Germán happy metal party: Edguy, Unisonic, Exodus, Freedom Call, Pain - Masters of Rock 2. nap, 2012.07.13.

írta Hard Rock Magazin | 2012.08.19.

Sajnos az időjárás keresztülhúzta azon tervünket, hogy a délelőtt folyamán a hotel előtti strandra menjünk, egy kis izomlazító csúszdázásra. Hűvös, esős időre ébredtünk, de jóleső fáradtság kerített hatalmába, mert az első napon látott bandák mindegyike a vártnál sokkal jobban teljesített. A mai nap várhatóan legfontosabb momentuma a régi időket idéző páros élő fellépése lesz, nevezetesen az újra egymás mellett muzsikáló torokfenomén Kiske és az európai powert megalapító gitáros-fenomén Kai Hansen vezette Unisonicé. Volt szerencsénk a párost már egymás mellett látni, a tavalyi Winter Masters of Rockon, de ott a Gamma Ray volt a fókuszban, Kiske csak vendég volt. Nem úgy, mint itt, de előttük még volt mit nézni.

Történetesen a Freedom Call legénységét, akik igaz ugyan, hogy az európai második vonal tagjai, de szerintem sokkal nagyobb elismertséget érdemelnének, mint amit kapnak. Mert igazi „slágereket” írnak a németek és dallamos muzsikájuk igen fülbemászó, refrénjeik tökéletesek arra, hogy a közönség teli torokból énekelje őket. Chris Bay kiváló frontember, hangja is igen jellegzetes, de valamiért sosem sikerült kikerülniük a reflektorfénybe. Pedig most is igen jó kis setlisttel jöttek, az új lemezt is kellően nyomták és a közönség reakciójával sem volt gond. A fülbemászó refréneket a közönség énekelte is rendesen, igaz, amolyan best of műsort nyomtak, megspékelve 3 új lemezes számmal.

Kezdésnek az első lemezről elővett, a koncert CD-n is kezdő We Are One-t játszották, megadva az alaphangot a jó hangulatú bulihoz. Lars Rettkowitz gitáros kellően látványos pózokban nyomta szólóit, nagy teher is nehezedik rá, mivel Chris ugyan gitáros is, de sokszor elsősorban énekes és gitározása „csak” színezi a megszólalást. Egymás után két friss nótát is nyomtak, a vicces klippel megtámogatott Hero on Video-t és a Rockstart. A nézőtéren pedig a buli előrehaladtával csak emelkedett a hangulat, hamarosan egy folyamatosan ugráló embertömegre hasonlított a közönség – a csehek imádják a zenekart, éneklik is a dalaikat. A Tears of Babylon elején hallható jellegzetes kürtök alatt már beindult az ugrálás, a galoppozós refrén során pedig már igazi party hangulat uralkodott. Chris be is mondta, hogy ezen a napon egy igazi „germán happy metal partyt” csapnak az est hátralévő zenekarai.

Majd egy kis brutalitás következett, a ’Crystal Empire’ általam talán legjobban kedvelt dala: a The Questben zseniálisan váltakozik a balladás rész és a kemény riffelős döngölés. Azt most is nagyon sajnáltam, hogy a zenekarral soha nem tart egy billentyűs, mert szerintem látványban nagyot dobna a produkción. Zeneileg most is tökéleteset alkottak, zenekarként is jól funkcionáltak, de igen sok billentyűs alap megy gépről. Majd jött a cikk címében is megemlített szám, az új lemez záró tétele, egy igazi metal buli himnusz, a refrénben a „Tonight, for a happy metal party” szöveggel – tényleg olyan ez a szám, amire az is beindul, akit teljesen hidegen hagy a metal, jó kis bulizós nóta. A záró hármas, szinte kötelező anyag egy Freedom Call bulin, volt is beindulás alattuk, olyan refrénekkel vannak megtámogatva a számok, amiket tökéletesen lehet a zenekarral énekelni. Nagyon feelinges, bulizós koncertet nyomtak, néha az az érzésem, hogy azért nem lesznek soha elsővonalasok, mert ugyan hatalmas buli-hangulatot tudnak csapni, de senki nem veszi komolyan őket, pedig nagyon frankó nótákat prezentáltak ezúttal is.

