Varázslat 12 húron: Kip Winger - Club 202, 2012.09.26.

írta meszo | 2012.09.30.

Immár közel három évvel az anyazenekar ominózus hangosítással bíró koncertje után Kip Winger úr egy igazán jó hírrel szolgált magyar tisztelői számára. A hír nem más volt, mint hogy európai egyszemélyes szólóturnéja keretében útba ejti fővárosunkat is. Általános esetben rögtön kezdődhetne a fanyalgás, miszerint „az egynegyed zenekar eljön haknizni a Fehérvári útra”, ám azt ugyebár mindenkinek tudnia kell, hogy jelen esetben szó sincs erről. Ennek oka, hogy hősünk nem csupán a Winger frontembere, hanem egy zseni, akinek kvalitásai aligha szorulnak bemutatásra az őt valamelyest ismerő hallgatóság számára. Ráadásul a sokunk által kedvelt zenész már több ízben is bemutatta unplugged műsorát a hazai nagyérdeműnek. Legutóbb 4 évvel ezelőtt, az A38 hajón tette ezt meg. (Azóta is bánom, hogy nem lehettem jelen…)

 

 

Kip Winger idei szólóturnéját már csak életjel adás szempontjából is fontosnak tartottam, ugyanis a nagy kedvencemmé avanzsált ’Karma’ című album turnéja óta kissé hiányolom az eseményeket a muzsikusok háza tájáról. Merem remélni, hogy ez a csend egy közeljövőben várható új album előzménye... Azonban most kanyarodjunk vissza Kipre! Aki nem csupán remek csapatát, hanem szólómunkásságát is ismeri, tudhatja, hogy nem csupán egy tökéletes rockzenész, hanem egy érzékeny lélek is, aki muzikalitásában és intelligenciájában vitathatatlanul jó pár kollégája felett jár. Épp ezért – annak ellenére, hogy még sohasem volt szerencsém megtekinteni ebben a formában – előre sejtettem, hogy Winger szólóestje egészen más dimenziókat fog bejárni, mint egy átlagos akusztikus show. Beszámolóm címe alapján sejthető, hogy mindezt jól gondoltam, ám ne szaladjunk ennyire előre…

Induljunk a kígyóharapástól! Igen ám, merthogy a „bemelegítés” első felét Lőrincz Károly akusztikus, Whitesnake-re szakosodott formációja, a Snakebite vállalta magára. Be kell vallanom, az előadás első néhány percét sajnálatos módon lekéstem, amiért ezúton szeretnék elnézést kérni a duótól! Sajnos a két úriember a nyitó szereppel együtt képtelen volt magára vállalni az első fecskék mostoha sorsát, mégpedig a maroknyi nézőszámot. Károly persze e helyzetet viccesen „családias hangulatként” kommentálta, ám jómagam inkább elgondolkodtam rajta, hogy a Whitesnake dalok e hiteles, hazai interpretációja vajon miért csak ennyi embert érdekel. Ugyanis Lőrincz Károlyról tényleg elmondható az, ami országunkban bizony csak nagyon kevesekről: képes stílusosan prezentálni David Coverdale énektémáit. Mindemellett pedig egy laza, görcsmentes frontember is, aki maximálisan otthon van a színpadon.

A gyönyörű Solider of Fortune című dallal záruló „Fehérkígyó idézést” az Irigy Hónaljmirigy frontembereként ismert Sípos Péter által vezetett Triász követte a világot jelentő deszkákon, azonban műsoruk nagy részét bizonyos okokból nem tudtam végigkövetni. Történt ugyanis, hogy időközben a helyszínre érkezett az este főhőse is, aki a backstage felé vette az irányt, majd pedig „most vagy soha” alapon magam is így tettem egy közös fotó érdekében. Bár eredeti tervem csupán egy „Kippel vigyorgunk, mint a vadalma” című kép végrehajtása lett volna, a dolgok végül egészen másképp alakultak. Időközben spontán megbeszélés alapján egy interjú fotófelelőse is lettem. A vártnál hosszabb idő alatt pedig bővebb betekintést nyerhettem a színpadon kívüli Kip Winger életébe. Nos, leginkább annyit mondhatnék: példaértékű. Kevés ilyen sztárallűröktől mentes, puritán személyt láthatunk a rockszakmában. Ennek megfelelően a vele folytatott interjú is egy közvetlen, barátságos beszélgetés volt, amely során készségesen mesélt pályafutásáról, megmutatta mindig magánál hordott kottajegyzékeit, dedikált, fotózkodott… Egyszóval mindent megtett, hogy a legrokonszenvesebb rockzenészek egyikeként tekinthessünk rá.

