fbpx

Első Hallásra: Július és Augusztus a szerkesztők és munkatársak fülével

írta Hard Rock Magazin | 2012.09.24.

Az ősz első hónapjában még annyira siratjuk a nyarat, hogy még ilyenkor is kénytelenek vagyunk visszatekinteni a két legforróbb hónapra. Ha ránézünk a táblázatra, láthatjuk, hogy kifejezetten erős verseny alakult ki az élbolyban. Hat album szerintünk átlagon felülien jól sikerült a nyáron, de győztes most is, mint mindig, csak egy lehet. Talán most nem is azé a dobogó legfelső foka, akire számítanánk….

8.0 – Threshold:  March Of Progress
7.7 – Katatonia: Dead End Kings
7.7 – Steve Vai: The Story Of Light
7.6 – Testament: Dark Roots Of Earth
7.4 – Texas Hippie Coalition: Peacemaker
7.2 – Lynyrd Skynyrd: Last Of A Dyin’ Breed
6.7 – Tourniquet: Antiseptic Bloodbath
6.6 – Serj Tankian: Harakiri
6.4 – Korpiklaani: Manala
6.4 – Ensiferum: Unsung Heroes


Adamwarlock

8.5 – Testament: Dark Roots Of Earth
8.0 – Texas Hippie Coalition: Peacemaker
8.0 – Steve Vai: The Story Of Light
8.0 – Katatonia: Dead End Kings
7.5 – Threshold:  March Of Progress
7.0 – Korpiklaani: Manala
6.5 – Serj Tankian: Harakiri
6.0 – Tourniquet: Antiseptic Bloodbath
5.5 – Lynyrd Skynyrd: Last Of A Dyin’ Breed
5.0 – Ensiferum: Unsung Heroes

Testament:  Szerintem év lemeze gyanús alkotás…. Sötét hangulatot árasztó muzsika, Chuck Billy meg túlteljesített önmagán. Kemény,zúzós zene… Ez napjaink thrash metalja, ami őrzi a hagyományokat, de mégis modern. A hangzás tökéletes, számok ütnek. Mi kell még?

Texas Hippie Coalition: Lásd lemezkritikámat.

Steve Vai: Szerintem Vai bácsi most nagyot alkotott. A G3-ak közül nem ő a kedvenc, de itt aztán le a kalappal. Nagyon okosan használta a száraz fáját a ’The Story Of Light’-on, és zseniális a dallamvezetés. Néha groove-os, néha metalos, de számtalan műfaj találkozik a játékában. Ténylegesen az emeli az átlag fölé, hogy ahhoz képest, hogy instrumentális albumról van szó, cseppet sem bír a monotonitással, ami ennek a műfajnak sajátja. Ezt bárki hallgathatja egészen nyugodtan.

Katatonia: Ezen a lemezen nincs töltelékszám. Ott kemény ahol kell, ott érzelmes, ahol nem számítanánk rá, és végig muzikális. Egy saját világot teremtett, ami annak az esszenciája, ami ma a Katatonia együttes egésze.

Treshold: Nagyon tetszett a lemez, bár alapvetően nem az én ízlésem. Ami jó az viszont műfajtól függetlenül jó. Inteligensen megkomponált számok, maradandó dallamok, remek hangulat. Többször elő fogom még venni, lehet, hogy még egy hónap és kerekebb számot adok nekik.

Korpiklaaani: Ez az, amit a Korpi nyújtani tud. Piálás, felhőtlen hangulat, kemény alapok, döngő riffek. Talán nekem annyi hiányzott, hogy nincs rajta egy olyan igazi nagy átütő sláger. Ettől még jól vizsgázott nálam a ’Manala’:

Serj Tankian: Én nem igazán kedveltem a SOAD-ot, és Serj barátunk szólókarrierje sem tudott megfogni. A ’Harakiri’ viszont egy olyan alkotás, amibe szerintem érdemes belefülelni. Közel sem átlagos, néhol meglepően okos zenei megoldásokkal. A dalok ritmikája, néhol tördelt dallama jót tett a lemeznek. Nem mondom, hogy a világ legizgalmasabb kiadványa, de sokkal-sokkal nagyobb trágyák is láttak már napvilágot. Ez meg nagyon nem az alsó kategória.

Tourniquet: Az ’Antiseptic Bloodbath’ az a lemez, amire én legszívesebben egy N/A-t adnék. Nem mondom, hogy tetszett, de mindenképpen érdekesnek tartottam. Innen-onnan elemeket átvevő dalok, amiket néhol a thrash szóval illetnék, aztán meg jön egy heavy metalos betét. Lehet, hogy még hallgatnom kell, de így pár hallgatás után még nem találtunk egymásra, de  képtelen vagyok rossz pontszámmal illetni.

