Sorcserés támadás: Sabaton, Arch Enemy, Gotthard, Paul Di'Anno, Hell - Masters of Rock 4. nap, 2012.07.15.

írta Hard Rock Magazin | 2012.09.02.

Célegyenesbe fordultunk a jubileumi fesztiválon, és az előzetesen ismert program alapján már előre féltem a zárástól. Negyedik napja járjuk a fesztivált, több tízórányi állás lesz a lábunkban, forró idő esetén a nap kiszívja minden erőnket, ha esik az eső, akkor az az elleni védekezés veszi el minden maradék erőtartalékunkat. És akkor a szervezők betesznek két gyilkos programot a fesztivál lezárásaként… de többek közt ezért is szeretjük ezt a MOR-t, mert itt még a negyedik nap végén is bírjuk a tempót, mert olyan bandák játszanak, akikre nem lehet pihentetőleg álldogálni. A záró napra rendeltetett nekünk egy kultikus banda, egy ikon, egy Főnix madárként a romokból újjáéledő zenekar, egy gyilkos torok és egy lángba borult harci menetelés.

A fesztivál fellépőinek kihirdetésekor Gergő és PP barátaim felhívták figyelmemet a Hell zenekarra, mint igazi kuriózumra. Volt, akit elsősorban az Ő fellépésük érdekelt a legjobban, és azt gondolom, az angolok rászolgáltak a nagy várakozásra. A 30 éve alapított zenekar impozáns színpadképpel „sokkolta” a közönséget, és a zenekar maga is adott a látványra. A fehérre mázolt arcú tagok egymás után vonultak a színpadra, majd a végére maradt a banda frontembere, a fejmikrofonnal „üzemelő” David Bower, aki piros, ördögi kontaktlencsével és a fején egy fém töviskoszorúval követte a többieket. Amit lenyomott ezen a napsütéses délutánon, az pestiesen szólva „nem volt semmi!”, nagyon szuggesztív az férfi és orgánuma ugyan kicsit furcsa volt elsőre, de hamar megszoktam és vitt magával a buli. Azon kaptam magamat, hogy a számomra tök ismeretlen számokra nagyokat bólogatok és élvezem a buli minden pillanatát.

Utóbb megtudtam, David hivatásos (musical) színész Angliában, és így már érthető volt az a fajta mozgás és koreográfia, amit lenyomott a buli alatt (mikrofonjának köszönhetően két szabad kézzel tudott gesztikulálni, ami igen hatásos volt). Folyamatosan tartotta a kapcsolatot a közönséggel, szinte minden egyes embernek külön énekelt pár szót vagy sort. Folyamatosan pózolt, mutogatott és eljátszotta az összes számot – ebből a szempontból picit hasonlított Roy Khanra, Ő is mindegy egyes sort megélt és előadott a színpadon.

A setlist egészét a tavaly megjelent ’Human Remains’ lemez tette ki, és hallva a számokat, remélem, nem kell majd 20 évet várni a következő lemezig. A koncert alatt David párszor átöltözött az éppen aktuális számnak megfelelő hacukába, hol papnak öltözött, hol egy csuha alól hirdette az igét, hol félmeztelenre vetkőzve folyamatosan korbácsolta magát, arra figyelve, hogy a korbács rojtjai kellően be legyenek áztatva valami piros „izébe”, hogy a hátcsapkodás közepette, jól láthatóak legyenek a korbács okozta sérülések. Nagyon látványos és teátrális előadásban volt részünk, de persze nem csak David volt jelen, a zenekar többi tagját is csak elismerés illeti. A gitárosként és producerként is ismert Andy Sneap (aki olyan zenekarok albumain dolgozott, mint az Arch Enemy, Megadeth, Kreator, Exodus, Nevermore, tehát nem kispályás) nagyon látványosan pengetett és folyamatosan vokálozott is, mellette Tony Speakman basszeros töltötte a legtöbb időt – ilyen „érdekes” arcú zenészt is ritkán látni, konkrétan egy lisztbe forgatott kacsacsőrű emlős nézett le ránk a színpadról.

