Kell egy nap együttlét: Dimmu Borgir, Lacuna Coil, HammerFall, Moonspell - Sziget, 2012.08.07.

írta Bazsa | 2012.08.31.

Azok után, hogy a Sziget az elmúlt 3-4 évben lassan, de biztosan száműzte a keményebb metal zenéket a fesztivál területéről, félig-meddig jogosan kezdődhetne ez a cikk hosszas agonizálással, és a miértekkel kapcsolatos fejtöréssel. Hiszen akárhogy is nézzük, amekkora öröm és boldogság fogadta 2001-ben a hosszú idő óta áhított, kora délutántól hajnalig üzemelő, feltörekvő magyar zenekarokat és vezető külföldi produkciókat egyaránt felvonultató önálló metal színpadot, annyira kiábrándító, hogy…

…2012-re mindebből csupán egyetlen napnyi, egészen pontosan néhány órányi fémzene maradt. Sok dolog szóba kerülhetne, a gazdasági válságtól elkezdve a fesztivál egyre kevésbé megfizethető árain keresztül egészen a mainstream igényeinek kiszolgálásáig… és hogy az éppen a sokszínűség miatt izgalmas Sziget profiljába miért nem fér bele hőn szeretett műfajunk. Pláne nem vezet jóra, ha mindezt valamiféle intézményesített támadásként fogjuk fel, még akkor sem, ha esetleg kiderül, hogy éppen ez volt a cél.

De nézzük a dolgok pozitív oldalát: lehet, hogy elvesztettünk egy valóban klassz helyszínt, de van helyette számtalan egyéb olyan fesztivál, amelyeken egyfelől folyamatosan erősödik a metal-vonal, másfelől pedig – lényegesen kisebb méretei, és kevésbé globalizált jellege okán  – azoknak az igényeit is kielégíti, akik szerint a legnagyobb probléma az, hogy „a Sziget már nem a régi”. Elég megnézni például az idei Fezen bivalyerős programját (itt és itt), a Hegyalja is évek óta szimpatikus programot állít össze, de ott van még a Campus, és számtalan egyéb kisebb-nagyobb fesztivál is, ahol otthon érezhetjük magunkat. Ahol egy-másfél Sziget-napijegy áráért egy egész hétig bulizhatunk, és még az étel/ital-bevitel is a finanszírozható kategórián belül mozog. Van tehát hová menni, van még tere a metal zenének, a változás mindössze annyi, hogy egy kicsit utazni kell érte. Ha innen nézzük, akkor a helyzet korántsem annyira kiábrándító. Ráadásul mégiscsak kaptunk egy egészen korrekt műsort a 0. napon, 0. napi áron, és azt hiszem, hogy ennek is igazán lehet örülni.

A Téglás Zoli nélkül fellépő Ignite utolsó hangjaira sikerült megérkezni a helyszínt biztosító Petőfi Rádió Magyar Zenei Nagyszínpadhoz. Meglepő módon már ezen a délutáni órán is igen masszív, és felettébb vegyes összetételű tömeg gyűlt össze. Ez utóbbi egyébként az este végéig meg is maradt, és végtelenül pozitív élmény volt látni azt, ahogy a teljesen más közegből érkező – főleg külföldiek – rendkívüli nyitottsággal viszonyultak a nagy valószínűséggel általuk korábban sosem hallott és látott metal zenekarokhoz. Teljesen mindegy volt, hogy ki honnan jött, hogy öltözik, mit hallgat otthon, erre a néhány órára megszűntek a vélt vagy valós különbségek, átadva a helyet a közös és önfeledt szórakozásnak.

A portugál Moonspell új dupla lemeze valamiért nem nyert nálam hangszórót, ennek ellenére nagyon vártam már, hogy újra találkozzak a Fernando Ribeiro vezette csapattal. Nem csupán azért, mert viszonylag régen jártak nálunk utoljára, hanem mert dalaik annak ellenére is elképesztő hangulatot teremtenek, hogy élő teljesítményük azért hagy némi kívánnivalót maga után. Furcsa kettősség ez, de akárhányszor láttam őket, mindig ez volt a benyomásom. Most sem volt ez másként.

