"Béke és szeretet" (?): Égi Zenekar Fesztivál - Pecsa Music Hall, 2012.09.30.

írta Bazsa | 2012.10.08.

Az elmúlt években számtalan kisebb-nagyobb rendezvény keretein belül emlékeztek már meg Radics Béla és Bencsik Samu rövid és tragikusan végződő, ám rendkívüli hatású életművéről. Az Égi Zenekar Fesztivál e tekintetben tehát semmiképp sem számít újdonságnak, kuriózumnak azonban annál inkább. Nem csupán azért, mert hasonló méretűre a 2001-es (szintén pecsás) Radics-emlékkoncert óta nem volt példa, vagy mert ezúttal egy harmadik, kevésbé kultikus, de nem kevésbé tehetséges gitáros, a szintén fiatalon elhunyt Barta Tamás is megkapta a neki járó elismerést.

Ha ugyanis hihetünk a fesztivált megálmodó Schuster Lórántnak (márpedig miért ne tennénk), akkor valószínűleg ez volt az utolsó, valóban nagyszabású esemény, mely e három gitárzseni munkássága előtt tisztelgett. Kijelentésének pedig súlya, üzenete van: a hazai rockzene forradalmát intenzíven megélő, és azt jelentős mértékben formáló zenész-generáció lassan kiöregszik, így sokan közülük kénytelenek lesznek búcsút venni a színpadtól. Az ezen az estén fellépők között vannak, akiknek már régen meg kellett volna ezt tenniük, de olyanok is, akik – velük ellentétben – méltósággal, és nem önmaguk paródiáiként szeretnének távozni a zenei életből.

Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy ne volna szükség a rockzenei hagyományok ápolására. Igenis van, csupán lassan eljön majd az idő, amikor nekünk, fiataloknak kell továbbvinnünk az ettől a generációtól kapott örökséget. Ne szépítsük: ez nem lesz egyszerű! Hiszen számunkra ez a korszak és annak hatásai korántsem élnek annyira elevenen, mint azokban, akik élőben, az újdonság erejétől lenyűgözve tapasztalták meg a Radicsék által véghezvitt zenei forradalmat. Tudunk róla, mert vannak, akik elmondják nekünk, de nem érezzük igazán magunkénak, sem pedig követendőnek/követhetőnek. Nem véletlenül nem látni olyan fiatalokból álló zenekarokat, akik ezen előadók dalaival lépnek fel. Hősök voltak, de nekünk is megvannak a saját hőseink, ahogy az utánunk érkezők sem fogják átérezni, hogy mi teszi különlegessé azokat a zenéket, melyek ma minket őrjítenek meg.

Az idősebb korosztályból azonban még ma is rengetegen vannak, akik számára az ehhez hasonló események többről szólnak, mint egyszerű nosztalgiáról, és ezt egyesek bizony kegyetlenül ki is használják. Hazánk ugyanis bővelkedik egykor szépreményű, és ma is e harminc-negyven évvel ezelőtti, olykor nem is önmaguknak, hanem másoknak köszönhető sikerekben megélhetést kereső olcsó haknistákban, akik még ezt a közösséget is képesek megosztásra kényszeríteni/összezavarni. Vagy a gyors anyagi haszonszerzésnek, vagy egy régi (egyébként az érintetteken kívül a kutyát nem érdeklő) sérelemnek, és az abból származó, máig tartó őszinte utálatnak köszönhetően fordulhatott elő, hogy mindössze egy héttel a fesztivál előtt megrendezésre került egy másik emlékkoncert is, mely bár elsősorban Radics Bélára koncentrált, tematikája és a lebonyolítás módja kísértetiesen hasonlít a Schuster-féle buliéhoz. Engem hihetetlenül nem érdekel, hogy ki szervezett rá kire, vagy éppen ki kivel és miért nem hajlandó együtt színpadra állni (bár minderről nyilvánvalóan megvan a saját elképzelésem és véleményem is), ahogy természetesen mindenkinek jogában áll olyan koncertet szervezni, amilyet akar. Csakhogy egész egyszerűen nem illik ilyet csinálni, és felvilágosult ember az efféle gyerekes eljárás helyett inkább tárgyal, melynek eredményeként vagy közösködik, vagy elegánsan visszalép. Őszintén szólva magasról teszek rá, hogy ebben a szituációban melyik fél a volt a hibás, az azonban biztos, hogy ez így ebben a formában gusztustalan, szánalmas, és mélyen megvetendő, nem mellesleg pedig méltatlan a közönséghez, és főképp méltatlan azokhoz a zenészekhez, akik tiszteletére ezek a rendezvények egyáltalán létrejöttek. No nem mintha az efféle, a magyar rock-szakmára oly nagyon jellemző…gesztus bárkit is meglepetésként ért volna.

