Ahol nincsenek határok... - G3, Papp László Budapest Sportaréna, 2012.08.01.

írta Adamwarlock | 2012.08.05.

Nagyon bátornak és a zene iránt elkötelezettnek kell lennie annak, aki 3 órányi tömény gitármuzsikát választ a szerda esti programjának. Szerencsére sokan vagyunk, akik így döntöttek augusztus első napján. Ugyan a Sportaréna küzdőtere le volt felezve (ezúttal a szokásostól eltérően keresztben), mégis szép számú gitárrajongó tette tiszteletét a hathúros virtuózai tiszteletére.

Steve Morse meglehetősen pontosan, alig valamivel nyolc után indított, így a népek hanyatt-homlok menekültek a csarnokba, nehogy lemaradjanak a Deep Purple bárdista műsoráról. Morse továbbra is hozza a formáját: egy nagyon jókedélyű, könnyed, mosolygós figura, aki a virtuozitás mellett rendkívüli lazasággal kezeli hangszerét. Kicsit furcsán festett az indiános ruházatával, tekintve, hogy egy fehér bőrű, szőkés hajú figuráról van szó, de a szerelés csak hozzátett az ő eklektikus jelleméhez. Mert bizony Steve Morse játéka és stílusa közel sem homogén. Rengeteg jazz, bluegrass, funky és country elem is teret kap zenéjében, ami miatt egy percig sem unatkozik a közönség. A Dixie Dregs alapítója ki is használja rendesen ezt a színes jelleget, és számaiba valódi kikacsintások, némi humorral megáldott betétek is helyet kapnak. Morse igazából inkább egy játékos stílust képvisel, mint nagy ívűt. Ő egy közös bulira hívja a közönséget, ahol a zene egyszerre lehet a katarzis kiváltója és nevetés forrása is.

Talán az ő programja volt a legszínesebb. Tipikusan hard rock dalok foglaltak helyet a kifejezetten régi daraboktól Steve legújabb lemezéig bezárólag. Ezen a bulin az foghatta meg a legjobban az embert, hogy maga a háromtagú együttes mennyire egyben van. Dave LaRue basszusgitáros nem egyszer kapott kiemelt szerepet a menüben, és hatalmas kiállásokat mutatott be a közönségnek. A dalok sem annyira voltak gitárcentrikusak, mint a következő két előadónál, persze ezt csak viszonyításként értem. Természetesen a hathúrosé a főszerep itt is, de Morse sokkal inkább a kompozícióra törekszik, mint hogy a tudását villogtassa. Több a riff, egyszerűbb a dalszerkezet. Vérbeli dalokat játszik, és nem táptalajnak tekinti őket arra, hogy egyedül váljon főszereplővé. Kicsit tehát más a stílusa (megjegyzem az ausztráliai kanyarban szereplő Steve Lukather is ezt képviseli), de éppen annyira hatásos, mint a Satriani-iskola.

Nagyon jó hangulatú kis bulit nyomott Steve a rendelkezésére álló háromnegyed órában. Váltogatta a stílusokat: hol bekeményített, hol átadta a terepet a lírai ritmusoknak. Mögötte a dob pedig néha nagyon feszes húzásba kezdett, amire nagyon jól álltak a szólói. Erős volt a Rising Power és a Name Dropping kemény alapjukkal és verhetetlen dallamvilágukkal.  A John Deere Letter bluegrass-szes etűdje hozott némi humort a showba, míg a Highland Wedding melankolikus hangulattal tűzdelte meg az előadást. Steve a Baroque ’n Dreams című darabot a nemrég elhunyt Jon Lord-nak ajánlott, majd az i-re a pontot számomra a Stressfest-tel tette föl. A Cruise Control című Dixie Dregs számmal zárult az első felvonás. Elégedett lehetett szerintem mindenki: egy kiváló hangulatú nyitányt láthatott, ahol Steve Morse eklektikus világa előkészítette a terepet a sokkal inkább szakbarbárabb folytatás számára.

Bevallom, én a legjobban Steve Vai előadását vártam. Amikor megláttam az első hírt a budapesti G3 koncertről, rögtön azt gondoltam, hogy miatta biztosan el fogok látogatni a Sportarénába. Satriani-t és Morse-t is láttam már élőben, de a „tanítvány” kimaradt a sorból. Rövid volt az átszerelés, zökkenőmentesen és gyorsan átpakoltak mindent, ami a másik Steve fellépéshez szükségeltetett. Barátunk a színpadra a The Audience Is Listening-gel lépett, ami már azonnal megalapozta a hangulatot. Egyből észre lehetett venni, hogy Vai gitárja mennyivel hangosabb a teljes zenekarnál, de ki számított másra? Ritmusgitáros is volt mögötte, de alig lehetett belőle valamit hallani. Ez Morse koncertjén jobban ki volt egyensúlyozva.