Setlist:

We Are One / United Alliance / Hero on Video / Rockstars / Tears of Babylon / The Quest / Power & Glory / Warriors / Land Of Light / Freedom Call

A happy metal est egyik kakukktojása következett, nem elég, hogy nem németek, de a heppiséget még messziről sem ismerik. Mit mondjak, iszonyat zúzós bulit nyomott az Exodus. Nem vagyok egy Exodus-fan, de amióta az igazi őrült fazon, Rob Dukes énekes kezében van a mikrofon, azóta rossz bulit még nem láttam tőlük. Iszonyat intenzív zúzás megy a színpadon és mindegyik tag megér egy misét.

Gary Holt gitáros jelenleg kisegít a Slayerben, de sikerült egy nagyot húznia a bandának, visszacsalogatták a H-Team másik tagját, a több mint 20 évig a zenekar soraiban pengető Rick Hunoltot. Tökéletes választás volt, igazi elmebeteg az arc, és az volt az érzésem, hogy nagyon meg akarja mutatni, pörgött, élvezte a bulit. Rob méltó társa volt, talán a többieket picit háttérbe is szorították, mindketten fel-alá mászkáltak, Rick grimaszolt, ordibált és derékból headbangelt.

Robot már többször láttam és mindig az volt az érzésem, hogy úgy jár körbe-körbe a színpadon, mint egy ketrecbe zárt vad, eszelős tekintettel hozza a tökéletesen dühös figurát, és közben hatalmas fazon. Mint a focisták, laza mozdulatokkal szabadul meg az orrában felgyülemlett anyagtól, Alexi Laiho után a csuláktól vizes a padló, Rob után viszont simán lehetne csúszkálni is a deszkákon… A fesztivál legpörgősebb és legenergikusabb buliját prezentálták, és természetesen a négy nap legnagyobb circle pit-jét és wall of death-jét sikerült kicsikarni a közönségtől, igaz nem volt nehéz dolguk. A thrash világában vannak olyan zenekarok, akik nem tudnak hibázni, egyik banda sem a szívem csücske, de valahogy sosem csalódok a bulijaikban: az Exodus is ezek közé tartozik. Önálló koncertre nem biztos, hogy elmennék, de a fesztiválokon ki nem hagynám az amcsikat.

Setlist:

The Last Act of Defiance / And Then There Were None / A Lesson in Violence / Scar Spangled Banner / Blacklist / Bonded by Blood / War Is My Shepherd / The Toxic Waltz / Strike of the Beast

A hosszú hétvége legjobban várt csapata, az Unisonic következett. Minden, a metalt kicsit is szerető ember nagyon örülhetett annak a hírnek, hogy az amúgyis európai supergroupnak tekintett Unisonic zenekar Kai Hansennel bővült. Akkor sok rajongó azt gondolta, majd most jól megírják a Keeper albumok folytatását – nem így történt, de egy nagyon minőségi és remek dalokkal megspékelt rock albumot tettek le az asztalra. Két évvel ezelőtt volt szerencsénk ugyanitt látni a bandát, de akkor még lemez nélkül, a Place Vendome anyagára fókuszáltak, pár Helloween klasszikussal megspékelve. Mostanra a kész lemez anyaga volt a lényeg, szinte teljes egészében elnyomták az albumot, 3 Helloween klasszikussal egészítve ki a programot.

