Maradványérték - 2012. július

írta Hard Rock Magazin | 2012.08.16.

Ian Gillan & Tony Iommi: WhoCares („A folytatás eljött, de nem úgy, ahogy vártuk.”)
Perzonal War: Captive Breeding („A Perzonal War egész munkásságában azon kísérletezett, hogyan olvaszthatná a brutalitást és a dallamokat tökéletes egységbe.”)
Ascension: Far Beyond The Stars („Ha valaki visszasírja a Dragonforce debütlemezének varázsát, annak ez az elsőlemezes brit zenekar nyújthat vigaszt.”)
Emerson, Lake & Powell: Live In Concert And More („…érdekes a legendás szerzeményeket más köntösben hallani.”)
Robert Fripp: The Wine of Silence (A King Crimson alapítójának ötletei nyomán született komolyzene.)
Return To Forever: The Mothership Returns (Ismét aktív a hetvenes évek jazz-rock szupercsapata az utóbbi pár esztendőben)
Black Majesty: Stargazer (Germán ízű power metal Ausztráliából.)
Deathspell Omega: Drought (Igényes, színvonalas black metal a francia undergroudból.)

Ian Gillan & Tony Iommi: WhoCares

Amikor tavaly napvilágot látott az alkalmi szuperformáció (Ian Gillan, Tony Iommi, Jon Lord, Nicko McBrain, Jason Newsted) jótékonysági kislemeze, sokan sajnáltuk, hogy csak két dalra futotta a zenészlegendáktól, mert ezek a felvételek remekül sikerültek. Azért reménykedtünk a folytatásban, ami ugyan eljött, de nem úgy, ahogy vártuk. A már megjelent két nóta mellé csupa olyan szerzemény került, amit vagy ismertünk, vagy kiadatlanul feküdt valamely stúdió setét bugyrában. Persze, ez kényelmesebb megoldás volt, mint pár új dalt összerittyenteni a hasonlóan híres kartársakkal, de lássuk be, így nem az igazi. Legalább a már megjelent felvételek helyett rakhattak volna más nem ismert cuccokat. Nem hiszem, hogy forradalmi húzásnak számít, hogy újabb bőrt húznak le olyan Black Sabbath nótákról, mint a Zero The Hero vagy az Anno Mundi vagy a Purple Smoke On The Waterjénaek nagyzenekari verziójáról Ronnie James Dio segédletével. Bár a záróaktus, a Purple eddig nem hallott stúdiós jammelése (még Jon Lorddal) a Dick Pimple egy jó kis blues variáció, de az újdonság hiánya változatlanul bosszant. Egy szedett-vedett kiadvánnyal van dolgunk, kevés valódi értéket hordozva. Javaslom, inkább koncentráljunk a nem túl távoli jövőre, amikor végre megismerhetjük a Purple és a Sabbath új dalait. (Bigfoot)


Perzonal War: Captive Breeding

A Perzonal War világéletében abból csinált magának karriert, hogy a ’Load’-’ReLoad’ érás Metallica zenéjét egy modernebb neo-thrash közegbe ágyazta. A Hetfield dallamos üvöltő énektechnikáját elleső Matthias Zimmer igaz, néhol túlzásba esett a modern hatások beolvasztásában, de alapvetően a Perzonal War egész munkásságában azon kísérletezett, hogyan olvaszthatná a brutalitást és a dallamokat tökéletes egységbe – mondjuk valahogy úgy, ahogy a Metallica tette a Fuel esetében. A ’Captive Breeding’-en ez maximálisan sikerült is Zimmeréknek: hiába a tagcserék, a német dallamos thrash zenekar 2012-ben a legjobb formáját mutatja. Habár a recept összetevői ismerősek – itt egy Hetfield-énektéma, ott egy Dimebag-riff, amott egy Dark Tranquillity-melódia –, a végeredmény mégis kiemelkedő, sőt: egyenes fogós. A Perzonal War nagyon ráérzett a nem giccses, mégis fülbemászó dallamokra – ráadásul a mogorva zúzdákat sem olyan mechanikusan cserélgetik a melodikus részekkel, mint a modern melodeath bandák.

