Egy felejthetetlen pillanat: Nightwish, Stratovarius, Korpiklaani, Firewind, Kissin' Dynamite, Deathstars - Masters of Rock 3. nap, 2012.07.14.

írta Hard Rock Magazin | 2012.08.21.

A reggelünk picit nehezen indult, hála az előző napi hepiségnek, így hiába terveztük a délelőtti indulást egy különleges produkció miatt, nem sikerült kiérnünk Roland Grapow-ék műsorára, amit páran megnéztek a társaságból. Utólag azt mondhatjuk, hála az égnek, hogy nem mentünk ki: egy cseh banda fellépésén szerepelt Roland Grapow, egy szám erejéig, amiben nem is gitározott, amihez igazán ért, hanem énekelt… (WTF?) A Firewind énekes Apollo is fel volt tüntetve mint kisegítő fellépő, állítólag Ő egy fél szám erejéig vokálozott. Na, ilyen esetekben jó, hogy inkább pihenésre adja az ember a fejét.

Viszont a fiatal suhancok koncertjéről nem akartunk lemaradni. Három ével ezelőtt ugyanitt láttuk őket, engem már akkor is meggyőztek, ráadásul szerintem mind a három Kissin’ Dynamite album nagyon erős, tele könnyen megjegyezhető dallamokkal és jófajta metal muzsikával, így ezen a napon az Ő bulijukat vártam a legjobban. A többieket elégszer láttam már, így tudtam mi várható, de kíváncsi voltam a 2 lemez és a 3 év mennyiben változtatta meg a banda teljesítményét. Csak jobbak lettek, kezdenek felnőni, egyszerűen hihetetlen, de még mindig csak alig 20 évesek a srácok, de hála a kellő támogatottságnak, igen sok koncertrutint szedtek magukra az évek folyamán, így már egy felnőtt banda koncertjét láttuk.

Külsőre igen megváltoztak a srácok, de az intenzitással ezúttal sem volt gond, konkrétan felszántották a deszkát. Az énekes Hannes szinte egy percre sem állt meg, folyamatosan a kontroll ládák és a színpad eleje között rohangált, érdekes látvány volt a weszkó csizmában futkározó, feltupírozott hajú ifjonc. Szerencséje, hogy ennyire fiatal és jól bírja a tempót, mert a hangján nem érződött, hogy a koncert alatt majdnem egy maratonit lefutott, közben látványosan dobálta a jogarra hasonlító fém pálcáját. A setlist két lemezre korlátozódott, nem is igazán értettem, hogy miért hanyagolták teljes egészében az első lemezüket, pedig fincsi kis dalok vannak azon is, talán a glamesedés felé tett lépéseknek túl kemény az első album.

Kezdésnek újlemezes párost játszottak, amiből a Sex is War különösen nagy kedvenc nálam. A gitáros Ande kinézetre picit kilóg a bandából, mintha valami fiúcsapatból ragadt volna itt, az látszott, hogy a szabadidejének nagy részét az edzőtermekben tölti, emellett viszont nagyon látványos pózok közepette pengetett, miközben folyamatosan vigyorgott és vokálozott. Nagy erőssége a bandának, hogy gyakran mind a 4 „mozgó” ember énekel, így igen telt hangzása van a megszólalásuknak, és kellő dögöt is ad a számoknak. Jim igazi őrült fazon, a szólok nagy részét Ő vállalta magára, de emellett mindig jutott idő egy kis ökörködésre a basszeros Steffennel. Volt olyan pillanat, amikor Steffen basszerozás közben lement hanyatt a dobszerkó előtt és Jim nekifutásból átugrotta, miközben neki is veszettül jártak az ujjai. Emellett folyamatosan változtatták a helyeiket a srácok, így nem volt egy unalmas pillanata sem a bulinak.