Lynyrd Skynyrd: Nekem ez a lemez egy kicsit átlagos szagúra sikerült. Igazi átütő dolgot nem nagyon éreztem rajta, és végig az járt a fejemben, hogy valami ebből hiányzik. Szerintem a csapat fölött már eljárt az idő, és számomra nagyon egysíkúvá vált a zenéjük. A csapatot szerintem csak a rajongói tartják életben,  elég lenne, ha csak turnéznának.

Ensiferum: Nem tudták hozni az elvárt színvonalat. Kicsit ez most mellé ment. Uncsi.


Bazsa

9.5 – Steve Vai: The Story Of Light
8.0 – Texas Hippie Coalition: Peacemaker
8.0 – Katatonia: Dead End Kings
7.5 – Ensiferum: Unsung Heroes
7.0 – Serj Tankian: Harakiri
6.5 – Lynyrd Skynyrd: Last Of A Dyin’ Breed
6.5 – Threshold: March Of Progress
6.0 – Testament: Dark Roots Of Earth
5.5 – Korpiklaani: Manala
5.0 – Tourniquet: Antiseptic Bloodbath

Steve Vai: Alapjáraton a tradicionálisabb, feeling alapú gitározás híve vagyok, éppen ezért a Vai-életmű egy igen jelentős része rendkívül nehezen emészthető számomra. Még szerencse, hogy ez a lemez nem is hallgatható olyan módon, ahogy azt korábban megszokhattuk: itt ugyanis a gitár már nem csupán a technikai bravúrok és virtuóz szólók megszólaltatásának eszköze. A riffek, a dallamszólók, és a szólószerű témák ugyanis dalkompozíciókat hoznak létre, és teszik mindezt oly módon, hogy néha egyenesen meg is feledkezünk arról, hogy tulajdonképpen gitárzenével van dolgunk. A hangszer páratlanul innovatív, eredeti, és nem utolsó sorban dalközpontú felhasználása ez, vagyis a ’The Story Of Light’-nak köze sincs a hagyományos értelemben vett „gitáros” lemezekhez. És éppen ettől annyira csodálatos.

Texas Hippie Coalition: Akik nem szimpatizálnak kedvenc southern suhancaink, vagyis a Black Stone Cherry legutolsó lemezének határozottan populárisabb, kissé elnickelbackesedett irányával, azok garantáltan örömre fognak lelni a THC groove-os, koszos (vagy ahogy a zenei szakszó mondja: bivalybaszó) muzsikájában. A ’Peacemaker’-t hallgatva kedvem lenne egy hatalmas steakkel, no meg egy üveg jó amcsi whiskey-vel felpattanni kedvenc traktoromra, és padlógázzal letarolni, majd beszántani vele a  Ewing-villát. Ami pedig marad belőle, azt majd úgyis „elfújja a Dél”. 

Katatonia: A 2001-es ’Last Fair Deal Gone Down’ nem csupán azért volt mérföldköve a svéd bánatmetal csapat pályájának, mert ezen a zseniális lemezen találták meg végre igazán a saját hangjukat, hanem mert többé-kevésbé a későbbi lemezek irányát is kijelölte. Joggal vetődhetne fel tehát a kérdés, hogy hová lett zenéjükből a fejlődés és az izgalom, ha a saját, tágan értelmezett kereteik között nem volnának mindig képesek meglehetős változatosságot produkálni. A ’Dead End Kings’ egy újabb ilyen a sorban.     

Ensiferum: Az epikus folk/pagan-vonal leghitelesebb és egyben legjobb csapata eddig csakis minőségi munkát adott ki a kezei közül, és szerencsére most sincs ez másként. Egytől egyig remek dalok sorakoznak az ’Unsung Heroes’-on, külön becsülendő, hogy újabb apró megoldásokkal (gondolhatunk itt a helyenként szinte már progresszívbe hajló dalszerkezetekre, vagy a korábbiaknál egy hangyányival dominánsabb női énekre) ezúttal is próbálták színesíteni a megszokott, hősies pátosz által uralt muzsikát. Alapvető, igazán nagy meglepetés tehát nem is fogja érni a csapat rajongóit, mi több, gyakorta botlanak majd igen sokszor hallott dallamokba és harmóniamenetekbe, ennek ellenére az Ensiferum továbbra sem tud hibázni.

