"Csak egy szerencsétlen billentyűs vagyok": Interjú Don Airey-vel

Szeptember huszonharmadikán a Deep Purple billentyűse látogat Budapestre, pontosan az A38 hajóra. Don Airey tavaly új szólólemezzel jelentkezett ’All Out’ címmel, ennek promóciós turnéja során teszi tiszteletét nálunk. A közelgő fellépés alkalmából csíptük el egy rövid beszélgetés erejéig.

Hard Rock Magazin: Az új Deep Purple lemezt a jövő év elejére ígéritek. Várhatunk meglepetést az anyagtól?  Mennyiben lesz más, mint a veled készült két album ('Bananas', 'Rapture of the Deep')?

Don Airey: Nagyon más lesz, több hosszabb lélegzetű szerzeményt fogtok hallani. Bob Ezrin producerrel visszahozzuk a banda régi erejét.

HRM: Mekkora részben veszed ki részed a dalírásból?

DA: Körülbelül húsz-harminc százalékban. Én vagyok, aki Pacey (Ian Paice) ritmusait lefordítom a zene nyelvére. Tudod, ő csak egy csóró dobos. (nevet)

HRM: Véleményed szerint csatlakozásoddal mennyiben változott meg a Deep Purple zenéje?

DA: Amikor közéjük álltam, lelkesedtem, és rájöttem, hogy még mindig tudnak alkotni, és képesek kihozni a zenéből, amit lehet. Kimozdultak abból az önelégült állapotból, amiben sokáig voltak.

HRM: Könnyű volt egy legenda részévé válni?

DA: Volt egy meghallgatás, vagy valami ilyesmi. A Woman From Tokyot játszottuk, aztán Rog (Roger Glover) odasétált hozzám és annyit mondott: Isten hozott a zenekarban! Jó zenészekkel könnyebb játszani, mint gyengékkel.

HRM: Jon Lordhoz hasonlóan te is klasszikusan képzett zenész vagy. Nem gondolkoztál el azon, hogy neked is kellene egy szimfonikus rock darabot alkotnod?

DA: Legyen annyi elég, hogy egy húszperces darabon dolgozom, mely billentyűsökre, gitárra és zenekarra íródik. Valamikor a jövő évben fel is vesszük.

HRM: Az első jól ismert banda, ahol játszottál, a Colosseum II volt, ahol összekerültél Jon Hisemannel és Gary Moore-ral. Hogyan emlékszel erre az időszakra?

DA: Amikor utoljára találkoztam Gary-vel, azt taglaltuk, milyen szerencsések voltunk, hogy karrierünk korai szakaszában egy olyan emberrel játszhattunk együtt, mint Jon Hiseman. Ne felejtsük el, hogy a ránk nehezedő nyomás, a bulik és a próbák intenzitása, nem tették egyszerűvé a feladatunkat. Ennek ellenére egy csomó ember odajön hozzám azzal, hogy mekkora élmény volt élőben látni a Colosseum II-t. Mostanában történt, hogy egy csapat jól értesült olasz tinédzser kérdezősködött a zenekarról. Amikor megkérdeztem őket, honnan tudnak ennyit a Colosseum II-ről, azt válaszolták, az apáiktól.

HRM: Rövid ideig egzisztált a zenekar, mindössze három albumot vettetek fel három év alatt. Miért?

DA: Nem olyan rövid karrier az a show business-ben. Az igazság az, hogy szinte elkerülhetetlennek tűnt, hogy Gary-t a tehetsége más területekre viszi, és ez be is következett.

HRM: A Colosseum II után Ritchie Blackmore Rainbow-jához csatlakoztál, és két albumon is közreműködtél…

DA: Úgy éreztem, mintha a Beatles-ben játszanék, különösen akkor, amikor Japánban koncerteztünk. Ahogy Jimi Hendrix mondta, nincs annál szebb, mint amikor saját magadat hallod a wurlitzerből. A Down To Earth nagyszerűen sikerült, büszke vagyok rá, hogy játszottam rajta.

HRM: A Rainbow után nem igazán vertél gyökeret sehol, hanem rövidebb időszakokat töltöttél el különböző előadókkal. Aztán 2002-ben csatlakoztál a Deep Purple-höz, azóta velük játszol. Miért gondoltad meg magad tíz évvel ezelőtt?

DA: A Rainbow után Ozzyval négy, a Jethro Tull-lal egy, Gary Moore-ral két évet töltöttem el. Aztán a fiam nagyon beteg lett, akkor három évre kiszálltam a rockzenéből. Amikor jobban lett, visszatértem és az ELO-val, a Company Of Snakes-szel, Colin Bluntstone-nal és Uli Jon Roth-tal dolgoztam, mielőtt landoltam a Purple-nél. Szóval, mindig játszottam valami bandával, bár sok session munkám is volt.

HRM: Az új szólóalbumodon, az ’All Out’-on és a megelőző ’A Light In The Sky’-on természetesen olyan zenét hallunk, ahol a billentyűsök állnak a fókuszpontban, de társaidnak is biztosítasz elég terepet, hogy bemutassák tudásukat. Joe Bonamassát is meghívtad egy dalba gitározni. Nem az egyénről szól egy ilyen LP?

DA: Egy gitáros vagy egy énekes esetében igen, de ha egy szerencsétlen öreg billentyűs játékos vagy, hívnod kell vendégeket, például hathúros zenészeket, hogy valami figyelmet kapj. Zeneileg akkor vagyok a legjobban elégedett, ha egy jó gitárossal játszhatok.

HRM: Feldolgoztad Jimi Hendrix Fire című dalát. Nem tudathasadásos állapot, amikor a billentyűs egy gitáros szerzeményét játssza?

DA: A jó zene örök. Jimi egyébként ezt Folkestone-ban írta egy hideg napon, amikor az Experience meglátogatta Noel Redding anyukáját az egyik fellépésük előtt. Amikor a hölgy megkérdezte Jimit, mit szeretne inni, ő a hidegtől dideregve így válaszolt: ’Let me stand next to your fire.’ (Hadd álljak a tüzed mellé) Azokban az időkben az angol lakások frontszobájában egy széntüzelésű kályha állt.

HRM: Néha Keith Emerson hatását hallom a játékodban. Mit gondolsz róla?

DA: Hát, ezt nem tagadhatom le! Nagyon kedvelem Keith dolgait, különösen a Nice-szal. De amikor az ember meghallja az ELP ’Tarkus’ vagy ’Trilogy’ lemezeit, akkor csak egyvalamit tehet: felemeli a fehér zászlót, és megadja magát a belőlük sugárzó erőnek.

Bigfoot