De emellett folyamatosan mozogva adta a biztos alapokat a banda alá, amiben méltó partnere volt a joviális, idősödő banki alkalmazottra hasonlító Tim Bowler dobos. Kinézetre iszonyat módon kilógott a zenekarból, igazából arra lettem volna kíváncsi, anno miként került be, és hogy maradt a zenekarban? De igazából mindegy is, mert igaz, nem túl látványosan játszott, de biztonságot adott az előtte flangáló fiataloknak. A zenekar ötödik tagja, az énekes testvére, Kev Bower, aki amellett, hogy folyamatosan vokálozott, ha jól emlékszem, szóló részt is előadott, illetve pár billentyűs téma is rá várt. Nagyon meggyőző előadást prezentáltak nekünk az angolok, és csak remélni tudom, hogy a sok egyéb elfoglaltság mellett lesz idejük turnézni és valaki lát bennük fantáziát, hogy magukkal vigyék őket – mondjuk egy Powerwolf-Hell turné igen kedvemre való lenne…

Setlist:

Let the Battle Commence / On Earth as It Is in Hell / Plague and Fyre / The Quest / The Opressors / Blasphemy and the Master / The Devil’s Deadly Weapon / Macbeth / Save Us From Those Who Would Save Us

Az angol vonalat folytatva érkezett az est következő fellépője. A koncertet látva azt kell mondjam, a legjobb dolog, ami az Iron Maidennel történt, hogy anno bevették Bruce-t a bandába. Bár lehet, hogy Paul Di’Anno nem ilyen állapotban lenne, ha még mindig a Maiden tagja lenne. De nem az, és nemrég bejelentette, hogy visszavonul és ez a búcsúturnéja. Így örültem, hogy még láthatom a búcsúját, de azt gondolom, jól döntött, hogy a pecázást, a motorozást és az asszonnyal való hancúrozást választja a koncertek helyett. Kispé barátom azt mondta, ha a Wratchildot elnyomja, akkor már megérte megnézni az öreget, erre mivel kezdi a The Ides of March bevonulás után? Naná, hogy a Wratchilddal.

Két saját szám és egy záró Ramones feldolgozás mellett csak Maiden számok kerültek be a programba, ami picit váratlan volt, mert egy ismerős úgy harangozta be a bulit, hogy 2-3 Maiden számnál több nem lesz, ehhez képest… Annak örültünk, hogy olyan számokat vett elő a régi albumokról, amik jelenleg nincsenek az anyabanda programjában, és ezeket mégiscsak jó volt hallani az eredeti hang tolmácsolásában. Di’Anno már bevonuláskor a mikrofonállványra támaszkodva, illetve azt vonszolva bicegett be a színpadra, és kicsit olyan érzésem volt első blikkre, hogy basszus, ezzel mi történt, aztán elmesélték (Gyuricza Team), hogy valami gond van a térdével és többek között ez is közrejátszik a visszavonulásban. De azt mondta, neki ne amputálják a lábát, akkor inkább meghal…

A buli alatt folyamatosan káromkodott, piált és az egyik cigiről gyújtott a másikra, a zenés részeknél pedig a dobszerkó dobogójára huppant és ott ülte végig a többiek produkcióját, akik amúgy egész jól tolták a Vas Szűz nótáit. Látványosan, sok mozgással hozták le a bulit, főleg a Hell’s Angels tetoválással büszkélkedő dobos volt elemében. Egymás után érkeztek az áhított nóták és az egész közönség egy emberként énekelte az ismert sorokat. Azt gondolom, hogy aki nagy Maiden fanatik, annak ez a koncert több volt egy sima bulinál, mégiscsak a banda eredeti énekesét láthatták és hallhatták, és úgy gondolom, mindegy volt, hogy milyen minőségben működik az a torok, akkor is „Ő” énekel.

Ennek köszönhetően sokan voltak és igen nagy hangerővel működött a közönség, persze olyan számoknál volt agyeldobás, amik jelenleg is setlist tételek az anyabandánál. Persze én is örültem, hogy élőben láthattam Pault, és hallhattam azokat a dalokat, de szerintem a hétvége egyik leggyengébb produkcióját nyújtotta – számomra a bulit az mentette meg, hogy maguk a számok zseniálisak. Ha a zenészek picit is kevésbé lettek volna aktívak, akkor nagyon lehangoló buli lett volna. Sok sikert a magánéletben Paul!