Serj Tankian: Az egyedi, különleges hang egy énekes számára legalább akkora mértékben áldás, mint átok. Ez az oka annak, hogy a System Of A Down (egykori?) frontembere bármit is csináljon, nem tud, és valószínűleg soha nem is fog kiszakadni az anyabanda árnyékából. Még annak ellenére sem, hogy a ’Harakiri’-n képviselt zenei világ lényegesen közérthetőbb, kevésbé csapongó, és a Serjhez szinte védjegyszerűen hozzátartozó enyhe infantilizmus is csak foltokban fedezhető itt fel.  Nem mintha ez a komolyabb, letisztultabb hangvétel problémát jelentene…sőt.

Lynyrd Skynyrd: Az efféle egyből bejövős, déli ízű hard rockkal amennyire nehéz mellélőni, legalább annyira kemény feladat nagyot robbantani. Éppen ezért már önmagában sikerként könyvelhetjük el, ha egy csapat – amolyan köztes megoldásként – képes egy szerethető, bármikor szívesen hallgatható lemezt összehozni. A Lynyrd pedig megtette, amit kell. 

Threshold: Rettenetes nagy bajban vagyok, mert a Threshold ismét egy piszok jó dalokkal telepakolt, rendkívül ötletes és izgalmas lemezt készített. Ugyanakkor az efféle AOR-os beütésű, kissé statikus prog.rock/metal éppen a dinamika, pontosabban annak hiánya miatt – hosszabb távon – nem igazán tud lekötni.  Tudom, balra fordulok, és fogok egy keresztet…

Testament: Nincs különösebb okunk panaszra a 2012-es thrash-termést illetően, hiszen a műfaj nagyjai mind remek lemezekkel rukkoltak elő, és nincs ez másként a Testament esetében sem. És bár sem a stílus, sem a veterán csapat nem tartozik a kedvenceim közé, Chuck Billyék lehengerlő élő teljesítménye minden alkalommal lenyűgöz, az ott hallható energia pedig a maradéktalanul megvan a ’Dark Roots Of Earth’-ben is.       

Korpiklaani: A Finntroll mellett a Korpiklaani szolgált rá leginkább a nem különösebben hízelgő „bazári folk metal”-jelzőre, hiszen ezek a csapatok a „hogyan húzzunk le még egy bőrt egy már amúgy is bőven csúcsra járatott műfajról” című szemlélettel oroszlánrészt vállaltak abban, hogy az egykor kuriózumnak számító stílus sörtől bűzlő, olcsó haknivá avanzsálódjon. Külön-külön persze nincs baj az általuk készített lemezekkel, ahogy egyébként a ’Manala’ sem sikerült rosszul, de könyörgöm: nem sok ez már egy kicsit a jóból?
Tourniquet: Számomra teljességgel megfejthetetlen, hogy hová is szeretne kilyukadni ez a formáció. Valahová nagyon, ez világosan hallatszik, ám a bonyolult hangszeres megoldások (különösen dob-fronton), az indokolatlan téma- és műfajhalmozás megfelelő funkcionalitás nélkül nem egyéb, mint katyvasz, ez pedig közel sem egyenlő azzal, amit valóban innovatívnak szoktunk nevezni.


Jocke

8.5 – Tourniquet: Antiseptic Bloodbath
8.5 – Lynyrd Skynyrd: Last of a Dyin’ Breed
8.0 – Threshold:  March of Progress
8.0 – Serj Tankian: Harakiri
8.0 – Testament: Dark Roots of Earth
8.0 – Texas Hippie Coalition: Peacemaker
7.5 – Ensiferum: Unsung Heroes
7.0 – Katatonia: Dead End Kings
7.0 – Korpiklaani: Manala
4.5 – Steve Vai: The Story of Light

Tourniquet: A Tourniquet az a zenekar, amelynek valószínűleg soha nem mennék el a koncertjére, annak ellenére, hogy egyedi atmoszférájú zenéjüket zabáltam, mint a cukrot, pedig nem habkönnyű csemegéről beszélünk (a szobarockerség intézményét pedig mélységesen elítélem). Eszméletlenül színes a hangszeres felhozatal, cselló, hegedű és trombita is felbukkan például The Maiden Who Slept in the Glass Coffinban, miközben majd’ mindegyik dalnál más játszotta fel a gitáros részeket. A sablonosságot hírből sem ismerő dalcímekért pedig külön elismerés.