Valamennyivel kilenc óra után (nem volt kedvem megnézni az időt…) nagy ováció közepette színpadon termett, aki miatt mindnyájan a klubba látogattunk e szerda este. Már az első percekben megvillantotta sajátos humorát, ami a közönséget mindvégig egy emberként késztette hangos nevetésre. A bevezető konferálást követően megpendítette az első akkordot jól ismert, 12 húros akusztikus gitárján, és ettől fogva elindult a címben is említett varázslat… Igen, Kip fantasztikus énekes, kiválóan ért az akusztikus gitárhoz is, na de ez még közel sem mond el mindent abból, amit láthattunk… Ebből az emberből ugyanis mindemellett árad valami, amit legjobban talán a karizma szóval tudnék jellemezni. Egész egyszerűen lehengerlő előadó, aki minden mozdulatával megéli és tökéletesen interpretálja a muzsikát, és aki önkénytelen megborzongásra készteti az embert. Ez pedig egy színpadon álló muzsikus talán legfőbb küldetése, és annak teljesítése a legfőbb erénye is egyben.

Zenei odalát tekintve egy ilyesfajta „performance” a világ talán legnehezebbikje is, hiszen a deszkákon álló zenész mindenfajta értelemben tökéletesen magára utalt személy, a közönség szeme és füle pedig csak és kizárólag rajta pihen. Egy zenekari szerepléssel ellentétben nincs a színpadon, aki „ápol s eltakar”… Épp ezért hatalmas elismerésre ad okot az a hihetetlen perfekció, ami hősünket jellemezte. Itt kérem szépen nem voltak melléfogott akkordok, és félrepozícionált hangok, volt viszont elképesztően precíz hangszeres játék, és egy őserejű HANG!

Ilyen szintű előadás mellett nekünk, a hallgatóságnak szinte mindegy lehet, hogy mely szerzeményeket is halljuk, hiszen ekkor életbe lép az oly’ sok helyen leírt, egyébként rendkívül találó „telefonkönyvet is előadhatná” elmélet. Ám szerencsére Kip Wingernek ez a kérdés sem volt mindegy, így egy igazi „best of” válogatást kaphattunk a Winger, illetve a szólóéletműből. A Miles Away című örök klasszikus előadására egy ifjú hölgyet is a színpadra invitálta a közönségből egy kis közös éneklés céljából, hogy addig se legyen egyedül… (Na és a lány milyen jól tudta a szöveget!) Nagy örömömre kevésbé nyilvánvaló tételek is terítékre kerültek, mint például a ’IV’ című album gyönyörű balladája, a Blue Suede Shoes, vagy épp az eddigi legutolsó ’Karma’ egyik húzódala, a sodró lendületű Deal With The Devil. (Be kell, hogy valljam: számomra a két legkedvesebb Winger album épp a két legutóbbi.)

Szinte öt percként suhant végig rajtunk ez a rendkívül tartalmas előadás, amelyet a ráadásra is „visszaerőszakolt” főhős végül a Hungry című slágerrel zárt, majd pedig ígéretet tett rá, hogy hamarosan visszatérnek a zenekarral, és szétzúznak minket. Úgy legyen!

Kip Winger tehát jött, látott és győzött, mi pedig elégedetten távozhattunk a Club 202-ből. Várjuk vissza a teljes csapattal, és egy, a három évvel ezelőttinél milliószor jobb hangosítással!   

Szerző: meszo

Képek: Török Hajni

Köszönet a Hammer Concerts-nek!

Legutóbbi hozzászólások