Maradványérték - 2012. augusztus I. rész

írta Hard Rock Magazin | 2012.09.03.

Grave Digger: Home At Last (Boltendahlék megteremtették az alaphangulatot a napokban megjelent nagylemezükhöz.)
Perfect Symmetry: Változom (A hazai progresszív metal erőssége.)
Túri Csaba: While My Guitar Gently (s)Weeps (Amikor a rock-újságíró gitárt ragad.)
Kadavar: Kadavar (LSD-partik német házibuli-zenekara, gombnyomásra szállítja a hangulatot.)
Tankard: A Girl Called Cerveza (Enyhe Metallica-kórral fertőzött sört ittak a német thrasherek.)
Domination Black: Dimension: Death (Hogyan lesz a Freedom Callból Metal God?)
Gothic Knights: Reflections From The Other Side (Újvilági power metal, a halál és a túlvilág különböző témái között balanszírozva.)
Levellers: Static on the Airwaves (Íme, így csinálnak a nagyok egy frankó gyenge lemezt.)
Dublin Death Patrol: Death Sentence (Valószínűleg ez az első thrash lemez a rocktörténelemben, amit csak az énekteljesítmény miatt érdemes meghallgatni.)
Shining: Lots of Girls Gonna Get Hurt (Az extrém metált játszó Shining nem éppen extrém feldolgozásokat rejtő kislemeze.)

Grave Digger: Home At Last (EP)

A napokban jelent meg a Grave Digger 16. albuma, a ’Clash of the Gods’, Chris Boltendahlék pedig jó szokásukhoz híven EP-vel jelentkeztek az aktuális sorlemez előtt. Manapság nem nagy divat kislemezekkel előhozakodni, de a németek ezzel mit sem törődve egy egész tartalmas kiadványt tettek rajongóik elé. A ’Home At Last’ EP-re az új album záró dala, a címadó került fel, valamint két szintén új dal, a Rage of the Savage Beast és a Heavy Metal Will Never Die, amelyek azonban nem kaptak helyet a ’Clash of the Gods’-on. A friss nótákon kívül három élő felvétel egészíti ki az EP-t, amelyeket a 2010-es Wacken-bulin, a zenekar harmincéves fennállását megünneplő összeröffenésen rögzített (a Ballad of a Hangmanra, az Excaliburra és a Heavy Metal Breakdownra esett a választás).

A Home At Last személyében egy markáns kórussal megtámogatott, középtempós, klasszikus heavy metal dalt kapunk, s noha nagyon nem kell keltegetni az érdeklődésemet egy-egy Grave Digger album iránt, azt kell mondjam, hogy jól esett az előétel. A Rage of the Savage Beast kicsit már a középszerűség posványába veszik, ismételgetett „refrénjével” sokat nem tudtam kezdeni, de zakatolása és Boltendahl smirgli-hangja az égbe fogja taszajtani azokat a bizonyos öklöket, efelől nincs kétségem. A Metal Will Never Die – de nem ám, harcos társaim! – is tipikus koncertnóta, együtténeklős, fogvicsorgatós megarefrénnel, bár nem kicsit klisés szöveggel, de Diggeréktől ne is várjunk kontextusbeli pálfordulást.

Az EP második felére kapunk három alapvetést (a Heavy Metal Breakdownra szinte felrobban a nézőtér), szerintem eszméletlen feelinges, profi felvételek: nincsenek túlmesterkedve és agyonkeverve, pont úgy szólnak, ahogy élő felvételeknek szólniuk kell. Átjön a közönség hangja és maga a hangulat is, amelyet mindig előtérbe helyezek egy-egy élő megjelenésnél. Szerintem sokak kedvét meghozta egy kis sírásásra a Boltendahl-horda, nemsokára pedig a teljes album is terítékre kerül a HRM hasábjain. (Jocke)


Perfect Symmetry: Változom (EP)

A Stonehenge mellett a kedvenc honi progresszív metal zenekarom a pécsi Perfect Symmetry. Két nagylemez (’The Human Machine’ 2001, ’Szabad akarat’ 2009) után végre itt az új albumot felvezető, 4 számos ’Változom’ EP (a nagylemez megjelenése ősszel várható 11 dallal, ’Tökéletes szándék’ címmel).

A ’Szabad akarat’ albumon megkezdett utat folytatja a zenekar, és nem is akárhogyan. Az az album is tíz pontos volt nálam, és az új sem lesz kevesebb a négy dal alapján. Két új zenész csatlakozott a legutóbbi album kiadása óta az immár hattagúra bővült zenekarhoz, az énekes Kovács Attila (Alapítvány) és a dobos, Bánhalmi Zsolt (Virrasztók) személyében.