Lynyrd Skynyrd: Az, hogy rocktörténelem egyik legszimpatikusabb és legrégebbi zenekara még ennyi év zenélés és ilyen sok tragédia után is képes kiadni egy ilyen laza és feelinges, és ami a legfőbb, minőségi albumot, az számomra hihetetlen. Ebben az eszméletlen sűrű mezőnyben is az élbolyban!

Threshold: Nagyon sajnáltam, hogy Andy MacDermott pár éve kilépett a Thresholdból, sőt, azóta sajnos el is hunyt az énekes. Talán az énekes-csere is közrejátszott abban, hogy ilyen hosszú idő (öt év) telt el az előző album óta, de a visszatérő Damien Wilson is egy szuper torok. Számomra a Threshold mindig is a befogadhatóbb oldalát képviselte a progresszív zenének, és ez most sincs másként, még akkor sem, ha talán egy leheletnyivel kevésbé sikerült jól, mint a ’Dead Reckoning’, amire az előbb már célozgattam. De csak egy leheletnyivel!

Serj Tankian: Először nehezen birkóztam meg Serj új anyagával, néhány dalt kifejezetten idegesítőnek találtam (a Ching Chime-nál azt hittem, hogy önként a szobám falába szaladok – ráadásul fejjel), de aztán győztek a megadallamok, a slágeres pop-rock dalok és persze Serj különleges, senkivel össze nem téveszthető hangja. A Butterfly, az Occupied Tears, a Deafening Silence (mekkora cím!?) vagy a Reality TV egyszerűen zseniálisak!

Testament: Erős album, jó koncert (áramszünet ellenére), magas pontszám. Ugyan nem a Testament az elsőszámú thrash-beszállítóm, de ha a Voivod vagy a Kreator épp nem ér rá, akkor Chuck Billy-ékkel is tökéletesen elvagyok.

Texas Hippie Coalition: A mezőny sötét lova volt számomra. Eszméletlenül feelinges ez is (ez lenne tán az idei nyár kedvenc szava?), de a lazaság mellett ott bújnak a súlyos gitárriffek és a kíméletlenül kalapáló dobok. Tökéletes hangzás a lemezjátszóból, biztos nyakfájdalom a koncertek után.

Ensiferum: Érdekes. Mégpedig az az érdekes, hogy nem olvastam túl hízelgő kritikákat az ’Unsung Heroes’-ról, pedig szerintem nincs itt az égvilágon semmi baj. Ez egy jól megszólaló (picit lehetne azért dinamikusabb), változatos album, bár az is igaz, hogy van rajta egy-két se szaga, se színe szerzemény. A Bamboleo miatt pedig még az is megfordult a fejemben, hogy két pontot levonok tőlük büntiből. De az az áldott jó szívem, ugyebár… viszont már az intro mindenért kárpótol minket.

Katatonia: A legjobban az év egyik legigényesebb borítójával előrukkoló Katatonia albumát vártam a nyár végi EH-felhozatalból, talán ezért is ért egy kicsit csalódásként, amit hallottam. Kicsit egysíkú, csúcspontok nélküli ez a korong, a gitárok néha túlságosan is megbújnak a háttérben. Ettől még a ’The End Kings’ igényes és többször hallgatható, borongós atmoszférája nem engedi, hogy csak egy kósza, egyéjszakás kalandként tekintsünk rá. Az tény, hogy a direktebb zenéket részesítem előnyben, de abban azért biztos vagyok, hogy hálok még idén a Katatoniával (ez tán már nekrofília lenne?) Nehéz a döntés, de alapvetően a magasabb pontszám felé tendálok.

Korpiklaani: Annyira nem vagyok mazochista, hogy egy alapvetően folk metal (de a „szilaj észak egyszerű gyermekeként” azt is mondhatnám, hogy „favágó”, meg „sörmetal”) lemezt kétszer is végigpörgessek egymás után, így csak az egyik verziót, jelesül a finnt tettem be a lejátszóba. Egy-két dal erejéig kipróbáltam azért az angolt is, de egyértelműen az anyanyelvi CD-t javaslom. A fehérvári buliról lemaradtam, amit most így, a ’Manala’ végighallgatása után egy picit azért bánok.

