Az alapozás: FEZEN 0. nap - Hollywood Rose, Rudán Joe Akusztik, More Drive, Metallophilia, Dalriada, Leander - Székesfehérvár, 2012.08.01.

írta Hard Rock Magazin | 2012.08.06.

A nulladik napoknak megvan a maga bája. Semmi kötöttség, semmi fontos program – mintha csak biztonsági öv nélkül lehetne belevetni magadat a fesztivál ekkor még csendesebb forgatagába. A nulladik nap így inkább hasonlít egy össznépi kocsmázásra, egy több száz kilométeren elfekvő házibulira, mint koncertektől sűrű fesztiválprogramra. A FEZEN azért kínált könnyed szórakozást ígérő bulikat is, amolyan alapozó hepajkodást a következő napok keményvonalas zúzdáira, így a székesfehérvári fesztivál előnyeit és hátrányait is kitapasztalhattuk még a nagy tömegek érkezése előtt.

Rossz híreken jobb hamar túlesni. Ahogy Kovács Antal főszervező mondta, ha a FEZEN eléri a 45 ezres látogatottságot, akkor csak a minőségi fejlesztésekre fognak koncentrálni, de az a pár ezer ember is jól venné a minőségi fejlesztést, akinek nem volt kedve megvárni a „sold out” tábla kirakását, és idén is tiszteletét tette Fehérváron. És itt nem is az olyan 0. napi gyermekbetegségekre gondolunk, minthogy délután még pár kocsma nem üzemel, hanem olyan adottságokra, minthogy 40 fokos fülledt melegben kvázi lehetetlen élvezni a koncerteket a fedett FEZEN Csarnokban, ahol abszolút nincs megoldva a szellőzés, vagy hogy a kártyás rendszer sem működik éppen flottul. Már a Szigeten is lehetett szidni tavaly a rendszert, itt viszont a végrehajtással is adódtak problémák, kezdve azzal, hogy nem lehetett regisztráltatni – és így letiltatni se – a kártyádat, pedig a korábbiakkal ellentétben még külön feltöltési költség is volt (amit esetünkben úgy is levontak a kártyáról felrakott pénzről, hogy külön kifizettük kápéban az összeget). De ha a hajnalban már fáradó pultosok elütik a söröd árát egy ezressel, akkor se tudsz mit csinálni, csak mehetsz reklamálni a feltöltő standhoz, ha valakinek egy napnyi bulizás után még van hozzá kedve és ereje. Ám leszámítva azt, hogy a FEZEN Csarnok (és később a MediaMarkt sátor is) kazánházként üzemelt, illetve hogy a fesztivál területén véletlenszerű rocker-terrorként néha felcsattant a fülsüketítő diszkó-zene, a FEZEN nulladik napja több mint korrekt kikapcsolódást kínált.

Leanderrel nyitni – na igen, ehhez is kell érzék; hiába a korai, 4 órai időpont, majdnem teltház fogadta a fiatal közönségkedvenceket. Mi is taxival cseleztük ki a nehézkes székesfehérvári közlekedést, csak hogy odaérjünk az immár Leander Rising néven futó banda koncertjére – mert a ’SzívIdomár’ instant slágereit bizony le kellett már tesztelni élőben is. A sietségért viszont kár volt, a Leander nem élete koncertjét adta – legalábbis nagyon remélem. Eleinte torz hangosítás és egy rossz fomát mutató Köteles Leander fogadott minket: rövid idő alatt mindkettőt korrigálták, de sajnos nem teljesen. A zajos hangképet még csak-csak meg lehet bocsájtani egy metal koncerten, bár már igazán unalmas, hogy a fejedben szóló zenéből kell kiszemezgetni a dallamokat; azt viszont nem igazán tudtam hova tenni, hogy az énektémák közel sem lemezminőségben szóltak. Lehet, hogy Leander mikrofonja se volt az igazi, vagy beteg volt, vagy csak szimplán rossz napot fogott ki, viszont a Leander zenéjének sava-borsát pont hogy a marcona, matekos riffek és a ráültetett, poposan simulékony énekdallamok kettőse adja, és ha utóbbi hiányzik, akkor már jóval kevésbé egyedi a végeredmény.

