Dar De Duh' egy csodálatos, sötét és feszültségekkel teli utazás, egy végtelenül igényes, sűrűn rétegzett kiforrott mű. (Pálinkás András)