Steve Vai: S akkor elibém tornyosult a művész, aki oly hangokat fogott le hangszerén, amikről el sem tudtam eddig képzelni, hogy végtelen Univerzumunk alkotóelemei… Na, számomra épp ez a baj ezzel: nekem az élvezhető zene nem egyenlő a gitármáguskodással. Az ilyen performanszokat megtapsolom, elismeréssel csettintek, de egy centet nem áldoznék rá az utóbbi időben igencsak meglaposodott bugyellárisomból. Steve Vai ördögien kezeli a hangszert, csakhogy nem tetszik, amit előcsal belőle.


karpatisz

10.0 – Steve Vai: The Story Of LightĹ°
9.0 – Katatonia: Dead End Kings
9.0 – Threshold: March Of Progress
8.0 – Testament: Dark Roots Of Earth
8.0 – Lynyrd Skynyrd: Last Of A Dxin’ Breed
7.0 – Korpiklaani: Manala
7.0 – Ensiferum: Unsung Heroes
6.0 – Serj Tankian: Harakiri
6.0 – Texas Hippie Coalition: Peacemaker
4.0 – Tourniquet: Antiseptic Bloodbath

Steve Vai: Mit is írhatnék a világ legjobb gitárosának új albumáról! Minden szemszögből nézve hibátlan. Mestermű. Nagyon remélem, hogy ez a lemez Budapesten is bemutatásra kerül.

Katatonia: A korábbi Katatonia lemezek nem voltak ilyen hatással rám. Nagyon tetszettek a zenei megoldások és az ötletes hangszerelés. Ez volt az a lemez, amit nem tudtam úgy hallgatni, hogy nem rá figyelek. Remélem a csapat megtartja a továbbiakban ezt az irányvonalat.

Threshold: A rovatban szereplő albumok közül ez volt az, amitől igazán sokat vártam. Nos, a katarzis elmaradt, mert semmi nem volt a lemezen, amire felkaptam volna a fejem. A lemezt hallgatva sokszor a Shadow Gallyery jutott eszembe. Az ötletek, a dallamosság, a vokális megoldások – a progresszív zenekaroktól várható magas színvonal jellemzi a lemezt.

Testament: amikor elindítottam a lemezt, rögtön hatalmasat ütött. Igazi erő, ’jó torok’, ütős nóták és szuper hangzás. Úgy gondolom, hogy egy igazi trash metál lemeznek ilyennek kell lennie.

Lynyrd Skynyrd: A country-blues hangulat rögtön magával ragadott, amikor ezt az albumot hallgattam. A rock zene elemei számomra kicsit idegenek voltak, gondolok például a hangzás vastagságára. Első hallásra nekem Eric Sardinas neve villant be, az ő zenéje keltett bennem hasonló érzést.

Korpiklaani: A finn folk elemek nagyon tetszettek az albumon, alapvetően az egész lemeznek jó hangulata van. Sok pörgős dal, jól esett végighallgatni.

Ensiferum: Ezen a lemezen inkább a folk és a szimfonikus részek tetszettek, a metálos-hörgős énekes részek kevésbé hatottak meg. A kórus betétek nagyon jól hangszereltek. Kíváncsi lennék egy instrumentális változatra ebből a lemezből. J

Serj Tankian: A lemez fájdalmas hangulatával alapvetően nem tudtam azonosulni. Ha az érzéseimet félre teszem, akkor a lemez egy jófajta modern dallamos rock.

Texas Hippie Coalition: Ez a fajta kemény rock, amit a THC játszik, egyáltalán nem az én világom. Ennek ellenére az alapvetően pörgős, jó hangulatú lemez néhány száma tetszett. Igazi amerikai rock buli zene, ami élőben nagyot üthet egy rock kocsma közönségének körében.

Tourniquet: A rovatban szereplő lemezek közül ez volt az az egy, amit egyáltalán nem tudtam befogadni. A zene és a ’tartalom’ sem az én világom.


Meszo

10.0 – Steve Vai: The Story Of Light
9.0 – Threshold:  March Of Progress
8.0 – Lynyrd Skynyrd: Last Of A Dyin’ Breed
7.5 – Katatonia: Dead End Kings
7.0 – Testament: Dark Roots Of Earth
6.5 – Texas Hippie Coalition: Peacemaker
5.5 – Serj Tankian: Harakiri
5.0 – Korpiklaani: Manala
5.0 – Ensiferum: Unsung Heroes
4.0 – Tourniquet: Antiseptic Bloodbath

Steve Vai: Lehet velem vitatkozni, de véleményem szerint a XXI. század egyik legkiemelkedőbb instrumentális gitárlemeze született meg ezen alkotással. Steve Vai pedig még mindig a zenészuniverzum egyik legkülönlegesebb és legértékesebb alakja, pont. Ja, és az album természetesen csontnélküli tízest érdemel! (10 pont)