Pedig szerettük volna szeretni a koncertet, ám a dögmeleg és az említett hiányosságok ezt megakadályozták – még úgy is, hogy közben az utóbbi évek egyik legjobb fejleményének tartom a ’SzívIdomár’-t a hazai metal színtéren, és hogy mindezektől függetlenül azért nem lehetett nem bólogatni az olyan Leander-alapvetésekre, mint a Csak te, a Szomorú vasárnap, vagy a 8. Főbűn. Vörös Attila és Takács „Jozzy” József gitárosok azért mindent beleadtak – metalos pózok, bekeményített fémes riffek, őrülten csavart szólók –, hogy ütőssé keményítsék a bulit; de összességében a mostani koncert akkor is inkább egy erőtlen tockosra emlékeztetett, mintsem egy velős pofonra.

A FEZEN Csarnok fizikai adottságai aztán attól is elvették a kedvünket, hogy halálra aszalódjunk a Magma Rise amúgy remekbeszabott doom metalján, így következő programnak a Metallophilia fellépését szemeltük ki. Még szerencse, hogy előtte kedvünk támadt kicsit potyázni, így a Redneck Zömbiez koncertjéből is elcsíptük a finálét – amiből újfent csak kiderült, hogy milyen fontos is a névválasztás. Mivel se a poénzenekarokat, se a punkzenét nem kedvelem, így eszembe se jutott volna a nevük alapján megnézni a bulit – azokra a mocsárszagú, fajsúlyos riffekre pedig végképp nem számítottam, amit a redneckek eregettek annak a három tucat rockerknek, aki betévedt a Hammer Sátorba. Olyan szigorúan riffeltek a srácok, hogy még az izzadtságcseppeket is vigyázzba állították a rockerek csatakos homlokán, ráadásul a hangosítás is az ő pártjukat fogta, és rendesen alásegített ennek a középtempóban őrlő, kellemesen gitárcentrikus zenének.

A HammerWorld Sátor aztán jó választásnak bizonyult a nap folyamán, hiszen nem csak jó zene, de levegő is volt a helyen, ami egyszerű földi halandónak sose árt. A Metallophilia tesztelése is olyan jól sikerült (beszámolónk a cikk alján), hogy a Dalriada koncertjének csak az utolsó 3-4 dalát sikerült elkapni. Ekkorra pedig már elérkeztek a koncerteket záró kötelező best of részhez, vagyis a hangulatra nem lehetett panasz – a hangosítás azért még most sem volt tökéletes, a gitárok uralták a hangképet, Ungár Barnabás billentyűs hangszere csak néha bukkant fel valahonnan az aljáról, Tadeusz Rickmann cájgja pedig úgy szólt, mintha csak Lars Ulrichtól kapta volna kölcsön a cuccot. A nyers megszólalás azért még valamelyest jót is tett a Walesi bárdoknak, de a Hajdútáncnak már kevésbé, bár ez a jókedvű közönséget nem izgatta túlságosan, amelyik a megszokott Dalriada-színvonalat a megszokott lelkesedéssel díjazta. Binder Laura is jó formát mutatott, a Hajdútánc hörgéseit – ha nem is egy magyar Angela Gossow-ként, de – korrektül elnyomta.