Ebből kifolyólag tucatnyi zenészt sorolhatnánk fel, akik valószínűleg valamilyen múltbéli sérelem miatt nem lettek meghívva az Égi Zenekar Fesztiválra, vagy éppen utasították el a szervezők felkérését. Olyan zenészekről van szó, akik számára a megjelenés egyenesen kötelesség lett volna, távolmaradásukra pedig nem létezik elfogadható indok (a nevek nyilvánvalóak, ezért – és persze az esetleges jogi következmények elkerülése végett – nem említeném őket). A sors fintora, hogy ezzel ellentétben akadtak olyanok is (szerencsére csak kevesen), akik megjelentek ugyan, ám nívótlan és trehány előadásukkal nem hogy hozzátenni nem tudtak a produkció értékéhez, hanem sokkal inkább elvettek belőle. Szerencsére azonban láthattunk példát arra is, hogy milyen az, amikor a közös múlt, és az elhunytak iránti tisztelet bizonyul erősebbnek, és az ember képes félrerakni a személyes ellentéteket… még ha csak egy rövid időre is.  

Ezek a zenészek felismerték, hogy egy ilyen este elsősorban nem róluk, hanem Radicsról, Bencsikről, Bartáról, és természetesen a többi eltávozott kiválóságról szól. Ennek volt köszönhető, hogy miközben megállás nélkül sorjáztak a magyar rocktörténet nagy klasszikusai, nem lehetett nem érezni azt a színpadról folyamatosan áradó érzést, amit úgy hívnak: tisztelet. Hiszen az előadók fegyelmezetten, mindenféle tolakodástól mentesen tették a dolgukat, úgy, ahogy ezt egy efféle emlékkoncerten illik.

Elsőként a Radics Béla dalait rendkívül autentikusan prezentáló Tűzkerék xT vette birtokba a színpadot, nagyjából háromnegyed órás műsorukban pedig a Kapitány viszonylag kis terjedelmű életművének valamennyi fontosabb darabja helyet kapott. A produkció egyértelműen Anda Bálint gitáros/énekes játékára épült, aki ritkán tapasztalható hitelességgel tudta magáévá tenni az old school blues/rock stílusát és hangzását.

Sokan gondolják azt, hogy az efféle „régimódi” muzsika inkább kisebb klubokba, kocsmákba való, és bár van ebben némi igazság, a Tűzkerék lendületes előadása tökéletesen illett a Pecsa nagyszínpadára. Ám a legnagyobb fegyvertény mégiscsak az, hogy a jó negyven évvel ezelőtt született Megátkozott ember, a Zöld Csillag, a Lángszívű lány, a Csodálatos utazás, a Lazítás és társaik friss energiákkal töltődtek fel. Ennél pedig nincs is jobb módja annak, hogy a mai fül számára felvételen talán már kissé porosnak ható dalok úgy juthassanak el a fiatalabb közönséghez, hogy közben megőrizzenek valamit a hatvanas-hetvenes évek hangulatából. Ugyanez pedig nem csupán a Radics-szerzeményekre igaz, hanem az olyan, egykor általa is játszott alapművekre is, mint Jimi Hendrix Purple Haze-e. Vagyis újfent bebizonyosodott, hogy ha van zenekar, amelyik – átvéve a nagy öregek helyét – a későbbiekben főszerepet vállalhat az efféle múltidéző/hagyományőrző eseményeken, akkor azok kétségtelenül a Tűzkerék.