Az első dal a Változom: erőteljes dobok, telt basszus, vastag szinti, és egy súlyos modern metal riff, ezekre jön rá Attila nagy ívű éneke, ráadásul remekül szól az egész anyag. A refrén nagyon fülbemászó, pár hallgatás után ismerősen hangzik. A kiállásban egy akusztikus részre egy varázslatos zongora szólam kúszik be, majd innen teljesedik ki egy zseniális gitárszóló. A zenekarra soha nem volt jellemző az öncélú művészkedés, bár a zene progresszív, de egy hang sem felesleges, egyik hangszer sincs fölé rendelve a másiknak, fantasztikusak a zenészek.

Az Álarcod mögött egy szaggatott riffel indít, tördelt ütemek, és talán az album „legslágeresebb” refrénjét rejti, Kovács Attila hatalmasat énekel, de ez igaz minden dalra. A hangszeresek újfent zseniálisak, a zene árad, körbefon, jól esik hallgatni a magyar szövegeket is, amik ebben a stílusban sajnos nagyon ritkák. A harmadik „csoda” a Vigyázok rád, amely a lemez lírája. Ha lenne egy pici igazság, akkor ilyen dalokat is hallhatnánk a rádiókban, mert lehet, hogy klisé, de a legszebb dalokat a rock-metal zenekarok írják. A kislemezt záró Most másról van szó a leghosszabb dal a maga közel hét percével, de olyan, mintha kétperces lenne. A szöveg kicsit kiábrándult, de újra egy dallamorgiát kapunk nagyzenekari hangszínnel, ami nagyon jól illeszkedik a dalba, és ahogy véget ér, azonnal el kell indítanom újra a lejátszót.

A Perfect Symmetry tehát visszatért (most „csak” három évet kellett várnunk), és újra tündököl. Szándékosan nem írtam, hogy ez a rész ehhez, vagy ahhoz hasonlít, mert a zenekarnak saját arca van, és micsoda arca! Inkább leírnám, hogy szerintem mely zenekarok kedvelőinek jöhet be. A teljesség igénye nélkül: Fates Warning, Dream Theater, Enchant, Queensryche, Sylvan, Stonehenge, kései Asia, de egyébként mindenkinek, aki szereti az igényes dallamos rock zenéket. (Tóth-Császár Gábor)


Túri Csaba: While My Guitar Gently (s)Weeps

Nehéz feladat egy olyan lemezről írni, amihez a kritikaíró médium valamilyen szinten kötődik. Még nehezebb dolog „amatőr” kiadványokról véleményt mondani. Esetünkben mindkettő dolog fennáll, hiszen Túri Csaba, azaz a magazinunkban ismertebb nevén Turisas éveken át oszlopos tagja volt közösségünknek. A felvétel pedig egy otthon készített demo-nál valamivel többet ígérő anyag.

Persze, hogy amatőr a dolog, hiszen a borítón is Csaba valamelyik szobájának padlóját csodálhatjuk meg két keresztbe fektetett gitárral. Látható a minden díszítés nélküli felirat, a minimális booklet. Amatőr kiadvány, ami miatt sokan rá sem néznének, még többen szelíd mosollyal félreteszik, de szerintem éppen ettől válik elismerésre méltóvá.

Túri Csaba otthoni gitáros, aki nem játszik együttesekben, csakis a saját örömére gyakorol, és a szorgalma hallatszik ezen a felvételen. A dalok alapvetően jók, dallamosak, taktusaik könnyen megjegyezhetőek. Első blikkre látszik, hogy kemény munkával jött létre a lemez, és a dalszerzésbe is rengeteg energiát fektetett Túri barátunk. Természetesen vannak gyermekbetegségei a dolognak, de hát nem profi stúdiómunkával állunk szemben. Ha ezt számításba vesszük, akkor nem lehet panaszra okunk. Stílusát tekintve a G3-ak instrumentális világát idézi a lemez, nekem főleg Satriani dallamosabb számai jutottak eszembe. Kritikai megjegyzés talán annyi lenne, hogy a jó témák már megvannak, de érdemes lenne a szólókon csiszolni, mert nagyon hasonlítanak egymásra.