Mielőtt még Andrásék eljátszhatták volna az előrehozott ráadás ráadás-számát, gyorsan visszaslisszoltunk a Hammer Sátorba, hogy jó kritikusan megítéljük azokat a bátor vállalkozókat, akik Thin Lizzy tribute zenekarként mernek működni More Drive fedőnév alatt. A fenntartások hamar elolvadtak, Pallagi Attila énekes-basszusgitáros és újonnan verbuvált zenekara megvett kilóra, olyan feelingesen tolták az ős-Lynott témákat. Jóindulatúan még azt is rá lehet sütni a frontemberre, hogy valamelyest emlékeztet hangja Lynottéra – és ha még hozzávesszük azt is, hogy a gitárosok keze alól teljesen gördülékenyen folytak ki a Thin Lizzy védjegyének számító ikergitár-harmóniák, akkor leszögezhetjük: a zenekar bulija a nulladik nap egyik leghangulatosabb fél órája volt.

Maga a koncert két félidőre oszlott, az elsőben tolták a rockrádiókban nem éppen bejáratott Lizzy-darabokat, mint a Waiting For An Alibi-t, a Hollywood (Down On Your Luck)-ot vagy a bluesos Don’t Believe a Word-öt. Utána pedig, ahogy a frontember is bejelentette, olyan dalok következtek, amiket mindenki ismert, nevezetesen: Whiskey In The Jar – ami nagyobb sikert aratott, mint a The Boys Are Back In Town, majd nem túl eredeti meglepetésként a Motörhead Ace of Spades-ét is előcibálták a „Mit dolgozzunk fel mindenképpen?” c. rocker-kézikönyv klisétárából. De mivel ezekkel az örökzöldekkel nem igazán lehet hibázni, a terhes kismama ugyanúgy dúdolta a Whiskey In The Jar melódiáit, ahogy a rockerek ropták az Ace of Spades-re.

Hangulatos és korrekt – összességében se több, se kevesebb nem volt a More Drive bulija, és ezt a tétet ezen a napon csupán Rudán Joe tudta megemelni. A már jó ideje működő Rudán Joe Akusztik estek egyikét láthattuk a FEZEN egyik leghangulatosabb szegletében, a FEZEN Csarnokból nyíló Cabrio színpadon, ami valójában egy eldugott – és ezért hasonló koncertekhez tökéletes – kis kerthelység. A rendelkezésre álló szűk teret szinte dugig megtöltötte a – főként az idősebb korosztályból álló – közönség, Joe pedig azzal hálálta meg a nagy érdeklődést, hogy P.Mobil kívánságműsort tartott a koncert felénél. Mi más is jöhetett volna, mint a Miskolc, ám hiába nem lehetett ezek után több dalt kérni, az előadás családias jellege okán mégis emlékeztetett egy kizárólag örökzöldeket felvonultató kívánságműsorra. Joe ugyanis a rockzene történelmének sarokköveit zúdította ránk Tóth László gitárossal karöltve – utóbbi érdemeit is érdemes aláhúzni, ugyanis nagyon élvezetesen interpretálta a klasszikusokat, ha kellett egészen keményen, ha kellett, romantikus-lágyan pengette a rockerek kollektív memóriájába mélyen beégett dallamokat.

Mivel ez egy akusztikus koncert volt, itt mismásolni se lehetett, és Rudán bizonyította, hogy hiába tölti be lassan az 50-et, még mindig az egyik legnagyobb rock-torok Magyarországon. Az olyan alapművek, mint a Baby, I’m Gonna Leave You vagy a When The Blind Man Cries (ami Jon Lord emlékére sírt ezen az estén) énektémáit még néhol át is formálta saját szájíze szerint. Ha nem is akkora energiával, mint a fiatal Robert Plant, de azért a magasakat is kitolta, ahogy kellett. Profi, hangulatos, könnyed és felszabadult buli volt, ahol a magyar zenekarok munkásságából szemezgetett dalok (Itt és most, Miskolc, Csillag leszel) kellemesen megfértek a Kansas Dust in the Windjével, vagy a Whitesnake All Your Lovingjával. A koncert iróniája mindössze az volt, hogy tuti sikert még mindig magyar slágerekkel lehet elérni; hiába jobb dalok a Deep Purple vagy a LedZep míves munkái, a közönség úgyis a P.Mobilt fogja énekelni...