A lemezt indító, a zenekar nevét viselő szám tökéletes kezdés volt, az Unisonic nagyon király kis nóta. Ami rögtön feltűnt, hogy Kiske rettentő laza, felszabadultan vezényelte a bulit, még a fekete-fehér bohócnadrágot is el tudtam nézni neki, bár a koncert hátralévő részében a jó hangulata már-már udvari bolondos volt, passzolt a szereléséhez. Nagyon jó volt látni, hogy mindenfajta erőlködés nélkül, zseniálisan hozza a lemez témáit, a hangja mit sem változott, erre szokták mondani, hogy „Tőlem a telefonkönyvet is felmondhatná”, annyira jó volt hallgatni. Persze a banda nem egy főből áll, mert nem akárkik szolgáltatják a talpalávalót; Kai Hansent már említettem, de a zseniális és nagy kedvenc PC69 zenekar két tagja is alapító volt az Unisonic-nál.

Kosta Zafiriou szerintem Európa egyik legjobb dallamos rock dobosa, kellő intenzitással és pontossággal dobol, Dennis Ward pedig amellett, hogy nagyon jó zeneszerző, kiváló basszeros, és Mandy Meyer is nagyon jól összepasszol Hansennel, frankón kiegészítik egymást. Az album dalai egymás után érkeztek, a lemez rockosabb témái élőben nagyon jól és keményen szóltak, majd jött az első Helloween cover, ezt várta a közönség nagy része. A March of Time alatt már kezdett elszabadulni a pokol a közönség soraiban, de a hangrobbanás még váratott magára a ráadásig. Még a friss album limited verziós bónusz nótáját is előkapták a srácok, majd kis pihenőre vonultak, a bulit hallgatva kicsit olyan érzésem volt, mint anno Tarja első lemez utáni koncertjein.

Élőben még a picit gyengébb számok is zseniálisak és nagyon nagy potenciál van bennük, igaz kellett hozzá a látványosan elegánsan laza énekes, egy gitárikon, egy látványosan játszó gitáros társ, egy vehemensen „kalimpáló” dobos és egy csupaszív, betonbiztos basszeros. A ráadás elején Kai cigivel a szájában vonult a színpadra és a Future World kezdő taktusait kezdte el pengetni, na, itt felrobbant a nézőtér, azt gondolom az európai metalra kicsit is fogékony rocker imádja ezt a dalt, és évek óta arra vágyott, hogy: (a) Kiske újra metalt énekeljen, (b) korai Helloween számokat is énekeljen élőben. Az már csak hab volt a tortán, hogy mindezt a régi társ oldalán tette, igazán jó volt látni Kiske és Kai összeborulásait.

A Future World alatt, a közönségénekeltetős közép-résznél átmentek egyfajta örömzenélésbe, Kiske egy Elvis-dallamot kezdett el énekelni és nagy hitelességgel adta elő, a zenészek nem tudom, hogy erre fel voltak-e készülve, mert Dennis jókat mosolygott, mikor Kiske szemben állt velük és csak énekelte Elvis dallamait. Zárásnak jött a jó kis I Want Out, itt Kiske-nek szinte nem is kellett nagyon énekelnie, ezeket a sorokat a közönség kívülről fújta. Szuper jó koncert volt, látszik, hogy nagyon jó a hangulat a bandán belül és élvezik a koncertezés minden egyes percét. Megérte várni az Unisonic-ra és remélem látom még a bandát!

Setlist:

Unisonic / Never Too Late / King for a Day / I’ve Tried / My Sanctuary / March of Time / Over the Rainbow / Star Rider / Souls Alive / We Rise /// Future World / I Want Out

A napi főbanda előtt átnéztünk a Kisszínpadra, hogy egy kis hangulatot csináljunk az ottani fellépőknek, illetve már a fesztivál elején kinéztük magunknak a svédnek titulált S.E.X. Department zenekart. Aztán kiderült, hogy annyira svédek ők, mint mi, ugyanis a banda olasz és a glam rock vonalon nyomulnak. A tavalyi év zárásaként a magyar különítmény a Pussy Sissters koncertjét dobta fel hangulatilag, idén ez a „szerencse” az olaszokat érte, lett is hangulat miután majd 10-15 magyar rocker megjelent az amúgy 50-100 fős közönség között.