Az intro után a menetelős Axis Mundival vette kezdetét a show. A tökéletesnek mondható nyitányt további két ’Alpha Noir’-os dal követte, meggyőzve engem arról, hogy sürgősen függesszem fel az új lemezzel kapcsolatos ellenérzéseimet. Ezek a Moonspell munkásságába tökéletesen illeszkedő opuszok ugyanis nagyon sütnek élőben. Így nem okozott különösebb szívfájdalmat, hogy a programban további friss tételek is helyet kaptak, igaz, hogy a valódi katarzist a ’Wolfheart’ és az ’Irreligious’ klasszikusai okozták: az OpiumAwake!Wolfshade hármasa megteremtette a zenekart egyedülállóvá tevő gótikus/erotikus atmoszférát, a záró duó pedig tökéletes megkoronázása volt a matiné-fellépésnek. Az Alma Mater ellenállhatatlan sodrása és szívbe markoló dallamai után igazán különleges élmény volt átélni a Full Moon Madness sötét epikája és a ragyogó napsütés alkotta kontrasztot.

Ahogy azt megszokhattuk, a bulit Fernando vitte a hátán, akinek szuggesztív és szenvedélyes előadása mindig lenyűgöz. Nem mellesleg pedig elterelte a figyelmet arról, hogy a zenekar több tagja is gyakorta küzdött technikai nehézségekkel, különösen a gitáros/billentyűs Pedro Paixão cucca nem akart harmonikusan működni, és valószínűleg a monitorozással sem lehetett minden rendben. Mindezek azonban szerencsére nem rontottak sokat az összképen, így magára a bulira egyetlen rossz szava sem lehetett egyetlen valamirevaló Moonspell-rajongónak sem.

Setlist:

Axis Mundi / Alpha Noir / Love Is Blasphemy / Opium / Awake! / Wolfshade / Lickanthrope / Nocturna / Em Nome Do Medo / Vampiria / Alma Mater / Full Moon Madness

Régóta szokás az Európa egykori vezető heavy metal zenekarának számító HammerFall kiégéséről beszélni, és nem is alaptalanul, hiszen sem az utóbbi 2-3 sorlemez, sem koncertjeik nem hozzák a korábban megszokott rendkívül magas színvonalat. Valószínűleg erre már ők maguk is rájöttek, nem véletlenül tartanak majd hosszabb szünetet. A szigetes buli tehát a nagy feltöltődés előtti utolsó alkalmak egyike volt, ahol a rajongók találkozhattak a svéd ötössel, igaz, hogy némileg módosult felállásban, hiszen Fredrik Larsson basszusgitáros legalább annyira ismeretlen okokból nem tartott most velük, mint amennyire az őt helyettesítő figura kiléte is az.

Talán éppen a szünet előtti bizonyítási vágy munkálkodott Oscar Dronjakékban, mert ezen a délutánon nyoma sem volt fásultságnak. A csapat rendkívül intenzíven muzsikált, ráadásul ezúttal egy olyan best of programot hoztak, mellyel pillanatok alatt az ujjaik köré csavarták nem csupán a metalfejeket, hanem az igen szép számban megjelent (vagy inkább odatévedt), valószínűleg a kemény zenéket amúgy messze elkerülő külföldi fesztiválozókat is. Az olyan esszenciális slágerek, mint a Heeding The Call, a Steel Meets Steel, a Renegade, vagy a Let The Hammer Fall mellett az utóbbi évekből is csak a jobban sikerült darabokat szedték elő, ezek közül a Blood Bound és a Last Man Standing ütött igazán nagyot.

Nagyjából 15 éve történt, mégis a mai napig tisztán emlékszem arra a hihetetlenül felemelő érzésre, amikor először hallottam a frissen vásárolt ’Glory to the Brave’ kazetta első dalának szárnyaló true metal dallamait és eszeveszett duplázós dobtémáját. Hiányzott ez akkoriban, mint egy falat kenyér, engem pedig azonnal magával is ragadott az az energia és frissesség, ahogy ezek az ismeretlen, pofátlanul fiatal svéd srácok hozzányúltak az akkor már (illetve még) vércikinek tartott heavy metal hagyományokhoz. Ez a nosztalgikus hangulat elevenedett meg a The Dragon Lies Bleeding alatt, lelkesedésemet pedig még az sem tudta letörni, hogy Anders Johansson dobos ismét hozta a szokásos formáját: az össze-vissza kalapálás és az elrontott/béna dob-breakek nagymestere a fickó, különösen, ha gyorsabb dalokról van szó. Nem is értem, hogy mi tartja vissza társait attól, hogy rövid úton kitegyék a szűrét a csapatból.