Persze az okokat nyugodtan lehetne listázni, és akkor már nem tűnne olyan vészesnek a jelenség, de nem is az ok, mint inkább az okozat a szomorú, nevezetesen az, hogy a régi magyar zenekarok többsége nem is akarja megerőltetni magát, és egy évek (évtizedek?) óta bejáratott best of programmal apellál a közönség nosztalgia-igényére. Ezt csinálta a későbbi napokon a Lord, a Pokolgép és az Edda is, mindenki a maga színvonalán, és mivel a fesztiválszezonban minden évben meg lehet hallgatni ezeket a programokat, elég hamar unalmassá tudnak válni (bár hozzátehetjük, néhány külföldi zenekar is ezt csinálta: igazán csak a Machine Head feszítette meg magát, hogy eladja a műsorát…).

A Hollywood Rose-tól azért kifejezetten örültünk, hogy a jól bejáratott Guns-slágereket hallhattuk viszont, a tőlük megszokott profizmussal tolmácsolva. Hajnal egykor – ilyenkor már a Csarnok is elviselhetőbb volt, de nem sokkal – pedig természetesen hangulatból sem volt hiány, igaz, a közönség még a Paradise City alatt se nagyon akart valami pogóra emlékeztető testmozgást kicsiszolni magából. Ettől függetlenül mindig jó újra hallani az olyan klasszikusokat, mint az It’s So Easy, a Night Train, a Civil War, a Live and Let Die, a Sweet Child O’Mine, vagy a You Could Be Mine – és külön öröm volt, hogy olyan ritkábban játszott dalokat is belefűztek Jesse-ék a műsorba, mint az énekes által egy volt osztálytársának ajánlott Used To Love Her.

A korábbiakhoz képest csupán annyi „változást” vettem észre, hogy mintha nem csak a Guns-tagok színpadi manírjait, hanem a rocksztár-attitűdöt is még jobban elsajátították volna a srácok: a kiállás, a pózok mind megfelelő méretű egóról árulkodott, persze ez rockzenében nem feltétlen gond, de néha itt már túlzásnak tűnt (persze ha ez nem a kitervelt koncepció része). Sajnos a vége felé Vilkóék úgy gondolták, hogy ha már van két nagylemezük, akkor saját számokat is illene játszani egy velős Guns tribute-kodás után, így a buli vége felé elővették a Piknik a Holdon c. dalukat – ekkor jött el a pillanat, hogy a nulladik napi alapozásba belefáradtan, hazafelé vegyük az irányt…

Tomka

Annak ellenére, hogy mindössze félórányira lakom Fehérvártól, nem ismerem túl jól a várost. Többek között így lehetett az, hogy a bejutásból egy végeláthatatlan tortúra lett. Sajnos nem csak a sok séta, hanem a vendéglátás is kissé idegőrlő volt: egy-két pultos olyan lassan végezte a dolgát (tisztelet a kivételnek), hogy a hivatalosan első napon (vagyis csütörtökön) háromnegyed órát vártunk egy-egy sörért, olyan nagy volt a sor. A fröccsöket mérőpohárral mérték ki, ami szerintem elég gáz olyasvalakitől, aki legalább egy hetet töltött már a vendéglátásban. A terminálos, kártyás rendszer csak tovább fokozta a feszültségeket, volt olyan, hogy 30 perces sorban állás után, a fizetés pillanatában döglött be az egész rendszer. Mivel készpénzzel nem lehetett fizetni, a csapos nem adhatta oda a sört, és kénytelenek voltunk beállni egy másik sorba, ami újabb fél órás várakozást sejtetett. No, ilyenkor azért kinyílik a bicska a zsebben…

Enyhítette valamelyest a mérgelődést, hogy viszonylag alacsony árakkal találkoztunk bent, és borfronton a minőség is képviseltette magát (egy minőségi fehérbor decijéért persze többet kellett feltankolni a fizetőkártyára, mint a jó öreg Koccintósért, ez nyilvánvaló). A nagy ijedség, a kezdeti mérgelődés és a terepszemle, no meg a Leander szaunás körülményei után ideje volt, hogy megnézzem aznapi első koncertemet.