Persze a látvány mellett a számok sem voltak gyengék, kellően pörgős számokat szedtek össze erre az alkalomra, nem volt itt semmilyen balladázás, azokat gondolom az önálló bulikra tartogatják. A „Háború” után egy 3 számos csomagot kaptunk a második lemezről, nekem ezek közül a Supersonic Killer a favorit, igen zúzós szám, pont jólesett így kora délután. Az új lemez egyik húzó nótájával folytatták, amikor is Hannes amolyan mercury-sen egy királyi palástban jött be, és az I Will Be King számot abban nyomta le. A folyamatos mászkálás miatt azon csodálkoztam, hogy nem lépett rá a királyi ruházatra, azt vártam, mikor fog elesni, de nem tette, úgy látszik már jól megy neki a királyi szerepkör…

Majd az új lemez egyik kellemes tételével folytatták, az Operation Supernova refrénjét a közönség is gyorsan magáévá tette és együtt énekelte a bandával. Egy gyors zúzda után az új lemez címadó tétele zárta a bulit, aminek szintén könnyen megjegyezhető refrénje hamar utat talált a közönség hallójárataihoz, és igazi parti-hangulatot varázsolt a likőrgyár területére.  Nagyon intenzív egy órát kaptunk a srácoktól, az egész koncert annyira pörgős volt, hogy kellő lökést adott az egész napra. Remélem, sokra viszik a fiatalok, és az őszi Dragonforce-turnén hozzánk is eljutnak, bár a jelek nem ezt mutatják, a megváltozott időpont miatt a pesti dátum nem szerepel a banda időpontjai közt, amit nagyon sajnálnék, mert szerintem nagy potenciál van a bandában.

Setlist:

Sleaze Deluxe / Sex Is War / Addicted To Metal / Love Me Hate Me / Supersonic Killer / I Will Be King / Operation Supernova / Hysteria / Money Sex & Power

Az Arakaint ki akartuk hagyni, így picit pihentünk, de aztán a Kissin' dedikálásra odasettenkedtem, mivel volt mit aláíratni, az új lemez mellett vittem magammal pár képet a 3 évvel ezelőtti fellépésükről. Jókat röhögtek, mikor meglátták az alig 17 éves önmagukat. Szintén dedikálásra várt az egyik magyar fotós lánya is (akivel évek óta jóban vagyunk), akit természetesen magam elé engedtem. Ekkor még nem tudtam, miben sántikál a leányzó. Éppen a leopárd mintás fürdőköpenyben dedikáló Jimmel beszélgettem, mikor az énekes Hannes felállt az asztaltól és megszólított, hogy „Hey, Levi! I know that today is your birthday!” Mondanom sem kell, az állam leesett, köpni-nyelni nem tudtam. Mondom „Yes”, erre az egész banda felállt és rázendítettek a Happy Birthday-re, és a „Levi”-t is teljesen jól ejtették. Libabőr és meghatódottság fogott el az egész ének alatt, pedig elég öreg vagyok, de azt hiszem, ezt a köszöntést sosem fogom elfelejteni, amikor huszonéves suhancok, akiket kedvelek, csak nekem a capella énekelve felköszöntenek. Barbara, nagyon köszönöm a meglepetést!

Újra egy biztosan jól teljesítő zenekar következett, a görög Firewind, akik a nyári Masters of Rockon új fellépők voltak, eddig csak a téli verzión játszottak. Most a „finn este” felvezetéseként léptek színpadra, és egy igazi best of programot hozva nyűgözték le a közönséget. Tavaly ősszel headlinerként volt szerencsém látni a zenekart, így össze tudtam hasonlítani, mi a különbség a két setlist között. A saját bulin nagyon favorizálták a kiváló ’The Premonition’ lemezt, ezen a bulin viszont szinte minden albumról csemegéztek egy-két számot, így szinte pillanatnyi szusszanás nélkül tolták végig a koncertet.