Setlist:

The Ides of March / Wratchild / Prowler / Marshall Lockjaw / Murders in the Rue Morgue / Children of Madness / Genghis Khan / Remember Tomorrow / Charlotte the Harlot / Killers / Phantom of the Opera / Running Free / Transylvania / Blitzkrieg Bop

(A Tiamatot láttuk már és nem hatottak meg, sőt, kifejezetten untam a műsorukat, így ezen a napon ezen zenekar idejét szántam a kajálásra és a búcsú kőrútra.)

Mert az utánuk következő bandákból nem akartam egy percet sem kihagyni. Nem vagyok Gotthard fan, a svájci csapatok közül inkább Crystal Ballt kedvelem, de elismerem a banda munkásságát és sikereit, nem érdemtelenül kerültek az európai rock elitbe. Arra is kíváncsi voltam, hogy a banda miként képes felállni a padlóról a kiváló énekes, Steve Lee halála után, és azt kell mondjam, le a kalappal a srácok előtt. Nem egy megtört banda koncertjét láttam, hanem egy igen összeszedett és erős bulit adtak a svájciak. Sokan jelentkeztek az énekesi posztra, még nagy és ismert énekesek is, aztán szinte a semmiből vették elő Nic Maedert, akivel tökéleteset húztak, mert a srác nagyon jó! A svájci születésű, de Ausztráliában élő és nevelkedett srác annyiban előnyt élvezhetett, hogy a származásuk megegyezik, de ez kevés lett volna a bandába kerüléshez, mert itt bizony egy nagy torkot kell követnie.

Engem meggyőzött a srác, azon túl, hogy nagyon szimpatikusnak tűnik és a színpadi viselkedése is elegáns, nagyon jó torka van és nem csak lemezen. Azon a lemezen, ami idén jelent meg, és amiből bátran csemegéztek a buli alatt. A széles fejkendőben, majd később kalapban éneklő Nic hamar a saját oldalára állította a közönséget, gyorsan meggyőzte a hallgatóságot, hogy itt bizony egy minőségi rock koncertet kapunk a pénzünkért. Az jelent valamit, hogy a szintén ezen a napon fellépő bandák közül sok arcot láttam az árokban vagy a színpad szélén a Gotthard koncertje alatt. Az egy dolog, hogy nagyon jó választás volt Nic a frontemberi pozícióra, de akik ilyen jól választottak, azok is odatették magukat.

Leo Leoni gitáros ízes szólókkal szórakoztatott minket, miközben folyamatosan mozgott, bólogatott és grimaszolt. Freddy Scherer gitáros nekem első blikkre az U2-s The Edge-t juttatta eszembe, a kötött sapkájával, kockás ingével, és ha annyira nem is volt zseniális, remek riffeket varázsolt elő hangszeréből. A picit visszafogottabb Marc Lynn basszeros elsősorban a helyét nem elhagyva pengetett és vokálozott. Nic többször is gitárt ragadott a kezébe és hatalmas hangszerén tette hozzá a magáét a teltebb hangzáshoz; igen karcosan-ércesen szólalt meg fehér hangszere. Azt kell mondjam, egy nagyon feelinges és minőségi rock koncertet adtak a svájciak, és aki egy picit is fogékony erre a fajta muzsikára, az ne hagyja ki a pesti bulit, mert bár Steve Lee már nincs, de a szelleme pozitív energiákat szabadított a bandára, és nem egy megtört zenekar benyomását keltik, hanem minden bizonnyal egy igen erős produkciót nyújtó banda fog érkezni a hajóra novemberben.

Setlist:

Dream On / Gone Too Far / Starlight / Top of the World / Remember It’s Me / Sister Moon / Master of Illusion / Hush / One Life One Soul / The Story’s Over / Mountain Mama / Right On / Lift U Up / Anytime Anywhere

A színpad előtti árok a következő zenekarnál is megtelt, sokan akarták látni a „hörgő asszonyt”, aki már-már férfiakat megszégyenítő módon műveli ezt az éneklési stílust. A tavalyi Metalfesten kihagytam az Arch Enemy buliját, amiről pedig többen is azt mondták, hogy a fesztivál egyik legjobb koncertje volt, mivel iszonyat intenzív volt az egész koncert. Így most végig akartam nézni a svédek produkcióját és nem csalódtam, tényleg nagyon feszes és intenzív az, amit produkálnak. Az idei évben tagcserén átesett bandán nem látszott a gitároscsere, és nem sínylette meg a banda élő produkciója, hogy az Amott-tesókból már csak Michael tagja a bandának.