No, hát így lett számomra az első egészében végignézett koncert a Metallophilia hét órai fellépése. A veszprémi srácok épp nemrégiben mutatkoztak be nálunk, és a Rockmaratonon, majd most a Fezenen is egy hangulatos műsort adtak. Ugyan a maratonos beszámolóból kihagytam őket, most volt alkalmam teljes egészében végignézni a koncertjüket, mert a szerda nem bővelkedett túlzottan a jobbnál-jobb koncertekben (megjegyzem: számomra). Ami pedig arra érdemes lett volna (ő lenne a Leander, amit az előbb már pedzegettem), azt egyszerűen képtelenség volt végignézni, olyan fülledt meleg uralkodott a Fezen Klub Csarnokban, amelyet az első negatív élmények után megpróbáltam nagy ívben elkerülni – ez persze annyira nem jött össze, így már aznap éjjel visszatértünk a Hollywood Rose koncertjére.

A HammerWorld sátor ilyen szempontból pont az ellentétje volt a csarnoknak, pedig mindössze 50 méter választotta el őket egymástól. Kellemesen szellős, viszonylag tágas tér, tömeg pedig alig, még a nagyobb nevek koncertjein sem volt félháznál több néző – persze nekem is öröm, ha minél többen vannak egy koncerten, mert az csak jót tesz a hangulatnak és a zenekarnak is, de a Fezen Klub Csarnok heringpartyjai már bőven túllépték az egészséges kategóriát. A Metallophilia sem számíthatott hatalmas nézőszámra, ennek megfelelően 60-70 ember gyűlt össze, hogy megnézze a bő fél órás műsort. A HW színpadon nem sok idő jutott egy zenekarnak sem, így mindenki 7-8 dallal operált.

A Metallophilia egy klasszikus felállású underground metalbrigád, amely Illésfalvi Iván énekes vezetésével hirdeti az igét, jelen esetben a nem túl bonyolult hangszeres játékkal telepakolt, ám fogós heavy metalt. Elég jól szóltak (ez elmondható volt a HW sátorra mind a négy nap folyamán), a veszprémi keménymag pedig hangosan ordibálta be a dalok sorait. Különösen tetszett az Arany árnyék vagy a Varjú, a Legyetek jók, ha tudtok átirat pedig poénos volt a végén. Nem zenél együtt túl régen a zenekar, ezért talán a színpadi mozgás még nem az igazi, sőt, úgy is mondhatnám, hogy szinte egy helyben állva nyomták le a bulit, de gyanítom, hogy ez fog még változni, fejlődni. Csak így tovább, még több sikeres fesztiválfellépést és klubkoncertet a Metallophiliának!

Setlist:

Lunatika / Arany árnyék / Sötétségben szárnyalok / Varjú / El / Őriznéd / Lehunyt szemmel / Legyetek jók, ha tudtok

Aznap Tomkához hasonlóan még nekem is jutott a Thin Lizzy tribute-bandából, a More Drive-ból, valamint egy-két dal erejéig egy másik feldolgozás zenekar, a Red Religion (Bad Religion) előadásába is belesasoltam. Mindegyik jó volt, bár jómagam a More Drive korábbi felállását Fülöp Dáviddal és Meleg Tamással jobban szerettem. Mindegy, jó ez így is, még akkor is, ha az Ace of Spades nem feltétlenül Thin Lizzy dal, ha nem csalnak Motörheades előképzettségeim...

Jocke

Képek: Jocke

Köszönet a Fezen stábjának!