Mindez főleg azért dühítő, mert a produkció korábban kifogásolható részein jól hallhatóan folyamatosan dolgoznak: Joacim Cans ezúttal lemezminőségben, egy deka hamis hang nélkül énekelt, ráadásul a korral a dög és az erő is megérkezett a torkába. Emellett eddig szintén nem volt jellemző, hogy a hangszeresek által prezentált (és a műfajban elengedhetetlen) kórusok is kifogástalanul szólaljanak meg. Most végre ennek is eljött az ideje, igaz, hogy – nagy valószínűséggel – igen erőteljes technikai segítséget vettek ehhez igénybe. Ma már senki sem lepődik meg azon, ha egyes kiegészítő szólamokat samplerrel játszanak be, és amennyiben ez az élő teljesítmény javára válik, különösebb kifogásunk sem lehet az eljárás ellen.

A Hearts On Fire-ral zárult (micsoda váratlan fordulat…), rendkívül jó hangulatúra sikerült buli bizonyította, hogy vannak még tartalékai a HammerFallnak, és bizakodhatunk, hogy a pihenő után egy erőtől duzzadó, régi fényében tündöklő csapatot láthatunk majd viszont. (És egy megjegyzés: az outróként bejátszott Send Me a Sign (vagy ahogy mi ismerjük: Hol van a szó) pedig zseniális, és egyben igen megható gesztus volt. Köszönjük!)

Setlist:

Patient Zero / Heeding The Call / Any Means Necessary / B.Y.H. / Blood Bound / Steel Meets Steel / Last Man Standing / Renegade / The Dragon Lies Bleeding / Let The Hammer Fall / One More Time / Hearts On Fire

Bár a tavaly megjelent ’Dark Adrenaline’ nálam eléggé leszerepelt, a Lacuna Coil egy igen erős koncertbandaként élt az emlékezetemben. Derengett ugyanis, hogy élőben sokkal inkább a groove-ok és az ugrálós-pörgős témák dominálnak, mint a nulla mélységgel rendelkező (így idézőjelbe tett) „gothic”-atmoszféra…

Várakozásomat még ha nem is elképesztően, de azért mégiscsak alulmúlta a csapat mostani teljesítménye. Mert bár bulijuknak voltak több mint kellemes momentumai is (gondolok itt az egyébként az új lemezen is jól működő Kill The Light és az Upsidedown, vagy a To The Edge és az Out Truth egyből megragadó dallamaira és lendületére), hosszútávon mégsem tudták lekötni a figyelmemet. Jól mutatta mindezt, hogy a továbbra is igen vegyes összetételű, és többé-kevésbé passzív közönség szinte kizárólag akkor aktivizálta magát, amikor Christináék ugrálásra szólítottak fel. Arra viszont ráharaptak, ám az így fel-felbukkanó party-hangulat rendre alább is hagyott.

A HammerFallhoz hasonlóan az olaszoknál sem volt minden kerek basszusgitáros-fronton, olyannyira, hogy náluk egyáltalán nem is volt, a négyhúros témáit pedig samplerről játszották be. Ennek kétségtelenül az volt az előnye, hogy így legalább (a nap folyamán először) végre hallani is lehetett belőle valamit. És ha már a hangzásnál tartunk: az összes koncert alatt az volt az érzésem, hogy a felhúzott technika képes volna erőteljesen és tisztán megdörrenni. Az arányokat azonban egyik alkalommal sem sikerült rendesen belőni, például a dob túlságosan is előre volt keverve, mely gyakorta el is nyomta a többi hangszert, igaz, hogy metal koncerteken ez még bőven belefér. Panaszkodni azért nincs okunk, hiszen még így is nagyságrendekkel jobb dolgunk volt, mint a legendásan trágyán szóló egykori metalsátorban.

A Lacuna és a HammerFall között apró hiányosságok terén is párhuzamot vonhatunk, ám míg a svédek mára úgy tűnik, hogy (majdnem) minden effélét képesek voltak orvosolni, addig az olaszoknál maradtak még kényes pontok. Nehéz például elhinni, Andrea Ferro továbbra sem képes tisztán hozni nagyjából három hang terjedelmű, így különösebb szakértelmet nem igénylő témáit. Ráadásul frontemberként is segíthetne többet az őt minden szempontból messze felülmúló Christina Scabbiának. A folyamatosan pörgő, a közönséget hergelő énekesnő a színpadi aktivitás ellenére is – szinte – kifogástalanul hozta a lemezen hallható témákat, egyedül a Trip The Darkness magasai fogtak ki rajta (azok viszont nagyon).