Az új lemez klipes nótájával nyitottak, és az első hangok alapján úgy éreztem, hogy Apollo nagyon jó napot fogott ki! A két zseni mindig is kimagaslót nyújt, így volt ez most is. Egyszerűen nem tudok betelni a görög páros, Gus G és Bob Katsionis produkciójával. Azon kívül, hogy amit pengetnek vagy billentyűznek, az zseniális, de mindezt hanyag eleganciával teszik, néha pedig igen látványos összeállásokat prezentálnak. Egymás után sorjáztak a jobbnál jobb számok, és látva a fiatal belga dobos Johan Nunez produkcióját, megint sikerült egy jó kis dobost választaniuk, kellő intenzitással ütött a srác, folytatva a már megszokott minőségi dobosok sorát a zenekarban. A beszámolókban méltatlanul kevés szó esik Petrosról, a basszerosról, aki tényleg picit visszahúzódik a többiekhez képest, pedig nagyon megbízható alapot ad ahhoz, hogy a frontemberek villoghassanak.

Teszik is becsülettel, bár mindkét gitáros tud háttérbe is húzódni, ha éppen az adott pillanat megkívánja. Tény, hogy Gusnak nagyon jót tett az elmúlt idők reflektorfénye, szerintem nagyon jól kezeli, nem szállt el az agya önmagától. És a multitalentum Bob is zseniális figura, ahogy zökkenőmentesen vált billentyűről gitárra és vissza, az lenyűgöző, de a két hangszer egyszerre történő kezelése is megsüvegelendő és igen látványos. Apollo egy kis pihenőt kapott a The Fire and the Fury alatt, ahol még mindig nagyon királyul néz ki, amikor a három hangszeres egyszerre, derékból meghajolva headbangel, van annyira látványos, mint amikor az Amon Amarthos srácok belekezdenek a propellerezésbe. Volt nagy kedvencem, a Tyranny is, így teljes mértékben elégedett lehetek a koncerttel. Megint remek formát mutatott a görög különítmény és egy nagyon jó kis bulit csaptak.

Setlist:

Wall of Sound / Head Up High / Till the End of Time / The Undying Fire / Mercenary Man / World on Fire / The Fire and the Fury / Losing My Mind / I Am the Anger / Tyranny / Falling To Pieces

A finn kvartett első fellépője, a Korpiklaani következett, akit anno itt, a Master of Rockon láttam életemben először. Akkor a kora délutáni napsütésben olyan hangulatot tudtak csinálni, hogy csak lestünk. Akkor nagyon megkedveltem a bandát, jó darabig mindenhol megnéztük, ahol csak lehetett. Aztán már nem bírtam követni a lemezmegjelenéseket és már nem kötöttek le annyira a fellépéseik sem. Sok volt belőlük, megmondom őszintén, illetve a koncertjeiken is azt éreztem, hogy sablonos a dolog. Aztán jött a hír, hogy megváltak a hegedűsüktől, akinek alkoholproblémái voltak, nem tudom, hogy lehet többet inni a zenekar többi tagjánál? Vagy az volt a baj, hogy túl keveset ivott? Mindegy is, a lényeg, hogy kíváncsi voltam, mennyiben lesz más az új hegedűssel a banda… Azt kell mondjam, teljesen más volt.

Újabb lökést adott a zenekarnak, már ami a koncertezés illeti. Tuomas Rounakari azon kívül, hogy az egész bulin morcosan nézett, folyamatosan táncolt, mászkált és hergelte a közönséget, majd a buli alatt kapott egy kis szólózási lehetőséget, ahol megmutathatta, mit tud kezdeni hangszerével. Nem lesz rossz a hegedűs, bízom benne, hogy bírni fogja a turnézással járó kötelezettségeket. Nagyon belekezdtek a finnek, egy igen zúzós tétellel, a Hunting Song-val nyitottak, és örömömre az egész program gyorsabb tételekkel volt megpakolva. Váltakozva jöttek az angol és finn nyelven előadott dalok, persze a finn verziókat kevésbé énekelte a közönség, de azért a Kunnia refrénje könnyedén ment.