Threshold: Amikor a kritikus saját magának üzen: „Kedves Meszo! Mégis hogy lehetsz ilyen művetlen tuskó, hogy idáig egy hangot sem ismertél ettől a zseniális csapattól? Irány a lemezbolt, azonnal!” A jogosan bíráló üzenet folytatását már a kedves Olvasókra bízom, én pedig köszönetet szeretnék mondani a Threshold csapatának e fantasztikus albumért! (9 pont)

Lynyrd Skynyrd: A szép napokat és tragédiákat egyaránt átélt zenekar 2012-ben is egy kiváló albummal ajándékozta meg a hallgatóságot. Már az első másodperctől tartalmazza azt az összetéveszthetetlen érzésvilágot, amelyet csak odaát, a tengeren túl tudnak igazán hitelesen előadni. Találkozunk az év végi listán! (8 pont)

Katatonia: Egy körülbelül ötvenpercnyi kellemes borongás, kiegyensúlyozott, érett hangszerelési megoldásokkal és dalszerkezetekkel. Annak ellenére, hogy vidám embernek vallom magamat, engem meggyőztek. (7,5 pont)

Testament: 2012. egyértelműen a thrash metal éve. A sok remekül sikerült album után most a Testament is képviselteti magát egy elismerésre méltó produkcióval, a műfaj hívei tehát ismét örülhetnek! Most már Hetfieldéknek is érdemes lenne eldönteni, hogy vajon mi is volna a helyes irány… (7 pont)

Texas Hippie Coalition: Nagyon dögös, nagyon feelinges lemez elsöprően izmos gitárriffekkel. Külön pozitívumokként szolgálnak nálam emellett a dalokban időnként felbukkanó ZZ Top hatások. Ám sajnos van a ’Peacemaker’-nek egy lényeges hibája is: az egysíkúság! Emiatt sajnos nem képes rendszeres hallgatnivalómmá válni… (6,5 pont)

Serj Tankian: Bevallom, félve álltam neki a ’Harakiri’-nek… Bár zeneileg számomra egész tűrhetően sikerült, Serj Tankian énekstílusával sajnos még mindig nem vagyok képes megbarátkozni. Elnézést a System rajongóktól! (5,5 pont)

Korpiklaani: Az értékeléskor ugyanabban a helyzetben vagyok, mint néhány hónappal ezelőtt Jack Black-ék esetében. Az anyag ugyanis rendkívül szórakoztató, ám az előnyök ebben számomra nagyjából ki is merülnek… (5 pont)

Ensiferum: A hörgésről, és a giccses hangszerelési megoldásokról alkotott véleményemet már épp eleget hangoztattam e rovatban ahhoz, hogy jó páran garantáltan megutáljanak. Épp ezért ezt most nem kívánom megtenni. Maradjunk annyiban, hogy ez a lemez nem nekem készült… (5 pont)

Tourinquet: „Vegyes felvágott metál”, már ha létezik ilyen… Tény, hogy akadnak (leginkább gitárfronton) kimondottan izgalmas hangszeres felvillanások, ám az összprodukció értelmezése bőven meghaladja képességeimet. De talán nem is velem van a baj… (4 pont) 


MMarton88

8.0 – Testament: Dark Roots Of Earth
8.0 – Tourniquet: Antiseptic Bloodbath
8.0 – Texas Hippie Coalition: Peacemaker
7.5 – Threshold:  March Of Progress
7.0 – Korpiklaani: Manala
6.5 – Katatonia: Dead End Kings
6.0 – Ensiferum: Unsung Heroes
6.0 – Lynyrd Skynyrd: Last Of A Dyin’ Breed
6.0 – Serj Tankian: Harakiri
5.5 – Steve Vai: The Story Of Light

Testament: Kilenc könnyed dal, a békéről, a szeretetről, az élet könnyed lazaságáról, és a boldogságról. Amolyan Testmentes értelmezésben. 🙂 Thrash metal, épp ahogy azt szeretjük.

Tourniquet: A hónap egyik meglepetése. Kissé minimálra vett, ám zsigeri, és mindeközben komplex thrash rettenet. Azonnal a szívembe lopta magát.

Texas Hippie Coalition: Na ennek a zenének kellene manapság mainstream metalnak lennie. Sokfelől gyökeredzik, mégis mai megszólalású, fiatalos, na meg iszonyat húzás, ütős, és arcba vágós. Nem bántam volna, ha a Lyn Skyn is egy kicsit ilyesmi irányba indult volna el.

Threshold: Remekül átgondolt muzsika. Könnyen befogadható, mégis rétegzett, összetett, és roppant finom. Egy olyan lemez, amelyik már elsőre is el tud varázsolni, de ahogy újra és újra hallgatod, mindig tud új meglepetésekkel szolgálni.