Bencsik Samu és Barta Tamás munkássága a második felvonásban, Schuster Lóránt vezényletével elevenedett meg, aki igazi karmesterhez méltón tartotta kézben az eseményeket. Nem volt könnyű művelet, hiszen minden dalban más és más vendégművész érkezett a színpadra, folyamatosan váltva a házigazda szerepét betöltő P. Mobil zenészeit. Szerencsére azonban nyoma sem volt az efféle helyzetekben gyakorta tapasztalt fejetlenségnek, hiszen jól láthatóan szinte mindenki komolyan vette a feladatot, így minden rendezetten, kavarodásoktól mentesen zajlott. Az így megszületett alkalmi formációk pedig mi mást, mint a Mobil, a P. Box, a Hungária és az LGT klasszikusaiból álló, igen masszív műsort raktak össze. Előbbi kettő, vagyis a Bencsik-szerzemények túlsúlya szerintem senkinek nem okozott sem nagy meglepetést, sem pedig gondot, hiszen kivétel nélkül a magyar rocktörténelem korszakos alkotásai ezek.

Szinte lehetetlen volna felsorolni, hogy hányan fordultak meg e két zenekarban az évek során, és annak köszönhetően, hogy közülük igen sokan tiszteletüket is tették ezen az estén, a dalokat olykor eddig soha nem látott felállások szólaltatták meg. Különösen érdekes volt az Ómen / Soha nem elég duó Koroknai ÁrpádSándor „Günter” József (az 2001-ben újjáalakított P. Boxból) – Papp Gyula (jelenlegi P. Mobil-billentyűs) – Zselencz „Zsöci” LászlóPálmai Zoltán (az 1986-ig működő „ős” P. Box ritmusszekciója) összetétel, vagy a Forma 1 és a Halálkatlan / Miskolc / Menj tovább hármas.

Előbbiben ugyanis Koroknai mellett Nagyfi Laci, utóbbiban pedig Varga Miklós csatlakozott a házigazda ’P.’ előtagú Mobilhoz. A prímet mégis az a jelenet vitte, amikor Lóri felkonferálta a jelenleg a ’Mánia’ utótagú Mobilban muzsikáló Kékesi ’Bajnok’ Lacit. Azt hiszem, hogy a két zenekarhoz kapcsolódó meseszép történet vázolása nélkül is nyilvánvaló, hogy milyen gesztusról van itt szó. (Mellékesen jegyzem meg, hogy szívesen láttam volna hasonlót egyebek mellett a szánalmas pereket generáló, és az ezen az estén szégyenletes módon meg sem említett Cserháti Pityi emlékét gyerekes civódásukkal folyamatosan gyalázó egyes és kettes számú P. Boxtól is.)

Míg a Simli Showban éneklő, gitározó (a basszusgitárt egyébként itt „dublőre”, Sáfár Öcsi vette át), és a dal zongoraszólóját is vállaló Bajnok feltűnése az este egyik legkellemesebb meglepetését jelentette, addig azt rögtön a legkellemetlenebb követte. Oláh Ibolyát – kétségtelenül bivalyerős hangja ellenére – egyébként is szokás nem szeretni, bevonulása nem is aratott osztatlan sikert. A számomra egyébként úgy általánosságban szimpatikus vad ösztönszerűség azonban semmit sem ér, ha az elképesztően hamis hangokkal párosul. Ibolya rendkívül komoly intonációs problémákkal küzd, ami elfogadhatatlan egy professzionális énekesnőtől, kínomban kénytelen is voltam egy rövid időre elhagyni a termet (igaz, hogy előadása még mindig elviselhetőbb volt, mint a hasonló problémákkal küzdő Sárdy Barbara néhány dallal korábban borzalmasan aláénekelt Vallomása). A kemény rock alap jótékony hatásainak köszönhetően a Vágtass velem szerencsére egy fokkal használhatóbbra sikerült, a megpróbáltatások sora azonban itt még korántsem ért véget… Az a csörömpölés ugyanis, melyet a következőként elhangzó két LGT-dalban (Gipszeld be a kezed, Ő még csak most 14) Laux József dobostól hallhattunk, kimerítette a tragikomikus fogalmát. A közönség számára természetesen sokkal fontosabb maga a tény, hogy egy színpadon láthatták őt, Frenreisz Károlyt és Szűcs Antal Gábort, így a hangulatra nem is lehetett panasz. Bennem azonban – az azonnali távozás gondolata mellett – megfogalmazódott, hogy amennyiben valaki már nem képes méltósággal színpadra állni, és ennek ellenére mégis megteszi, azzal csupán saját dicső múltját és egykori sikereit csúfolja meg… méghozzá nagyon.