A helyettesként érkező Nick Cordle tökéletesen pótolta a korábbi tagot, és újfent megmutatták, mitől is erős egy Arch Enemy buli. Nagyon kemény riffekkel telepakolt dallamos death metaljuk nagyon is élvezhető, nem igazán van gyenge pont a bandában. Bár nem vagyok oda a hörgésért, amióta Magyar Hajnal énektanárnővel készített interjú alatt megtudtam, hogy ez külön szakma és igenis gyakorolni kell, illetve hogy Angela „művészi” fokon hörög, más szemmel nézem a produkcióját. Továbbra sem vagyok oda a hörgésért, de már értékelni tudom, mekkora munka van a mögött, hogy ilyen profi legyen a német csajszi. Az eddig megszokottakhoz képest merőben eltérő szerelésben pompázó hölgy úgy nézett ki mintha a Metal God kishúga lenne, szegecsekkel kivarrt bőrdzsekiben tolta le a showt, amit tökéletesen vezényelt le.

Olyan iszonyatos energiától duzzadó produkciót tudnak nyújtani a hangszeresek, hogy a közönség egy igazi adrenalinbombát kapott a rendelkezésükre álló időben. A setlistet hallva igen szépen csemegéztek az albumokról, természetesen a friss korongról nyomták a legtöbb számot. A fesztivál ideje alatt a kivetítőkön az adott koncertet adták, ám az Arch Enemy koncertje alatt ezek a kivetítők a banda által hozott videókat nyomta, természetesen az éppen aktuális szám stílusában. A közönségnek az éneklésben nagyot segített a banda, a videókban igen gyakran az aktuális szöveg jelent meg, bár kicsit furcsa volt a sok fejforgató rocker… A fáradó testekbe újra élet költözött a koncert végére, és ezzel a lendülettel futottunk neki a fesztivált záró koncertnek.

Setlist:

Yesterday is Dead and Gone / Ravenous / My Apocalypse / Bloodstained Cross / The Day You Died / Dobszóló / Under Black Flags We March / Dead Eyes See No Future / Gitárszóló / Intermezzo Liberté / In This Shallow Grave / No Gods No Masters / Dead Bury Their Dead / We Will Rise / Nemesis / Fields of Desolation

Afelől nem volt kétségem, hogy a Sabaton megint király bulit fog nyomni, de arra nem gondoltam, hogy ekkora látványossággal dobják fel a bulit. Mert az igaz, hogy a banda 4 tagja kicserélődött 3 új arcra, de a fő mozgatórugó, Joakim még mindig a csatahajóban evez. A kurtán-furcsán megesett tagcserék után a zenekar Európától távol kezdte meg friss felállásos körútját, így csak hetekkel később találkozhatott a cseh közönség a kedvenceivel. Mert, hogy a csehek (is) kedvelik a zenekart, ahhoz kétség sem férhet, nem véletlenül léptek már fel számos alkalommal eme fesztiválon. A Sabaton szépen bejárta az előmenetel összes lépcsőfokát, és tökéletes választásnak bizonyultak a fesztiválzárásra. Azért kíváncsiak voltunk, az új tagok miként muzsikálnak élőben, illetve hogy a sorcsere hozott-e bármiféle változást a zenekar megjelenésében és megszólalásában.

Ami változott, hogy befellegzett a vastelepek rombusz mintás fémlapjai forgalmának, ugyanis Joakim az új felálláshoz új mellvértet szerzett be, a sima rombusz mintás fém lapokat lecserélte körökkel, fogaskerekekkel teli fém lapokra. Illetve eggyel kevesebben vannak Joakimék a színpadon, mivel új billentyűst még nem találtak, így a turnén a Daniel által feljátszott témákat használták samplerről. Mert amúgy más változást nem nagyon éreztem a koncerten. Persze az új arcok odatették magukat, megmutatva, hogy feledtetni tudják az eredeti tagokat, de az eddigi koncertek fő mozgatórugója itt van.