Gondolom Csaba nem csak azért nyomta kezembe a lemezét, hogy puszta leírást adjak róla, hanem a privát véleményemre is kíváncsi lenne. Nos, az alapok megvannak, de a jövőben nem ártana előbújnia a magányból, és ideje volna maga mögé egy bandát kanyarintani. Ha nincs kedve/ideje fellépni velük, az sem gond, de a hangzást ezen a stúdióban bizony élőbbé, lüktetőbbé kell tenni, mert már maga az instrumentális környezet is sterilitásra determinálja a felvételt, ezért mindent meg kell tenni ennek enyhítésére. Ami viszont a legfontosabb, hogy örüljünk minden ilyen kezdeményezésnek, és ha van rá lehetőség, kérjünk tőle egy példányt a ’While My Guitar Gently (s)Weeps’-ből, mert amatőr volta, és ebből fakadó hibái ellenére inspirációnak és a szorgalom emblémájának mindenképpen elsőrangú anyag, ami az alkotónak is kitűnő ugródeszkát nyújt. (Adamwarlock)


Kadavar: Kadavar

Érezni, ahogy remeg a basszusgitár húrja, ahogy felszisszennek a cinek. Ahogy a gitárszóló átvágja a füstöt a próbateremben, miközben a göndör hajú, Ozzy-módra bólogató srác épp elmerül valami szaftos tripben. Hiába rokonszenvez a német Kadavar a főként Skandináviában divatos retro-rockkal (Graveyard, Witchcraft és társaik), autentikusságért nem kell északra menniük. A ’Kadavar’-ra felselejtezett 6 dal olyan, mintha a Led Zeppelin és a Black Sabbath még első nagylemezük megjelentetése előtt összejött volna egy Krautrockos jammelésre – Page-riffek, Ozzy-féle kántálás és eszement gitárszólók koszos egyvelege ez a lemez. A Kadavar bizony ápolja a német pszichedelikus-progresszív rock gyökereit, miközben svéd pályatársaikhoz képest is underground módon űzik a retrózást. A hangzás mocskos, mint a kéthete mosdatlan rocker, a riffek pedig hasítanak, legyen szó a Forgotten Past lassan húzó témájáról, vagy a Goddess of Dawn rock ’n rollosabb lazaságáról. A ’Kadavar’ végszava a nyolcperces Purple Sage, cseppfolyós szintiszólamok, és bepörgött riffek hátán tovalebegő rock-vízió, amellyel még a Fluor-fanok is egy ’68-as diáklázadás közepére flesselik magukat. (Tomka)


Tankard: A Girl Called Cerveza

A Tankard példát vehetne a Motörheadről. Mert ha a zenéd egyszerű, mint a pofon, de alapvetően mégis valami gyomrozós hatást szeretnél elérni – akkor felesleges túlbonyolítani a dolgokat. Kérdem én: minek ír egy bunkóságáról híres thrash metal zenekar 5-6 perces számokat? Talán fertőző a Metallica gondolkodásmódja? Túl sok az ismétlés, még ha olyan eltalált dalról is beszélünk, mint az iróniával kimart Rapid Fire, vagy a pofás gitárszólóval támogatott címadó.

Ám attól függetlenül, hogy majd’ minden dalból lehámozhattak volna egy-két percet, az ’A Girl Called Cerveza’ még a töménytelen mennyiségű Tankard-lemez közül is kiemelkedik. Egyszerűen változatosabb, mint ahogy azt elvárnánk a sörmetalosoktól, egyrészt mert a germán power metal is betámadott pár dalt (az Accept-féle ikerharmóniák át-átszövik a lemezt), de még Doro is felbukkan egy duett erejéig (The Metal Lady Boy), és a lírai felütést sem kell nélkülöznünk (Son of a Fridge).  Persze, a Tankard most sem váltja meg a világot, megmarad annak a többedvonalas, komolytalanul szórakoztató thrash bandának, ami mindig is volt. (Tomka)


Domination Black: Dimension: Death

Ha valaki 10 perces dallal nyitja a lemezét, és nem funeral doomot, hanem power metalt játszik, az vagy hülye, vagy pár nagyon ütős téma lapul a csuklójában. Nos, pár emlékezetes momentum a finn Domination Black lemezére is jutott; mondjuk rögtön a szimfonikus díszítésekkel és progos betétekkel dúsított Legacy of Fears olyan cukormázas refrént ültet a gyanútlan hallgató fülébe, hogy attól még a Freedom Call rajongók is elolvadnak. Aztán ott van még a Passage of the Dead, aminek Hansen mester titokban már biztosan lenyúlta a refrénjét a soros Gamma Ray albumra, már ha valami igazán epikus témával szeretné feldobni munkásságát.