A ’Captive Breeding’ tulajdonképpen egy üresjárat nélküli thrash-slágergyűjtemény, már ha lehet ilyet mondani: nem túl eredeti, viszont tisztesen odakarcolt riffek és Zimmer húzós ritmussal felvértezett énektémái jelentik a lemez nagy előnyeit. Néhol még a thrash metal határain túlra is kimerészkednek –az ügyeletes sláger, a Candor Hurts például már alaptémájában sem emlékeztet a neo-thrashra –, de alapvetően azért a Pantera vagy a Lamb of God nevével fémjelzett zenei közegben próbálnak dallamos zúzdákat írni. Habár nem hallgattam mostanság újra a régebbi Perzonal War lemezeket, viszont van egy olyan gyanúm, hogy a ’Captive Breeding’ a csapat legerősebb alkotása eddig – mindenhonnan nézve pofás lemez, amibe bele lehet kötni, csak éppen nem érdemes. (Tomka)


Ascension: Far Beyond The Stars

Ha valaki visszasírja a Dragonforce debütlemezének varázsát, annak ez az elsőlemezes skót zenekar nyújthat vigaszt. Az Ascension ugyanis fogta magát, és nagyjából levette a ’Valley of the Damned’ stílusát – de ugyanakkor remek dallamérzékét, technikai virtuozitását is, miközben az első lemezek bája is körbelengi az alkotást. Vagyis a műfaj a hipergyors, gitár-alapú (billentyűs nincs), magasra nyújtózkodó énektémákkal és duplázóval támogatott power metal. Richard Carnie minden második percben a plafont verdesi hangjával, de ez legalább olyan jól áll neki, mint a sikoly Tóth Attilának – és ismerjük el, a fiatalok nagyon erős dallamokkal készültek a bemutatkozásra. Hiába a túlhajszolt tempó és az összetett gitártémák, mindegyik dalba bekészítettek valami ragadós melódiát, ami elől képtelenség elbújni.

A lemezt megnyitó Somewhere Back In Time például annyira állat, hogy simán odatenném a Valley of the Damned és a Black Fire közé. A srácok ráadásul azt is megmutatják ebben a power metal himnuszban, hogy a ritmusszekciót sem akarják elnyomni, még Nick Blake basszusgitáros is domboríthat egyet a dalban. Összességében a produkció változatos, a technikai bravadó pedig laikusként is követhető marad (azért a lemez közepén néhol kissé megfárad a témahalmozásban kutakodó hallgató). Aki pedig fél a szélvész tempóktól, az a Heavenly poposan ívelt refrénjében, a Moongate egészen hard rockos riffjeiben, vagy a záró Avatar epikájában kapaszkodhat meg. Habár a Dragonforce (és a ’Keeper’-lemezek) hatása letagadhatatlan, és az egyéniséget ez egyúttal parkolópályára is küldi, de a ’Far Beyond The Stars’-on mégis ütősebb dalok sorakoznak, mint amiket Herman Li-ék az utóbbi években komponáltak. Nem is kérdés: ebből a zenekarból még bármi lehet. (Tomka)


Emerson, Lake & Powell: Live In Concert And More

1985-ben, öt év után újra találkozott Keith Emerson és Greg Lake, ám Carl Palmer nem fért bele a csapatba, hiszen szerződés kötötte az Asiahoz. Így került a képbe Cozy Powell, akinek még a családnevének kezdőbetűje is stimmelt. Együttműködésük eredménye egyetlen stúdiólemez 1986-ban, melynek színvonala méltó volt a klasszikus felállású zenekar életművéhez. Ez a mostani kiadvány is ismerős lehet a közönség körében. Más körítéssel ki két régebbi anyagot adtak ki, összegyúrva egy dupla kiadvánnyá, ugyanis mindegyik lemez már napvilágot látott 2003-ban. Az első lemez egy floridai koncert felvétele, 1986-ból. Három dalt hallunk az aktuális albumról (The Score, Mars Bringer Of War és a sláger, a Touch ’n’ Go), mellettük szorgalmasan nyomják az ELP standardokat. A végére két Nice darab is felkerült (Berstein Americája, és Dave Brubeck témája, a Rondo) egyveleg formájában.