Kiállásban nincs hiba, az egyenruha és a külsőségek is mind megvoltak, ahogy az a glam rock könyvben írva vannak, de a zene hagyott maga után egy kis kívánnivalót. Konkrétan igen gyenge volt. Az énekesnek nem nagyon volt hangja, és a glames vonalból az igen egyszerűbb, nem túl bonyolult tételeket tették magukévá. A dobosnál nem nagyon értettem a koncepciót, egy fehér pantomimesre mázolt arcú svájcisapkás srác mit keres egy szexista glam zenekarban. Az utolsó számban konkrétan a zenekar nevét ismételgették, ezzel ki is merült a szám szövege.

A Nagyszínpadon az Ikon után következett az, akinek nagyrészt köszönhető volt, hogy az előbb látott Kiske és Hansen újra nagy cimborák és egymás mellett zenélnek, illetve akinek Kiske az egyik nagy példaképe. Tobias Sammet és cimborái voltak a nap főbandái, és látva az Edguy produkcióját, ez nem volt alaptalan. Nagyon sokan elpártoltak Tobias-ék mellől, miután ők is sikeresen elkanyarodtak a régen kitaposott speedesebb tételek felöl, a rockosabb megközelítés sokaknak csalódást jelentett. De hál istennek a srácok élő produkciója az évek alatt szinte semmit sem romlott. Persze Tobi még mindig rengeteget pofázik, bár igazán poénos szövegekkel köti át az egyik számot a másikba, de a kiesett időben 1-2 számot nyugodtan elnyomhatnának. De ezt már megszoktuk, furcsa is lenne egy Edguy-buli Tobias szövegei nélkül. Az is furcsa lenne, ha nem mosolyognék végig egy Edguy-bulit, ugyanis nagyon értenek ahhoz, hogy nagyon jó hangulatot csiszoljanak, és látszik minden egyes megmozdulásukon, hogy élvezik a koncertek minden egyes pillanatát.

Kezdésként az új lemez egyik tételét nyomták a srácok, és Tobi iszonyatos vehemenciával vetette bele magát a buliba (talán ez a vehemencia lehetett a probléma a pár nappal ez utáni BYH koncerten, ahol leesett a színpadról és összetörte magát), a fotósárokból szinte szemmel is alig lehetett követni, nemhogy objektívvel. Külsőre Steven Tyler-klónná változott Tobi, jó formában énekelt, és az energiája hamarosan átragadt a többiekre is, folyamatosan bolondoztak, ebben a másik Tobias viszi a prímet. Amellett, hogy lazán pengeti négyhúros hangszerét, folyamatosan mászkál a színpadon és a poénkodás, grimaszolás, nyelvnyújtogatás magasiskoláját mutatja be. Ezzel szemben Dirk Sauer mindig is visszafogottabb volt, nem is nagyon mászkál, viszont nagyon megbízhatóan teker.

Az új lemezes nyitótétel után az egyik legjobb lemezük címadó tétele következett, a Tears of a Mandrake, ami nálam nagy kedvenc, így nem bírtam ki, hogy ne üvöltsem az árokban a refrént. Egyszer csak azt vettem észre, hogy Tobi a refrénhez érve előttem áll a színpadon és azt nézi, ki ez az őrült fazon a fotósárokban, aki ahelyett, hogy egy nagyon jó képet csinálna róla, inkább a refrént énekli. Rám nézett, egy jót mosolygott, majd ment tovább a verzét énekelni. Majd egy kis meglepi következett, a Superheroes mini album egyik tételét vették elő: nem gyakori vendég az Edguy-bulikon a Spooks in the Attic, sokan talán nem is ismerik. Azért a fotósoknak is kijutott a poénkodásból, mikor Tobias látta, mennyien gyűltek össze az árokban, eléjük állt a gitárszóló alatt és először csak body builderként pózolt, majd egy kétkezes F..k You-t! mutatott be nekik, majd amikor még mindig kattogtak a masinák, átment majomba, a hóna alját két kézzel vakargatva, mint egy csimpánz…