Korpiklaani: Folk metal, pont ahogy azt szeretjük. Nem egy alapmű,de bulizáshoz ideális.

Katatonia: Alapvetően pozitív a mércéje ennek az atmoszféráját tekintve negatív kicsengésű lemeznek... ám hosszú távon kissé önismétlő. Bizonyos hangulatban igazán el tud találni, ebben a stílusban azért akadnak ragyogóbb gyöngyszemek is...

Ensiferum: Na, az év csalódása kategóriának a dobogójára ők is felálltak. Sikeresen kiherélte magát az Ensiferum, az agresszív, ütős death metal slágerek helyett elgaloppozgatunk, meg elunatkozgatunk a kiemelkedő dallamok hiányában. Persze kis szódával ez sem rossz, de ennél SOKKAL többet vártam. De majd még folytatom a panaszkodást egy lemezkritika formájában...

Lynyrd Skynyrd: Az előző korong alapján ennél azért többre számítottam. Abszolút nem rossz ezúttal sem a produkció, de valahogy hozzám sokkal nehezebben talált utat, mint elődje. Kissé egybefolyik, és uncsis háttérzenévé válik a korong a végére.

Steve Vai: Saccra a metalzene kedvelőinek 70%-a nem tud többet a gitárról annál, hogy melyik az eleje, meg melyik a vége. Én is ilyen ember vagyok. Én megértem, hogy Vai úr egy isten, meg olyan technikája van, hogy attól mindenki, aki már valaha megpróbálta elprüntyögni a Smoke On The Water-t, az összepiszkítja a gatyót... de a többieknek ez a lemez semmit nem mond. Ügyesen gitározik a fickó, de szinte sehol egy dal, szinte sehol egy kapaszkodó. A háttérben el lehet düdörögtetni, meg a konzis gitárőrültek is hegyezhetik rá a cerkát hallgatás közben, de ennél többre nem igazán jó. Na rendben, a No More Amsterdam-ra tökre... betolnék egy szendvicset.


Pálinkás András

8.5 – Katatonia: Dead End Kings
8.5 – Threshold:  March Of Progress
8.0 – Testament: Dark Roots Of Earth
8.0 – Tourniquet: Antiseptic Bloodbath
8.0 – Lynyrd Skynyrd: Last Of A Dyin’ Breed
8.0 – Serj Tankian: Harakiri
7.5 – Ensiferum: Unsung Heroes
7.0 – Steve Vai: The Story Of Light
6.5 – Texas Hippie Coalition: Peacemaker
6.0 – Korpiklaani: Manala

Katatonia: Első hallásra önismétlésnek tűnt a 'Dead End Kings', de hosszas ismerkedés után előtűntek értékei. Csodálatos ének és gitárdallamok bújnak meg ezekben a szomorkás dalokban, és ugyan Renkse-ék ezúttal visszavettek a metalból, még így is egy nagyszerű lemez született.

Threshold: Damian Wilson újbóli visszatérése jó húzásnak bizonyult, kaptunk egy igazi Threshold korongot a legjobb fajtából. Damian felejthetetlen dallamai tökéletesen működnek Karl Groom témáival, egyszerűen élmény ezt a lemezt hallgatni.

Testament: Chuck Billy érezhetően sokat dolgozott az énektémákon ezen a lemezen és ez igen jót tett. Változatosabbnak, színesebbnek érzem az vokál témákat mint az eddigi lemezeiken, még ha a zenei alapok a jól bevált receptek alapján készültek is.

Tourniquet: Ilyen muzsikával ritkán akad össze az ember. Rendkívül egyedi és roppant változatos amit Ted Kirkpatrick és zenekara művel, de néha szerintem túlzásba esnek és helyenként idegesítővé válik a produkció. A magas pontszám mégis megérdemelt az egyediség  az elképesztően igényes gitárjáték miatt.

Lynyrd Skynyrd: Southern rock a legjavából. Tőlünk „sírva vigadó” magyaroktól talán túlságosan is távol áll az az érzésvilág, amit a Lynyrd Skynyrd képvisel évtizedek óta, pedig ha van valami amit érdemes lenne átvenni az USA-ból az ez a lazaság ami ezekből a dalokból is árad. Ugyan néhány töltelék nóta akad ezen a lemezen, de panaszra azért mégsem lehet okunk, hiszen a 'Last Of A Dyin’ Breed' nótái egy egységes, erőtől duzzadó zenekar képét mutatják, ahol nyoma sincs görcsölésnek.