Bár összességében azt vártam, hogy jobban oda fognak csapni a taljánok, azért így is korrekt showt láthattunk, csalódásom inkább annak köszönhető, hogy nem sikerült közelebb kerülnünk egymáshoz. Ezúttal sem.    

Setlist:

I Don’t Believe In Tomorrow / I Won’t Tell You / Kill The Light / Heaven’s A Lie / Entwined / Our Truth / Upsidedown / To The Edge / Fragile / Swamped / Give Me Something More / Trip The Darkness / Spellbound

Lehet szeretni, és lehet nem szeretni a Dimmu Borgirt, az azonban egészen biztos, hogy mind a látvány, mind a zene terén monumentális showjuk pazar szórakozást ígér azoknak, akik nem ijednek meg az extrém metaltól. Ami esetünkben nem is annyira extrém, hiszen a norvégok dallamos/szimfonikus világa a viszonylag könnyen emészthető kategóriába tartozik, és köszönőviszonyban sincs a Marduk/Dark Funeral/Gorgoroth stb.-féle ortodox black metallal.

Ez az este elsősorban a Dimmu-ügyben naprakész rajongóknak kedvezett, hiszen Shagrathék nem egy kimondottan fesztivál-kompatibilis best of műsorral érkeztek: a koncert első fele ugyanis kizárólag a 2010-es Abrahadabrá’-ról szólt. Az említett lemezt nem hallottam korábban, talán ez lehetett az oka annak, hogy nem igazán tudtam magamévá tenni ezeket a dalokat. Főképp a korábban megismert markáns, karakteres hangulatot hiányoltam, melyek a második részben helyet kapott „slágerekre” (Progenies of the Great Apocalypse, Kings of the Carnival Creation, Puritania) annyira jellemzőek. Ráadásul a hangzás sem állt melléjük, és bár hallottunk már ennél lényegesen rosszabbat is, az efféle zenénél egyébként szinte borítékolható kásás soundból olykor igencsak nehéz volt kihámozni, hogy pontosan mi is történik. Ezen felül a Dimmu-showkhoz szorosan hozzátartozó látványvilág sem volt valami tigris: a fénytechnikus ügyesen kezelte ugyan a felszerelést, de azért a fesztivál headlinereként igazán hozhattak volna több díszletet, ne adj’ isten pirotechnikát. Azért szó se róla, így sem nézett ki rosszul a black metal menetfelszerelésben zúzó norvégok uralta színpad.

Setlist:

Born Treacherous / Gateways / Dimmu Borgir / Chess With The Abyss / Ritualist / A Jewel Traced Through Coal / Dobszóló / Vredesbyrd / Progenies Of The Great Apocalypse / The Serpentine Offerning / Kings Of The Carnival Creation / Puritania / Mourning Palace

A Mourning Palace viszont pazar lezárása volt nem csupán a Dimmu Borgir koncertjének, hanem magának az egész metal-napnak is, mely több tanulsággal is szolgált. Az első mindenképpen az, hogy a Szigeten bizony van igény a fémzenére, méghozzá nem is kicsi. Kérdés, hogy gazdaságilag hogyan zárt ez az önállónak is tekinthető kisebb mini-fesztivál, ahogy kérdés az is, hogy mi lett volna, ha nincs a csökkentett jegyár, illetőleg hogyan alakult volna a nézőszám, ha megmarad az egy hétig folyamatosan üzemelő rock/metal színpad. Emellett a másik – és talán a gazdasági kérdéseknél lényegesen messzebbre mutató – felfedezés az, hogy ezen a helyen nemre, korra, hajviseletre, ruházatra, zenei beállítottságra való tekintet nélkül képesek vagyunk együtt bulizni és jól érezni magunkat. Valóban felemelő érzés volt, ahogy a Dimmu Borgir koncertje alatt azt láttam, hogy ki az alkoholtól mámorosan, ki a saját magányában, ki egy nagy társasággal, ki pedig nagy kerek szemekkel, érdeklődő tekintettel állt, és élvezte a zenét, a hangulatot, az együttlétet. Ez az, amiről a Szigetnek valójában szólnia kellene, és meg merem kockáztatni, hogy ebben szerencsére nem történt változás.

Bazsa

HammerFall fotók: Köves Szilvia. További képek itt.