A régebbi bulikkal kapcsolatban nem emlékszem, hogy Kalle énekelt is vagy csak vokálozott, mert most volt olyan szám, amit szinte teljes egészében Ő énekelt. Természetesen a piákról írt dalok nem maradhattak ki a műsorból, az est folyamán sorrendben jött a Vodka, a Tequila és rögtön utána a Beer Beer (szólni kéne testvéreinknek, hogy a pálinkáról még nincs Korpiklaani-szám), ezen számokon kívül a Happy Little Boozer alatt volt nagy beindulás a közönség soraiban. Jonne a raszta sérójával számomra picit furcsának tűnik, de a hangulatkeltéshez nagyon ért, ha éppen nem a szarvaktól megszabadított mikrofonnál énekel, akkor fel-alá járkál a színpadon és őrült grimaszokat vágva hergeli a közönséget – igazi őrült fazon, természetesen a szó jó értelmében. Ez a mostani koncert visszaadta a hitemet a Korpi iránt, legközelebb, ha fesztiválon találkozunk, akkor ott leszek és remélem megint meggyőznek!

A Stratovariust az utóbbi időben mindig valami nagyobb változás után pár héttel látom a MOR-on.  Anno Tolkki kiválása után Matias egyik első buliját is itt adták, most pedig Jörg Michael akasztotta szögre a dobverőket (amit amúgy nagyon sajnálok, de megértek). Pár éve láttam a szigetes fellépésük után a backstage-ben, ott ült teljesen kipukkadva és szinte magába roskadva, mintha a nagyapám lenne, úgy nézett ki. Igaz, minden egyes alkalommal a maximumot hozta ki magából és élmény volt nézni a játékát, mostantól azonban már Rolf Pilvet fogjuk nézni. A fiatal srác egyik első bulija volt a cseh, és egész jól teljesített, de nekem azért egy picit hiányzott a dobcucc mögül a megszokott göndör fürtös fej…

A Havancsák Gyula által tervezett háttérvászon elé felvonuló zenekar szerintem igen jól teljesített, a setlist kis változásai is pozitív hatással voltak a bulira. Jens billentyűjén annyi változás történt az előző évhez képest, hogy az eddigi egy darab lila kacsa helyett, már két, kivilágított műanyag kacsa volt ráapplikálva, virítottak is a sötétben. Rögtön a friss DVD címadójával kezdtek, és már ekkor úgy éreztem, hogy „a kényes pont” igen jó formában van. Timo Kotipelto érzésem szerint nagyon jól énekelt az egész buli alatt, és kellően mozgékony is volt.

Majd kedvenc lemezemről jött a Phoenix, ami kellemes meglepetés volt, amúgy az egész setlist a pörgősebb dalokra fókuszált, nem tudom, ez minek volt köszönhető, de nekem bejött ez a változás! A Lauri-Jens kettős megint nagyon jól muzsikált, gyakran állt a basszer a billentyűk mellé, sőt, gyakran az állványra támasztotta a lábát. Szépen csemegéztek a srácok, a 12 számot 7 lemezről szedték össze, ahhoz képest, hogy azért még az új lemezt turnéztatják, igen nagyot merítettek. Sokan az újabb lemezeket már gyenge eresztésnek érzik – én úgy vagyok vele, hogy nem érnek fel az etalonok mellé, de vannak rajta bitang erős szerzemények, talán nem annyi, mint a régebbi lemezeken. Most ezekről az utóbbi albumokról az egyik kedvencem jött, a Deep Unknown, azért ezeknél az új számoknál Matias érezhetően felszabadultabb, mint a nagy előd témáinál.