Steve Vai játékát egy szóval lehetne összefoglalni: erő. Sugárzott belőle, hogy akárhol is ér hozzá a gitárhoz, abból már szóló lesz. Szerintem még úgy is összehozna a fickó egy dalt, hogyha húr sem lenne a hangszeren, és csak a pickupockat bökdösné egy fogpiszkálóval. Amit ő művel, azok után én azt is csodálom, hogy a gitárjai nem esnek darabjaikra egy-egy koncert után. Ki tudja, lehet, hogy ez történik a backstage-ben… Vai mindent megtesz, hogy a lehető legérdekesebb effektet, hangzást hozza ki a hangszerből, lehetőleg a tőle telhető legeredetibb módon. Szerintem ettől függetlenül neki szüksége van keretre. Akkor hangzik a legjobban, amikor képes lekötni magát, és nem teljesen intuícióira hagyatkozni, azaz a szokásos arany középút a nyerő itt is. Így a legnagyobbat a Tender Surrender, a Building the Church és természetesen az elmaradhatatlan Crying Machine ütötte. Jöhet amúgy bármilyen dallam vagy számszerkezet, a langaléta gitáros bárhol-bármikor átvált a saját elborult világába és irreálisan hosszú ujjait egy ezredmásodperc alatt végigszántja a gitárnyakon.

Vai egy óriási showman. Járkál, pózol, interakcióba kerül a közönséggel, s mindeközben a leghihetetlenebb módon még a tökéletes szólókra is van ideje. Egyszerűen öröm nézni, ahogyan az átlagember számára elérhetetlen művészeti magasságokat ennyire könnyedén, a publikumot szórakoztatva éri el. Nem sokszor látni a mérhetetlen profizmust ilyen átütő jókedvvel párosulni. Persze a show nála sohasem ér véget. Amikor a gitár bundok pontozása kezd el világítani, akkor azt már csak iróniával lehet kezelni, de Vai világában ennek is rengeteg hely van. Láthatólag élvezi, amit csinál, és valódi örökmozgó, aki újra és újra fel akarja fedezni hangszerét, és olyan mélységeit kiaknázni, ahova csak nagyon kevesek jutottak el. Szerintem ez sikerült is neki. A záró For The Love Of God-ban pedig ékesen bizonyítja (mindig), hogy miről is beszélek.

Az este harmadik koncertjén már a színpadképnél láthatóvá vált, hogy ki is itt a házigizda… Joe Satriani több fénnyel, több látványelemmel és nagyobb felhajtással érkezett, mint az előtte lévő két előadó együtt. Ez érthető is, hiszen a G3 az ő „gyermeke”, így ő kapja a legtöbb figyelmet. Mi tagadás meg is érdemli, mert Satch mögött óriási munka és teljesítmény van, ráadásul még egy végtelenül szimpatikus figura is. Az ő játékában a dallam sokkal nagyobb szerephez jut, mint az előtte fellépőknél. Központi elemet mutat fel, majd kibontja egyre terebélyesebbre és színesebbre, aztán visszatér az eredeti témához. Ha azt vesszük, az ő számai klasszikusabb értelemben vett rock nóták, azzal az eltéréssel, hogy itt gitár helyettesíti az éneket. A többi hangszer itt is kissé alárendeltebb szerepet játszik, de nem a gitár virtuozitásának, hanem az által diktált szerkezetnek. Érdekes elegy ez, de Satriani kiválóan oldja meg a feladatot, hogy pontosan azon a határon balanszírozzon, ahol még nem megy át teljes maszturbálásba a történet, és vissza tud lépni arra a pontra, ahol még egy egységes kompozícióról tudunk beszélni.

Oldalt jött föl a sötét színpadra egy rövid bevezető szóló után, hogy belekezdjen a Flying In A Blue Dream-be, ami az egyik leghíresebb darabja, s persze egy gyönyörűen megírt, pszichedelikus költemény. Folytatódott a mulatság az Ice 9-cel, amivel a keményebb utakra léptünk rá. A folytatásban pedig jött a nagy sláger, a Satch Boogie. Joe 2010-es korongjáról is elhangzott egy dal, még pedig a Dream Song. Eddig is tökéletes volt az előadás, de a legerősebb dal ezen az estén szerintem a Crystal Planet volt. A szinte már metalos nóta óriásit ütött, a kemény rifftengerrel és az elnyújtott szólóbetétekkel. A dal igazi vonzereje az erőteljes dinamikája és sodró lendülete, ami bármilyen állóvizet képes felkavarni. A 14 éve íródott dalt a közönség bekajálta rendesen, annak rendje és módja szerint. A God Is Crying után két nagy Satriani sláger zárta a blokkot, méghozzá az Always With Me, Always With You és Satch egyik leghíresebb darabja, a Surfing With An Alien. A mester szokásához híven hibátlanul játszott, de nekem így a nyár közepén nagyon hiányzott a Summer Song… mindegy majd legközelebb.