Agonizálni azonban nem volt idő, hiszen ezután újra Mobilizálódott a színpad, és sorban érkeztek a magyar rockzene olyan örökérvényű klasszikusainak számító Bencsik-slágerek, mint a Miskolc, a Menj tovább, a Rocktóber és az Utolsó cigaretta. A műsor ezen blokkja is vendégzenészek aktív közreműködésével zajlott, köztük olyan korábban is szereplőkkel, mint Sáfár Öcsi és Pálmai Zoltán, valamint Varga Miklós, Kiss Zoli, és egy rendkívül fiatal, ámde igen tehetséges gitáros, Somogyi Remig.

Természetesen itt kapott helyet a lényegében minden elhunyt magyar rockzenésznek szóló emlékdal (A Zöld, a bíbor és a fekete) is, a Csillag leszel – melynek során szépen sorban felszállingózott mindenki, aki ebben a grandiózus produkcióban részt vett – pedig méltó fináléja volt a maratoni hosszúságú, az imént említett kínos pillanatoktól eltekintve egyébként remek hangulatú megemlékezésnek.  

Hogy ezeknek a daloknak a mai napig van létjogosultságuk, arra a kvázi-teltház, valamint az eleinte kissé visszafogott, később azonban igen lelkessé váló közönség a bizonyíték. Igaz, hogy a fiatalabb generációt képviselők rendkívül alacsony száma egyben jelzi: nem biztos, hogy ez mindig így is marad. Azonban remélhetőleg mindig lesznek olyanok, akik kötelességüknek érzik majd a magyar rockzene hagyományainak ápolását, még ha az élmény nem is lesz ugyanaz, mint ahogy azt Radics, Bencsik, Barta és a többiek egykori zenészkollégái adják vissza. Ugyanakkor korántsem igaz, hogy a hangszert szögre akasztók számára ne volna még feladat. Bizony, hogy van, méghozzá olyan, ami talán fontosabb magánál a zenélésnél is: ez pedig a nevelés, mely nem csupán a hangszeres tudás, a tapasztalat és a helyes zenei gondolkozás átadását jelenti, hanem annak megtanítását is, hogy ez a világ alapvetően egymás tiszteletére és megbecsülésére épül. Sokan vannak közöttük, akiknek ez ügyben rengeteget kellene még tanulniuk, ám az Égi Zenekar Fesztivál megmutatta, hogy mekkora ereje tud lenni ennek.

Setlist (házigazda: P. Mobil):

Főnix éjszakája / Örökmozgó / A pokolba tartó vonat / Maradsz, aki voltál / Kétforintos dal / Rémlátomás / Eredeti rubin / Ómen / Soha nem elég / Tűzimádó / Ha megszólalnál / Forma 1 / Vallomás / A király / Simli Show / Várlak / Vágtass velem / Gipszeld be a kezed / Ő még csak most 14 / Halálkatlan / Miskolc / Menj tovább / Rock ’n’ roll / A zöld, a bíbor és a fekete / Utolsó cigaretta / Rocktóber / Csillag leszel

P. Mobil:

Schuster Lóránt (zenekarvezető), Sárvári Vilmos (gitár), Baranyi László (ének), Papp Gyula (billentyűs hangszerek), Tarnai Dániel (basszusgitár), Szebelédi Zsolt (dob)

Vendégek:

Adamis Anna, Bergendy István, Cziránku Sándor, Csomós Péter, Felkai Miklós, Fodor „Medve” Sándor, Frenreisz Károly, Gál Gábor, Harmath Albert, Horváth Attila, Karácsony János, Kékesi „Bajnok” László, Koroknai „Kori” Árpád, Laux József, Mr. Basary, Nagyfi László, Nyerges Attila, Oláh Ibolya, Pálmai Zoltán, Sándor „Günter” József, Sárdy Barbara, Szécsi Attila, Varga Miklós, Zselencz „Zsöci” László

Szerző: Bazsa

Képek: Eox The Selector