Kotipelto a közönségénekeltetésnél megjegyezte, hogy előző nap egy kisebb magyar fesztiválon léptek fel (jelesül a Rockmaratonon), ahol a közönség iszonyat nagy hangerővel kiabált és próbálta a cseheket arra ösztökélni, hogy nehogy már a sokkal kisebb létszám hangosabb legyen, mint itt a majd 30 ezer ember. Jelentem, én nem segítettem a cseh hangerőben! A koncert második felében a „kötelező” köröket futották a finnek, természetesen balladának illett lennie és ezen az estén ez a szám a Forever volt, aminek a társaságunkban szórakozó házaspár nagyon örült, mivel ez a szám volt az esküvőjük bevonuló zenéje.

A Júdás csókja után Jens a kifordított billentyűjén belekezdett a jellegzetes kezdésbe, és tudva az elmúlt évek záró számát, furcsán egymásra néztünk, hogy Strato buli Hunting nélkül, érdekes lesz. A Black Diamondot egy ideig nem kedveltem, majd egyszer a billentyűtémája megfogott, és azóta imádom a számot, és megszoktam, hogy az utóbbi években ezzel zárták a koncerteket. Most is levonultak, de visszajöttek, és fergeteges buli hangulatot csináltak a Hunting High and Low-val. Mégsem fordult ki a világ teljesen önmagából… Láttam már jobb Strato bulit, de ez a koncert az erősebbek közé tartozott, a pörgős setlist kifejezetten jót tett a hangulatnak és üresjárat nélküli bő egy órával ajándékoztak meg minket a finnek. Köszönjük! Megyek is megnézni a friss koncert DVD-t, kedvet csináltak hozzá!

Setlist:

Under Flaming Skies / Phoenix / Deep Unknown / Eternity / Against the Wind / Darkest Hour / Eagleheart / Infernal Maze / Forever / The Kiss of Judas / Black Diamond /// Hunting High and Low

Na, most vagyok nehéz helyzetben: egy olyan zenekarról kell koncert beszámolót írnom, akiket nagyon szeretek és az ember a kedvencét nem szokta ostorozni, pedig… A 10. jubileumi MOR fő headlinere a Nightwish volt, ami egyrészt érthető, jelenleg a monstre-giga produkciók után a finnek azok, akik arénákat töltenek meg és mindenhol a világon erős, nagy létszámú rajongói bázissal rendelkeznek, nem véletlenül. Szinte mindenhol vagy headliner státuszban szerepelnek, vagy a nagyon nagyok mögött közvetlenül ők következnek. Másfelől viszont az év elején úgy gondoltuk, hogy egy jubileumi fesztiválra olyan meglepetést hoznak, ami tényleg kuriózum, de nem így lett. Rutinosan a turné cseh koncertjének másnapján jelentették be, hogy ők lesznek a fesztivál főzenekara, és a zenekar ennek megfelelő látványt hozott. A Pesten is látott turné díszletei és látványvilága volt itt is, csak sajnos a hatalmas ledfal valahol elmaradt, pedig az első napi Within bulin láttuk, hogy elfér, és látványban nagyon feldobja a garnírungot.

Szerencsénkre a setlistből kikerültek a lassabb tételek, és így egy igen pörgős és látványos koncertet kaptunk, de a sok petárda és láng nem biztos, hogy ellenpontozza az apróbb hibákat, amiken gyorsan essünk is túl. Mondjuk Anette most aránylag nőies volt, és nem akarom hasonlítani az elődhöz, de úgy gondolom, hogy egy ilyen kvalitású zenekarban frontasszonyosabb énekes kellene. Mert Anette aranyos, közvetlen, kedves, de a riasztó grimaszai és „ténsasszonyos” rángatózása-mozgása nem rock koncertre való. Illetve nem a felső kategóriába, ott a zenekarral szemben is nagyok a követelmények, amit a banda simán meg is ugrik, de ezt várnám el az énekestől is. Lemezen tök jól énekel és előző bandájában is tetszik a hangja, de koncerten erőtlennek érzem, még a kifejezetten neki írt nótákban is.