Joakim a jelenkori metal éra egyik legjobb frontembere, iszonyat energiával zakatolja végig a teljes bulit, miközben folyamatos kapcsolatban van a közönséggel, átkötő szövegei viccesek, érzi, mikor kell hergelni a közönséget, és mikor kell „magára” hagynia minket. Az Europe Final Countdownja alatt besétált a már pár régebbi bulin kisegítőként doboló Robban Back, majd a betonbiztos koncertnyitó Ghost Division számra berobbantak a többiek is a színpadra. Hatalmas robbanással nyitott a banda és a pirotechnikai eszközök egész arzenálját vonultatták fel a buli alatt. Szinte majdnem mindegyik számban lángolt vagy robbant valami, a tagoknak rendesen kerülgetni kellett a sok „elkerülendő” látványelemet. Ami még feltűnt, hogy ha emlékeim nem csalnak, akkor régebben Par Sundstrom sosem vokálozott a bandában, hanem csak folyamatos vigyorgások közepette fel-alá rohangált a színpadon és ezerrel bólogatva basszusozott. Most viszont nem egy alkalommal is a mikrofon előtt ragadt és használta is, mint a többiek a harmadik Gott Mit Unsban. Az új lemezen a szám annyira nem fogott meg, de élőben király egy nóta, főleg az eleje tetszett, amikor Chris Rorland és Thobbe Englund egymást követve énekelték a verzéket; nem mondom, hogy jó hangjuk van, mert nem akarok ekkorát hazudni, maradjunk annyiban, hogy megoldották a feladatot…  

Egymás után sorjáztak a slágerek, szinte egy szusszanásnyi időt sem hagyott a banda a számok alatt, ám köztük Joakim eleget tett a cseh felkérésnek, a „Még egy sört!” felkiáltásnak és kortyolgatott a cseh remekből. Mivel Joakim félig cseh származású, így pár mondatot azért csehül is megosztott a publikummal, majd megjegyezte, neki azért jó, hogy félig svéd, félig cseh, mert imádja a hokit, így szinte mindig nyer, mert a két ország válogatottja igen erős ebben a sportágban. Majd kiderült, hogy az anyukája is jelen van a koncerten és üdvözölte az anyukát, azt sajnáltam, hogy nem invitálta a színpadra. A Fezenen megkérdeztem, hogy mit szólt az anyuka a koncerthez, és azt mondta, nagyon tetszett neki és nagyon örült, hogy ennyi embernek énekelt a fia, büszke volt rá.

Sajnos nem csak Joakim felkonfjai szakították félbe a koncertet, a jubileumi fesztiválhoz kapcsolódóan nyeremény játékot is szerveztek, aminek a sorsolása a buli alatt történt, így több alkalommal is megtörték a koncert lendületét, ami sajnos nem volt túl jó húzás. Mert a sorsolásban még a banda is részt vett, és volt olyan, amikor Joakim már folytatta volna a bulit, látszott rajta, hogy menne már tovább, miközben az egyik szponzor vagy ki még fontosnak tartotta elmondani mondanivalóját, persze cseh nyelven. Még a nyeremény átvételét igazoló papírokat is a színpadon íratták alá a nyertes sráccal; elmebetegség… A közjátékokért egy nagy fekete pont jár a kivitelezőnek! Cserébe a buli közepe felé egy kis meglepit kaptunk a svédektől, elővették az eddig hanyagolt Midway számot, amit baromi jó volt hallani élőben is, nem is értem, miért maradt ki eddig a repertoárból.

Amikor a Nightwish anno énekest cserélt, az első turnéjukon picit túlzásnak éreztem a sok pirót és látványelemet, akkor úgy gondoltam, hogy figyelemelterelés célból volt a sok pukkanás, itt viszont ilyen célzatot nem éreztem, mert igaz, hogy rengetegszer lángolt a színpad, de az új tagok hozzák a már megszokott sabatoni minőséget. Csukott szemmel én nem éreztem különbséget a pár hónappal korábbi koncertjükhöz képest, Joakim meg is jegyezte, hogy annak nagyon örülnek, hogy a tagcseréket illetően eddig nem kaptak negatív kritikát, a rajongók nem pfujolták a koncerteken az új tagokat, és semmilyen atrocitás nem érte őket a különböző sajtómegjelenéseken és dedikálásokon. A „család” befogadta az új tagokat, és innentől velük repül tovább a Sabaton szekere.