Serj Tankian: Sok elmarasztaló kritika jelent meg a 'Harakiri' kapcsán. Van aki azt sérelmezi, hogy ez nem metal zene, valaki úgy vélekedik, hogy manapság már nem lehet olyan témákkal feltűnést kelteni, mint a háborúk, a korrupció, vagy a népbutító valóság show-k. Számomra pedig pont ez a fontos a 'Harakiri'-ben, hogy elgondolkodtat, hogy mer más lenni mint amit a metal társadalom elvár.

Esiferum:Egy kicsit fáradtnak érzem ezt a produkciót, mintha elfogyott volna a puskapor a finn viking metal zenekarnál. Van itt minden ami egy Esiferum lemezen kell, vad zúzdák, heroikus kórusok és remek fokos betétek, de az összkép mégis szürkébb, mint amit eddig megszokhattunk.

Steve Vai: Zseniális amit ez a fickó művel a gitárral, de ez a technikás gitárjáték a kiváló dallamok és érdekes dalszerkezetek ellenére sem egy könnyű hallgatni való. A barátkozást talán egy koncert segíthetné, de addig én csak módjával tudom ezt a muzsikát élvezni.

Texas Hippie Coalition: A beszédes nevű zenekar mesterien keveri a Pantera-t a ZZ Top-al, a súlyos groove-okat a Rock 'N' Roll -al. Az egyetlen problémám vele hogy hamar ráunok az egyszerű riffekre és a sablonos dalszerkezetekre. Igaz ezt a zenét nem is gondolkodásra szánták készítői, hanem bulizásra, arra viszont tökéletes.

Korpiklaani: A finn brigád híres a szorgalmáról, nincs év, hogy ne jelentkezzenek egy új talpalávalóval. Sajnos a színvonal nem minden esetben magas, de a Manala szerintem a Korpiklaani jobb lemezei közé tartozik. Külön jó pont a finn nyelvű verzióért. A folk metal ezen (bulizós) ága nem a szívem csücske, így ezt a lemezt sem fogom rongyosra hallgatni, de nem hiszem, hogy túl nagy csalódást okozna a műfaj kedvelőinek.


Tomka

10.0 – Tourniquet: Antiseptic Bloodbath
8.5 – Threshold:  March Of Progress
8.0 – Texas Hippie Coalition: Peacemaker
7.5 – Testament: Dark Roots Of Earth
7.5 – Katatonia: Dead End Kings
7.0 – Lynyrd Skynyrd: Last Of A Dyin’ Breed
7.0 – Korpiklaani: Manala
7.0 – Steve Vai: The Story Of Light
6.0 – Serj Tankian: Harakiri
6.0 – Ensiferum: Unsung Heroes

Tourniquet: Mestermű. Lásd a lemezkritikát.

Threshold: Ennek a lemeznek csak egy hibája van: hogy nem Andrew McDermott énekel rajta.

Texas Hippie Coalition: Feeling terén veri a mezőnyt, tele erősebbnél erősebb, és fogósabbnál fogós dalokkal (ami egy ilyen erősen riff-központú zenénél nagy teljesítmény), csak egy Pissed off and Mad About it szintű slágert hiányolok.

Testament: Továbbra is vegyesek az érzéseim, egyik oldalon zseniális (True American Hate, Native Blood, Dark Roots of Earth) dalokkal, de akadnak gyengébb eresztések is. A lényeg az, hogy együtt maradjon a formáció – és akkor lesz ez még tökéletes is.

Katatonia: Egyetértek Edeneye kritikájával, roppant erős és roppant homogén anyag – hiányoznak a csúcspontok, amik pl. a ’Viva Emptiness’-en még megvoltak.

Lynyrd Skynyrd: Ugyanez a helyzet, nem olyan erős, mint a ’God & Guns’, viszont csalódás sincs, a stílus keresztapjai most is simán teleportálnak egy poros sztráda-széli krimóba.

Korpiklaani: Végre összeszedte magát a munkamániás alkesz-brigád, és egy friss, lendülettől duzzadó koronggal tértek vissza az unalomban pacsmagoló önismétlésből.

Steve Vai: Minden elismerésem a mesteré, de szubjektíve nem tudott megfogni a lemez (elsősorban a musical-szerű énekes dalok miatt) – de ez már legyen az én bajom.

Ensiferum: Beszürkült az epikába a zenekar, ez bizony az eddigi leggyengébb – és legdallamosabb – lemezük.

Serj Tankian: Művészgiccs, de annak korrekt.

Legutóbbi hozzászólások