Ezen kívül más bajom nem volt, nem lehetett a koncerttel kapcsolatban, mert tökéleteset alkotott a finn ötös-hatos. Illetve hatos, mert Troy Donockley, mint az egész turnén, itt is velük volt, és a különböző népies hangszereket Ő szólaltatta meg, illetve a vokálozásba is besegített. A koncert elején nem volt a szakadt lepel a színpad előtt, ami leomolhatott volna, így csak szépen sorban bevonultak a zenészek és belekezdtek az újlemezes Storytime-ba. Már a pesti bulin is feltűnt, hogy a kezdés nagyon brutálisra lett „hangolva”, csupa olyan szám jött, amik iszonyat jók. A látvány is nagyot dob az összképen, de a számok önmagukban is megállják a helyüket, egy Wish-Amaranth-Scaretale (ebben nagyon király Marco szövegrésze, tökéletesen hozza a lemezen hallható részeket) hármas jó alapot adott a bulihoz.

Tuomas egy zseni, ezt el kell ismernem, aki ilyen számokat bír kiírni magából, arról csak szuperlatívuszokban tudok szólni, cirkuszi porondmesteri kinézete pedig látványban is harmonizált az elképzelt és elénk tárt képi világgal. A futurisztikus szerkezet mögé rejtett billentyűi közt folyamatosan forgolódva hozta a szinti alapokat a kemény riffek alá, közben vagy teljes átéléssel, magába fordulva játszott, vagy erőteljes headbangelés közben jártak ujjai a billentyűkön. Az egyik szám alatt a futurisztikus csőrengetegből még lángok is csaptak fel, pár centire a kilövéstől játszani, nem semmi.

A többiekhez hasonlóan, Jukka-t is szépen körbevették a pirotechnikai elemek, néha nem irigylem, mellette-mögötte valami mindig durran vagy lángol, hogy tud így rendesen és látványosan játszani… Mert a Nightwish élő látványához nagy mértékben hozzájárul, fejkendős feje és a már-már elnagyolt mozgásokkal, túl látványos dobolása, amit én személy szerint kedvelek, ha már odacsap, akkor az legyen látványos is… Emppu amellett, hogy a lányok nagy kedvence, vokálozások híján folyamatosan rohangál, bejárja a színpad minden négyzetcentijét, térdelései alatt viszont alig látszik ki a kontroll ládák mögül.

Aki számomra most már nem első alkalommal nagyon pozitív csalódás, az Marco, aki amellett, hogy egy igazi bohóc, folyamatosan vigyorog, ingerli a társakat, remek basszeros és nagyon jó énekes. A zenekar sajtótájékoztatóján, a számomra meglepetést szerző Barbara megkérdezte Tuomast, ha már Marco ilyen jól énekel, nem gondoltak-e arra, hogy nem kell énekes és megoldják Marco-val a kialakult helyzetet? A válasz az volt, hogy mindig is női énekes csapat volt a koncepció, és most legalább van két jó énekesük (infó by Gyuricza Team!). Na, ez hallatszik is a bulikon, amikor Marco besegít vagy önállóan énekel, akkor mindjárt életre kel a zenekar. Anette-tel való közös énekléseik alatt Marco hangja sokkal jobban hallatszik, nem tudom, hogy ez csak a véletlen műve vagy inkább a jobb hangzás érdekében van így.

Apropó, hangzás. Ahol mi álltunk a szélen (sajnos a 3 szám fotózása után annyian voltak, hogy sansztalan volt a táskámmal beljebb sunnyogni), ott a dob egy picit puffogott, viszont ismerősök a keverő előtt középen álltak, és azt mondták, ilyen tiszta hangzást nagyon régen nem hallottak: olyan volt, mintha a lemez master verziója szólt volna a hangfalakból. Szépen adagolta a zenekar az új lemez számait, 1-2 régebbi után becsempésztek egy új számot, meglepő volt, hogy milyen nagy számban volta az előző énekes által felénekelt lemezekről. Igaz, a Come Cover Me, ami nagy kedvencem, annyira át volt dolgozva, hogy már az arénás koncerten is csak a refrénnél ismertem fel.