Igaz ez a buli nem egy hagyományos turné fellépés, de azért megpróbálták a srácok az új lemezt is több tételben megidézni. Rögtön a különlegesség után egy új lemezes tétel érkezett, amit egy világpremier követett. A banda még sosem játszotta élőben a 9-2-9 számot a ’Tinnitus’ lemezről, most ez a szám is átesett a tűzkeresztségen. Tudom, nagyon sok jó száma van a bandának, amik nélkül nehezen képzelhető el egy koncertjük, de ez a szám sem lógott ki a kötelező tételek közül. A friss lemez első klipje, a Robin Hood alatt már igazi happy hangulat volt a nézőtéren, Tobiasék jókedve hamarosan átragadt ránk is.

Felix Bohnke szerintem iszonyat jó dobos, nem elég, hogy nagyon feszesen játszik, de nagyon jól tudja cifrázni is a dolgokat, most is kapott egy kis reflektorfényt a dobszólója erejéig, és a már többször hallott Star Wars-os témát választotta alapnak, amire aztán rádobolt. Ha már dobszóló, akkor ez a fajta megoldás tetszik, de Felix lassan cserélhetne valami alapot, mert kezd egysíkú lenni a szólója. A Superheroes alatt már igazi örömzenélés volt a színpadon, furcsa, hogy az általában feszes németektől ezen az estén 3 olyan banda is a deszkákon volt, akiktől ez a könnyed, már-már fesztelen szórakoztatás tök természetesnek hat és nagyon jó party hangulatot tudtak teremteni.

Anno a zenekart egy ausztriai fesztiválon láttam először, amikor is a Metal Hammer szerkesztői felhívták a figyelmünket az éppen következő Edguy-ra. Mondták, nézzük meg a zenekart, mert valami iszonyatosan jók és nagyon fiatal bagázsról van szó, az énekesben keveredik Dickinson és Kiske. Akkor volt friss anyag a ’Theater of Salvation’, és a koncert annyira tetszett, hogy a bulit követően szaladtam a merch sátorba és meg is vettem a friss albumot, amiről a Babylon már akkor magával ragadott, és ez a vonzódás ehhez a számhoz azóta is tart. Nem túl gyakori vendég a zenekar setlist-jében, de most amikor elkezdték a többi rockos szám közt ezt a fajta zúzást, ledermedtem és nem hittem a fülemnek. Iszonyat jó érzés fogott el a számot hallva és úgy gondolom, nyugodtan nyomhatna a zenekar olyan retro bulikat, ahol ezeket a speedes témákat jobban előtérbe helyezik, mert még mindig nagyon tudják a srácok, miként kell ezt művelni. Az már csak hab volt a tortán, hogy a szám közepébe belecsempészték a Maiden Trooperjét, nagyon jó ötlet volt és tökéletes megvalósítás. PP barátom azt mondta a buli után, hogy egy egész jó kis Edguy buli volt, de a Trooperért egy hatalmas piros pontot érdemel a zenekar.

A Ministry of Saints után tértek egy kis pihenőre a srácok, majd az utóbbi idők kötelező záró számával a King of Fools-val zárták az estét. Azt nem mondom, hogy életem legjobb Edguy buliját láttam, de a srácok nem tudnak hibázni, és számomra mindig nagy öröm őket élőben látni! Remélem, hamarosan itthon is láthatom a bandát egy saját, önálló buli keretein belül, mert mint mondták, Ők szívesen jönnének hozzánk, csak a promotereken múlik a dolog.