Nem kell mondani Cozy Powellről, hogy remek dobos, játéka azonban hallhatóan keményebb, mint Palmeré, kevésbé ügyel a finomságokra, viszont megkérdőjelezhetetlenül viszi a ritmusszekciót a hátán. Néhány évvel ezelőtt Keith Emersonnal beszélgettem, és ő is kiemelte Powell dobjátékának erejét. Amúgy Emerson hozza az elvárt formát, Lake éneke néhol hamis, de ez egy élő koncert. A második rész hasonló összeállítással bír, ezek a felvételek azonban próbákon készültek. A hangminőség sem a legjobb, ez azonban egyáltalán nem baj, így visszaadja a valódi hangulatot, ugyanakkor érdekes a legendás szerzeményeket más köntösben hallani. A trió tervezett még egy albumot, de ebből nem lett semmi, mert vitájuk támadt a managementtel, így a további együttműködés megszakadt. (Bigfoot)


Robert Fripp / Andrew Keeling / David Singleton: The Wine of Silence

Életem egyik legemlékezetesebb koncertélménye a King Crimson 2003-as budapesti fellépése. Azt a koncertet Robert Fripp kis magán szólószáma nyitotta, azaz a mester kiült egy rakás elektronikus kütyü elé a gitárjával és 10 percig varázsolt. Mindenféle őrült, borult hang tört elő a hangfalakból: az egész olyan volt, mintha nagyzenekar játszott volna, nem pedig egy ember, gitáron, rakás torzító és egyéb digitális effekt segítségével. És, hogy miért is kezdem ezt az ismertetőt egy régi koncertélménnyel? Hát azért, mert tulajdonképpen ezen a lemezen valami nagyon hasonló hallható. Robert Fripp (akit leginkább a King Crimson nyughatatlan szíveként ismerünk) már a hetvenes években kifejlesztette sajátos gitártechnikáját és a technológia folyamatos fejlődésével lépést tartva fejlesztette minduntalan tovább, többek között ezzel is hírnevet szerezve magának.

A 'The Wine of Silence' tulajdonképpen Fripp improvizációinak átültetése nagyzenekarra, ennek megfelelően ez nem egy prog. rock lemez, hanem egy komolyzenei mű, melynek előzménye egy 2003-as koncert, ahol az amszterdami Metropole Orkest adott elő darabokat Robert Fripp gitár-improvizációiból, amit  Andrew Keeling, valamint David Singleton írt át nagyzenekarra, és Bert Lams (California Guitar Trio) rögzített.

Ahogy Robert Fripp gitárjátéka, úgy ez a mű is egy nagy ívű, terjedelmes, lassan kibontakozó, fenséges, elegáns, de borzalmasan komor és súlyos darab. A vonósok magasztos hangja adja az alapot, melyhez fokozatosan, darabonként kapcsolódnak az egyéb hangszerek, réz-, illetve fafúvósok, de még kórus is hallható, mely sötétté, szinte barátságtalanná teszi ezt a muzsikát.

Nem egyszerű darabról van tehát szó, leginkább olyan kifinomult ízlésvilágú zenebarátoknak merném ajánlani, akiktől nem áll messze Philip Glass minimalista világa, valamint kedvelik a komor, szomorkás, de emelkedett hangulatot. (Pálinkás András)


Return To Forever: The Mothership Returns

Nagy örömünkre ismét aktív a hetvenes évek jazz-rock szupercsapata az utóbbi pár esztendőben. Először 2008-ban jöttek újra össze a legjobb felállásukban (Chick Corea, Al DiMeola, Stanley Clarke Lenny White), ennek keretében ellátogattak Budapestre is, és egy döbbenetes koncertnek voltunk tanúi az Arénában. Tavaly aztán ismét nyakukba vették a világot, igaz, Al DiMeola nélkül. Helyette az ausztrál fúziós gitáros, Frank Gambale játszik a zenekarban, és beszállt Jean-Luc Ponty, hogy hegedűjével tovább színesítse az amúgy is vibrálóan izgalmas zenét. Most őszintén, lehet rossz egy Return To Forever koncert? Ez költői kérdés volt. Ebbe a tavaly lezajlott Austini (Texas állam) buliba sem lehet belekötni: Medieval Overture, Beyond The Seventh Galaxy, Romantic Warrior, mind, ami szem-szájak ingere, hallható ezen a százhúsz percen, valamennyi tagnak tág lehetősége nyílik fantasztikus tudásának bemutatására. A hangszerszólókat még jobban kiterjesztik, a hegedű egy újabb támpont a párbajokhoz, bőségesen ki is használják ezt. Hasonló kvalitású csapat talán csak a John McLaughlin-féle Mahavishnu Orchestra volt a műfajban, de ők lényegesen misztikusabb vonalat képviseltek. Chick Coreáék egyes szerzeményeknél fülbemászó dallamokat is képesek voltak szerkeszteni, de azért slágerzenére ne gondoljunk. Kapunk egy bonusz DVD-t is ehhez a koncertanyaghoz, melyre néhány élő felvételt rögzítettek, valamint egy dokumentumfilmet láthatunk a zenekar pályafutásáról. Új anyagról nincsenek hírek, de a banda aktív, reménykedjünk, hogy hosszú idő után újra friss szerzeményekkel lepnek meg bennünket a korosodó mesterek. (Bigfoot)