Az új lemez címadója után egy exkluzív számot adtak elő, a tavalyi Winter MOR-on ugyanis Joakim megígérte, hogy egy különleges dalt fognak játszani ezen a bulin, ami egy cseh háborús hősről fog szólni, és csak és kizárólag ezen a koncerten lesz hallható a szám, sosem fog megjelenni hivatalos Sabaton hanghordozón, így megint világpremiernek lehettünk szem- és fültanúi: a Far From the Fame szám itt hangzott el először és utoljára. A koncert vége felé szerencsémre az előttem álló pár elindult haza, és a pár hölgy tagja leszállt egy farönkről, így gyorsan a helyébe léptem és a magasságomnál fogva felülről szemléltem a buli hátralévő részét. A látványtól libabőrös lettem, lenyűgöző volt látni, ahogy a majd 30000 ember egy tömegként ugrál a Primo Victoria alatt, igazi népünnepély volt, mindenki tombolt. És a végére egy kis csavart tettek bele a setlistbe a srácok, zárásként a teljes Metal Crüe számot elnyomták, nem csak a megszokott Metal Machine-nel kevert, refrénes verziót.  Nagyon jó buli volt, az új tagok kitettek magukért; nem kell aggódni a Sabaton miatt, mert nem gyengültek élőben. Tökéletes lezárása volt ennek a négy napnak. Már említettem párhuzamként a Nightwisht, most szintén megteszem: anno az énekescserénél annyian voltak kíváncsiak az új felállásra, hogy minden addigi rekordot megdöntöttek a koncert látogatottságukat illetően, most azt érzem, hogy a hamarosan induló őszi és majdan tavaszi Sabaton turnéra is sok ember lesz kíváncsi, mert érdekli az embereket, hogy az új felállás miként produkál élőben, és ezt az érdeklődést nagyon jól meg tudná lovagolni a turnén velük tartó Wisdom is. Sok sikert mindkét zenekarnak!

Setlist:

Ghost Division / Uprising / Gott Mit Uns / Panzer Battalion / Cliffs of Gallipoli / Swedish Pagans / 40:1 / The Price of a Mile / Talvisota / Midway / Into the Fire / Carolus Rex / Far from the Fame / Attero Dominatus /// The Art of War / Primo Victoria / Metal Crüe

Miközben a „szokásos” csoportképhez verbuváltuk össze a társaságot, a színpad és a keverő közt egy új népi játék vette kezdetét, a „Hungarocell foci”: azokat a hungarocell dobogókat, amiket a nézők hoztak magukkal, hogy lássanak is valamit az emberek feje felett, elkezdték rugdosni, majd egymáshoz vágni. Hamarosan egy nagyobb kör alakult ki a placcon és ki-be ugrálva a körbe rugdosták a hungarocell lapokat, majd idővel az egész átment egy ütközetbe, pár lépésről egymáshoz vagdosták a rockerek. A legkeményebb az volt, amikor az egyik srác, alig egy lépésről az egyik dobogóval úgy vágta fejen az egyik leányzót, hogy csak úgy nyekkent, bár semmi baja nem lett, és a következő pillanatban már a lány kezében volt hasonló fegyver – az oviban még csak egymás haját húzták, ha valaki tetszett, fejlődik a világ…

Összegzésként azt mondhatom, hogy nagyon intenzív, élményekkel teli 4 nap van mögöttünk, a fesztivál megint hozta a várt színvonalat mind a körítésben, mind a felhozatalt illetően, csak az időjárás lehetett volna egy kicsit kegyesebb hozzánk. Az látszik, hogy a bandák is nagy fesztiválként tekintenek az eseményre, nem érdemtelenül voltunk több premiernek is a szemtanúja. Ha jól emlékszem, 4-5 világpremiert adtak elő a zenekarok, itt lépett fel első alkalommal a Kamelot az új énekessel, külön az eseményre írt számot a Sabaton, és a Bloodbound új számát is ez a fesztivál ihlette. Jó úton haladnak a csehek a fesztivállal, remélhetőleg, jövőre hasonlóan erős fellépő gárdát szednek össze, és egy-két meglepetést is bepréselnek a programba. Én ott leszek!

Boldog 10. szülinapot, Masters of Rock Festival!

Szöveg és fotók: Savafan

Külön köszönet a Pragokoncertnek és Martina Benesova-nak!