Kezdésnek ez már több, mint korrekt, és hasonló mederben folyik tovább a ’Dimension: Death’, amely az európai power metal könnyed melódiáit komorabb riffekkel keményíti ki. A zenekar új igazolása, Matias Palm dalnok érti a dolgát, és habár sosem billenti ki a lemezt a már kitaposott ösvényről, igazából az ő dallamai miatt éri meg befizetni erre a dimenzióutazásra. Ha valamivel büszkélkedhetnek a finnek, akkor az a fogós dallamérzék és az átlagnál jobb dalszerzői képesség. Az sem utolsó, hogy a Freedom Call-szintű dallamok levezénylése után a zenekarnak még van meglepetés a tarsolyában, és nem a tökfejet, hanem egyenesen Halford stílusjegyeit húzzák elő onnan – a The Final Signtól kezdve mintha a Metal God elragadta volna a mikrofont Palmtől, hogy valami tökösebb power metal zúzzon rá a korongra (azért az a fránya ballada csak becsúszott). Kicsit skizofrén lemez a ’Dimension: Death’, de cserébe legalább izgalmas is, elejétől a végéig. (Tomka)


Gothic Knights: Reflections from the Other Side

Szeretem, ha egy zenekar nem árul zsákbamacskát. A Gothic Knights új, szám szerint negyedik albumának címe és borítója tisztán előre vetíti, hogy mire is számítsunk a végighallgatására szánt több, mint egy órában. Ha beruházunk az albumra, sötét lepellel letakart, kemény, újvilági powert kapunk cserébe, erőteljes sikolyokkal grátiszként, miközben a halál és a túlvilág különböző témái között balanszírozunk (Ave Satani, Devil’s Playground, 1689, Trial of the Witch – és hasonszőrű dalcímek várnak ránk „szeretettel”). A zenekar neve tehát ne tévesszen meg senkit: nem gót metalról megy itt a fejtágítás. Ki-ki döntse el, hogy ennek örül-e vagy sem, aki előbbi csoportba tartozik, olvasson bátran tovább.

A Gothic Knights 1990-ben alakult meg az Egyesült Államok legnagyobb városában, de annak ellenére, hogy hivatalosan egyszer sem oszlottak fel, mindössze három albumra futotta tőlük a hosszú évek során. A team szép lassan hat főre duzzadt, az oszlopos tagok, vagyis John Tzantis gitáros, Mario Cosentino basszeros és Rick Sanchez énekes mellé egy másodgitáros (Dave the 3rd) és egy billentyűs (Jared Sloan) is csatlakozott, így a zene kicsit monumentálisabbá tudott válni, mint az előző albumokon. Dobos fronton is közvetlenül az idestova kilenc éve megjelent legutóbbi album után történt változás (Kevin DeDario a jelenlegi ütős).

Egyértelműen a hosszú dalok dominálnak a ’Reflections from the Other Side’-on, mindegyik tétel 5-6 perc körüli, de az utolsó, a The Omen például nyolc percnél zárja le az albumot. A zene karakteréhez azonban ez véleményem szerint tökéletesen illik, és mivel a 65 perc során végig üresjárattól mentes minőséget hallunk, nem kell a besokallástól, vagy az unalomba fúlástól tartani. Akik szeretik a Jag Panzert, a Mystic Force-ot vagy a Helstart, szerintem a Gothic Knightsot is nagy kedvvel fogják hallgatni. Érdemes visszaásni a diszkográfiában, és beszerezni az ’Up from the Ashes’, a ’Kingdom of the Knights’ és a ’Gothic Knights’ albumokat is. (Jocke)


Levellers: Static on the Airwaves

Igaz, ami igaz, a Levellers soha nem volt egy Flogging Molly. A brit folkzenét nem a punk bibliája szerint értelmezték, hanem néha popba hajló, de azért mégiscsak egy rock ’n rollos alapállásból mondták fel az édeskeserű dallamaikat. Volt ott lélekemelő, menthetetlenül pozitivista dal (Beautiful Day), de fájdalom és iróniába mártott keserűség is, ám a rockzene fürge szelleme, a táncra hívó hegedűszó mindig kiszolgálta a sírva mulatókat. De nem most. A ’Static on the Airwaves’ egy öreguras lemez az angol folk-rock egyik legnagyobb alakjától. Középtempóban, közepesen emlékezetes refrének mellett csordogál a zene, a söröskorsót se lehet csak úgy csapkodni rá, maximum kedélyes szörpölgetni a háromdeciseket.