Black Majesty: Stargazer

András épp nemrég fejtegette, hogy Ausztráliában is vannak bőven minőségi metal zenekarok: teljesen igaza van. Ezúttal én vagyok a soros, hogy bemutassak egy ausztrál fogatot, akik Melbourne-ből jöttek: a Black Majesty-t. Igaz, nem újoncok ők nálunk, a kicsivel több, mint két éve megjelent In Your Honour’ albumukról írtunk ismertetőt. A ’Stargazer’ az ötödik album a Black Majesty diszkográfiájában. Mint a korábbi albumok, szerintem ez a friss anyag is hozza a felállított, viszonylag magasnak mondható szintet, de annál egy centivel sem többet. Ezúttal is Roland Grapow keverte az albumot, aki szokásához híven jól végezte a dolgát, mert egy erősen megszólaló anyaggal jöttek ki a stúdióból. A srácokról amúgy meg nem lehetne mondani, hogy nem európaiak, a germán hatások annyira egyértelműek. Amikor először elindítottam a ’Stargazer’-t, rögtön a Masterplan neve ugrott be, pedig akkor még fogalmam sem volt, hogy Roland Grapow keze is benne van a dologban.

Nem mondanám, hogy hátast dobtam tőle, pedig úgy tűnik, hogy minden a srácok tarsolyában van, ami a dallamos power metalhoz kell: technikai tudás, jó énekesi teljesítmény és dallamérzékenység. Az eredetiség hiánya azonban gonosz manóként suttog a füledbe egy-egy refrén vagy megtekert szóló között, és pontosan ez az, ami miatt a Black Majesty soha nem fog tudni feltörni az első ligába. Amúgy profi anyag, kellemes hallgatnivaló, Helloween, Masterplan, Edguy (vagyis a german power metal) fanok mindenképp tegyenek vele egy próbát (a Journey to the Soulért mindenképp, az szerintem tényleg első osztályú). A bandát pedig nem is lehetetlen elcsípni, mert nagyon sokat járják Európát a hazai körutak mellett – és a nagy távolság ellenére. (Jocke)


Deathspell Omega: Drought

Misztikus köd lengi körbe a francia Deathspell Omega black metal formációt. A zenekar történetéről, valamint tagjairól pontos információt nem találni, csupán szóbeszéd járja, hogy a zenekart a Hirilorn feloszlását követően Hasjarl, Khaos és Shaxul hívta életre 1998-ban. 2003-ban aztán Shaxul helyét (aki az egyre szaporodó ortodox sátánista szövegek miatt lépett ki a zenekarból) Mikko Aspa vette át. Öt nagylemezt, valamint 4 EP-t jelentetett meg eddig a csapat, jelen írás tárgyát képező 'Drought' EP tehát az ötödik a sorban, melyen kiemelkedően színvonalas black metalt hallhatunk.

A lemezt indító Salowe Vision Neurosis ízű keserűséggel, lassan mozgó, súlyos riffel nyit, ezzel megadva a félelmetes, vérfagyasztó alaphangulatot, ami aztán végig uralja a lemezt. A Fiery Serpents című második tétel aztán már felvonultat mindent, amit black metalnak nevezünk. Fagyos riffek, sebes blastbeatek és parádés váltások mellé Mikko kissé mechanikus, rideg vokalizálása remekül illeszkedik. A lemezen végig igényes, fordulatos, nagyon magas szintű black metalt hallunk, mégis talán a legerősebb dal a záró szerzemény (The Crackled Book of Life), mely lerázza magáról a black metal béklyóit, bátran kalandozik, de hangulatában ugyanolyan félelmetes, mint a hagyományosabb panelekből építkező szerzemények, merengős vezérdallama fogós, és a hörgést elhagyva csupán némi kórus ének színezi ezt a remekbe szabott dalt. A black metal kedvelőinek szinte kötelező darab a 'Drought'. Kimagasló alkotás! (Pálinkás András)