A záró Last Ride of the Day végén Anette külön elbúcsúzott a közönségtől, majd a srácok lezárták a számot, és a koncertet látványos mini-tűzijáték és petárdarobbanás tette teljessé. Mindent egybevetve, a zenekar produkciója mind hangzásban, mind a grandiózus látványban azt mutatta, hogy a jubileumi MOR-on teljesen megérdemelten kapták meg a headliner státuszt, jelenleg az európai mezőnyben kevés olyan produkció van, ami ennyire profin van kitalálva és ilyen tökéletesen is prezentálják azt.

Setlist:

Storytime / Wish I Had an Angel / Amaranth / Scaretale / Dead to the World / I Want My Tears Back / Come Cover Me / Last of the Wilds / Planet Hell / Ghost River / Nemo / Over the Hills and Far Away / Song of Myself / Last Ride of the Day

Idén tavasszal volt szerencsém headliner turnén látni a napot záró Deathstars zenekart. Nagyon intenzív és igen jó bulit csaptak a Dürerben, így kíváncsi voltam, mennyiben lesz más a kisebb teremhez képest a Nagyszínpad, illetve mennyiben módosul a setlist a saját turnéhoz képest. Nagy örömömre visszatért a Night Electric Night, ami nem is értettem, hogy maradt le a tavaly megjelent válogatásalbumról. Ezen az estén a ’Night Electric Night’ lemez dalai voltak túlsúlyban, így ettől én már baromi jól éreztem magam, mert ezt a lemezt kedvelem tőlük a legjobban. A színpadkép hasonló volt a Rammstein- és a szólóturnén látotthoz, annyi változás volt, hogy a dobogókból most nem jött CO, de a zenekar amúgy is vonzza a szemeket, nem nagyon kellenek efféle effektek.

Ez a fajta zene, ha rosszul művelik, hosszú távon unalmas tud lenni, de a svédeknél ettől nem kell tartani, remek dalok vannak a tarsolyukban és egy igazi tökös slágerparádét kaptunk ezen az éjszakán. A „kiosztott” szerepek továbbra sem változtak, Whiplasher búgó hangjával megbolondítja az első soros kiscsajokat, Skinny hihetetlen károgó hangon énekel (kíváncsi lennék az ember normális beszédhangjára), miközben térdig eresztett hangszerrel basszgitározik és pörgeti hosszú hajfonatait, Nightmare megpróbál a feladatra koncentrálni és megbízhatóan szólózni, Cat az igazi pózőr, pár pengetés után jönnek a kifacsart mozdulatok és pózok, Vice pedig biztos metronómot ad a banda hangzása alá. De mindezt abszolút szórakoztató módon teszik, egy perc üresjárat sincs egy Deathstars-bulin – aki picit is kedveli a zenekart, az mindig nagyon jól szórakozik. Az a furcsa számomra, hogy egy ennyire pózőr zenekar miként tud minden egyes alkalommal hibátlan, precíz és szórakoztató bulit adni, pedig az ember azt hinné, hogy minden háttérbe szorul a „magamutogatás” oltárán, de nem. A headliner turnéjukon sem játszottak 70 percnél többet, itt is kb. ennyi műsort kaptunk, de annak minden percét élveztem.

Setlist:

Mark of the Gun / Motherzone / Semi-Automatic / New Dead Nation / Night Electric Night / Tongues / The Fuel Ignites / Blitzkrieg / Chertograd / Blood Stains Blondes / M.E.T.A.L. / Cyanide / Trinity Fields / Death Dies Hard / The Revolution Exodus

Szöveg és képek: Savafan

Külön köszönet a Pragokoncertnek és Martina Benesova-nak!