A We Are All Gunmen már rögtön az elején olyan elégikus, hogy az életkedvét is elveszi az embernek, pedig még csak most kezdődött a lemez; a ’Static’ csupán egy-két dal erejéig – mondjuk a következő Truth Is-ra – pörög fel. Akkor viszont nagyon, és ebben rejlik a Levellers ereje: hiába fogyott ki Jonathan Sevink hegedűjéből a csáberő a lemez nagyrészén, amikor ott van, akkor az százszorszebb, mint bárki másé (Forgotten Town). Ha Mark Chadwick énekes végre elkapja a dallamot, abból több érzelem csordul ki, mint egy átlagos folk-rock banda egész életművéből. Ezért is kötelező október 12-én mindenkinek az A38 hajós koncert – ha lemezen nem is, élőben töretlen a spiritusz! (Tomka)


Dublin Death Patrol: Death Sentence

Valószínűleg ez az első thrash lemez az emberi történelemben, amit csak az énekteljesítmény miatt érdemes meghallgatni. Na jó, a második, hiszen már a Dublin Death Patrol debütlemezét (’DDP 4 Life’, 2007) is csak azért pörgettük le félnél többször, mert Chuck Billy (Testament) és Zetro Souza (ex-Exodus) vállt vállnak vetve ordíbált rajta. Mint a rocktörténelemből tudjuk, családi vállalkozást csak akkor érdemes üzemeltetni zenekar néven, ha Van Halennek hívnak – hiába van itt a DDP-ben a Billy-banda (Chuck két tesójával) és a Souza-duó (Zetro öccse, John bassszerozik), plusz még féltucat amerikai underground zenész, ha egy szem fejbeverős dalt se tudtak írni. A ’Death Sentence’, csakúgy, mint a debüt, a dalszerzésen vérzik el; a telt, combos hangzás megvan, a gitárok hasítanak, de a 10 zenész együtt nem tudott egynél több érdekes riffet összehozni. Akad persze tűrhető dal a lemezen – elsősorban a Blood Sirens, amin Chuck Billy nem a ’Demonic’-féle hörgős kiadását hozza, hanem jellegzetes hangszínén, egy többé-kevésbé emlékezetes refrént passzíroz a tűrhető gitártémák felé –, de ez édeskevés a mostanság erőtől duzzadó thrash színtéren. Részemről a DDP stílusosan kimondta magára a halálos ítéletet. (Tomka)


Shining: Lots of Girls Gonna Get Hurt

Az 1996-ban black metal zenekarként indult svéd Shining furcsa című EP-je a szokásostól eltérően, nem a hamarosan megjelenő nyolcadik nagylemezüket kívánja felvezetni, ugyanis új dalt/dalokat nem hallhatunk rajta, csupán négy feldolgozást. Hogy pontosan mi a célja így ennek a kiadványnak, az számomra rejtély, de az öntörvényű Niklas Kvarforth által vezetett zenekartól látunk, hallottunk már furcsább dolgokat is. Hogy mást ne is említsek, Kvarforth nemrég jelentetett meg egy videót az interneten, amiben meztelenül látható egy fürdőkádban, amint művérrel és mű női nemi szervvel „játszadozik”. Persze nem ezért az olcsó polgárpukkasztásért érdemes a Shininggal megismerkedni, hanem azért, mert mikor a muzsikával vannak elfoglalva, akkor bizony tudnak értékeset, nagyszerűt alkotni.

Ezen a kislemezen 4 dal újragondolt változata került fel. A dalválasztás pedig elég rendhagyó. A Katatonia For My Demons dala talán nem lep meg senkit, de a svéd alternatív rock zenekar Kent Utan Dina Andetag című tétele, valamint az Imperiet (szintén svéd, punk-rock zenekar a 80-as évekből) Kung Av Jidder című szerzeménye meglepetés, és a finn Poets of the Fall Carneval of Rust című slágere sem gyakran kerül feldolgozásra metal zenekarok által.

Az eredeti nóták ismeretében sajnos azt kell mondjam, hogy hallottam már jobb feldolgozásokat, hiszen igazából semmi különöset nem csináltak ezekkel a dalokkal, csupán eljátszották őket, még a hangszereléssel sem bajlódtak túl sokat Kvarforth-ék; egy kis harapós gitár itt-ott felbukkan, de nem sikerült belecsempészni a nótákba az igazi Shining hangzást és érzésvilágot. Főleg a Katatonia dal sántít, hiszen ez egy nagyon komoly, mély dal a befordulós metal koronázatlan királyaitól. Jonas Renkse hangjával nem tud versenyre kelni Kvarforth, érezhetően erőlködik ott, ahol pályatársa játszi könnyedséggel énekli a szívbemarkoló dallamokat. Kihagyható kiadvány tehát ez a kislemez, de bízom benne, hogy a kanyarban lévő teljes értékű album nagyot fog szólni. (Pálinkás András)