Setlist:

Nobody’s Hero / Tears of a Mandrake / Spooks in the Attic / Rock of Cashel / 9-2-9 / Lavatory Love Machine / Robin Hood / Dobszóló / Superheroes / Save Me / Babylon / Ministry of Saints /// King of Fools

A Pain már nem az első olyan banda, aki a csehországi fellépéséből készít hivatalos koncert DVD-t, az Edguy is itt vette fel a DVD-re szánt bulit (ami az egyik legjobb volt, amit láttam tőlük), de sajnos egy technikai malőr miatt kukába került a teljes anyag, és végülis Dél-Amerikában rögzítették a koncert DVD-anyagát. Viszont hivatalosan megjelentetett DVD-t vett itt fel az Avantasia, és az Annihilator is Vizovice-ben rögzítette a tavaly megjelent koncertanyagát. Az idei évben a Pain vagy inkább Peter Tagtgren gondolta úgy, hogy ezt a késő éjszakai bulit érdemes lenne rögzíteni egy majdan megjelenő DVD-re. Jól döntött, ezt le kell szögeznem, mert egy apró technikai malőrtől eltekintve nagyon jó bulit csaptak. Nem tudom, hogy a DVD-felvételnek volt köszönhető, vagy a cseheknél nagyon komálják ezt a fajta indusztriális alapokon nyugvó zenét, de alig csökkent a nézőszám Tobias-ék után. Nem vagyok Pain-fan, talán kétszer láttam őket a Nightwish előtt, de sokkal jobban tetszett, mint a nyár elején látott másik Tagtgren projekt.

Nem is annyira a színpadi látvány volt az, ami megfogott, mert az új lemez picit érdekes borítója szolgált háttérnek, de a fényekkel baromi jól játszott a technikus és tökéletes látványt rittyentett az ipari stílushoz. Tagtgren kényszerzubbonyban nyomta le az egész showt, csodálkozom, hogy miként nem akadt bele a húrokba, de megoldotta, és eszement sebességgel jártak az ujjai a húrokon. A Walking on Glass alatt volt egy kis technikai malőr, Johan Husgafvel basszeros 1-2 percre eltűnt a színpadról, gondolom valami technikai gond lehetett a cuccával, de hamarosan visszatért és dübörgött tovább az indusztriál expressz.

Jól válogatták össze a srácok a DVD-re kerülő anyagot, mert szinte mindegyik lemezüket megidézték 2-3 dal erejéig, egyiket sem erőltették túl. Ennek köszönhetően minden rocker talált valami kedvére valót a koncert alatt. Majd a buli közepén egy igen ismerős dallamra lettem figyelmes, elsőre nem ugrott be honnan lehet ismerős, mert ennyire nem vagyok képben a Pain-diszkográfiát illetően. Aztán a refrénre már beugrott, hogy ez egy Beatles feldolgozás (Eleanor Rigby), amiből nagyon király átiratot készítettek Tagtgrenék, és mint utólag megtudtam, ez a szám rendes sorlemezen is szerepel. Most is bebizonyosodott, hogy ha egy jó számból csinálnak átiratot, akkor a „másik” verzió is nagy valószínűséggel király nóta lesz. David Wallin dobos úgy püfölte a feszes alapokat, hogy néha az volt az érzésem, a cájg leesik a magas emelvényről, Michael Bohlin gitáros pedig a főnök helyett is mozgott, bemászkálta a nagyméretű színpadot, majd az utolsó számok egyikében az Exodus énekes Rob Dukes is vendégeskedett a zenekarnál. Nem vagyok Pain fan, de az emlék és az igen erős buli miatt már csinálom a helyet a fiókomban a DVD-nek.

Setlist:

Crashed / Walking on Glass / I’m Going In / Monkey Business / Dirty Woman / Dark Fields of Pain / Don’t Care / Eleanor Rigby / Fear the Demons / Bitch / Stay Away / The Great Pretender / Same Old Song / On And On / Shut Your Mouth

Szöveg és fotó: Savafan

Külön köszönet a Pragokoncertnek és Martina Benesova-nak!