Satriani nem annyira látványos, mint Vai, de az apró termetű UFO így is nagy show-t tud produkálni. Nem hiába az ő blokkjára volt a legtöbb ember kíváncsi, ugyanis neki is van egy nagyon sajátos kisugárzása. Nehéz szavakba önteni, hogy mi adja meg az ő feelingjét, de leginkább a számai pszichedeliája és dallamai viszik a prímet, valamint az a látvány, ahogy Joe teljes egészében átéli ezt a varázst. A napszemüveg ellenére az arcára van írva, hogy mennyit jelentenek neki ezek a dalok, és hogy valóban kifejez velük valami belső lélekállapotot. A koncertje végén visszatapsoltatta és a színpadra hívta a jelenlegi G3 turné másik két résztvevőjét, és nekiláttak az előadás végét jelentő jamnek.

Három dal hangzott el. A Kinks-től a You Really Got Me, a Cream-től a White Room és a Rockin' in the Free World Neal Young-tól. Mindegyik számban hallhattuk a három gitáros szólójátékát, de igazi jammelésnek nem nevezném a dolgot, mert ahhoz túlságosan kötött volt a szerkezet. Igazából Morse bátyó tűnt egy kicsit kívülállónak eközben, de Vai és Satriani már úgy ismerik egymást, mint a rosszpénzt. Jó volt őket együtt látni, és hárman tényleg nagy showt nyomtak le a színpadon.

Ami érdekes kérdés maradt, az a három bárdista összehasonlítása. Előre szeretném megjegyezni, hogy mindhármuknak nagy tisztelője vagyok, és semmi esetre sem szeretnék sorrendet állítani közöttük, mert egyrészt nem is lehet, másrészt meg ez egy teljesen szubjektív kategória, csak a saját koncertet illető érzésemet írom le. Steve Morse hozta a szokásos formáját, és nagyon jó hangulatban, kellemes dalokat játszott, amik egységes egészet alkottak. Ám akárhogy is nézzük, virtuozitásban elmaradt az őt követő két fellépőtől. Ezt egyáltalán nem éreztem negatívumnak. Bizonyos dolgokat sokkal ötletesebben is meg lehet oldani, minthogy a gitárnyakon tekerésszünk. Morse pedig jóval stílusosabb annál, hogy az egyszerű megoldásokat kövesse.

Vai és Satriani játéka mutat azért némi hasonlóságot, és képességeik is hasonlóak, azonban gyökeresen máshogy állnak a dalszerzéshez. Satriani sokkal inkább kötöttebb darabokat ír, amelyeknek van jól elkülöníthető elejük és végük, fő dallamuk, szólórészei, ergo sokkal inkább klasszikus értelemben vett számokat ír. Vai ezzel szemben az igazi látványbajnok. A mozdulatai, az ötletei mind-mind azt szolgálják, hogy valami teljesen egyénit alkosson, amit még nem látott a világ. Ő egy igazi exhibicionista, aki a színpadon táncol, és pörgeti a tremoló kart. Ha kettőjük közül kéne választani, én Joe-ra szavaznék. Steve néhol már túlzásba viszi az önkielégítést, és még ott is szólózni vagy effektezni akar, ahol Satriani már régen valami stílusosabbat alkot. És ezen van a hangsúly. Stílus. Ebből van több Satriani-ban az én meglátásom szerint.

Akármerről is nézzük, az év egyik nagy dobása volt a 2012-es G3. Maratoni, három órás buli, ahol három – a közvetlen élmezőnybe tartozó gitáros mutatta meg, hogy mit is lehet kihozni a hangszerből. Igazi gitárünnep, és zenei élmény a legfelsőbb szinteken!

Steve Morse:
Name Dropping/ Highland Wedding/  On the Pipe /Vista Grande /John Deere Letter /Baroque 'n Dreams /Rising Power /StressFest /Cruise Control/

Steve Vai:
The Audience Is Listening/ The Animal /Tender Surrender/ Building the Church /Whispering a Prayer /The Crying Machine /For the Love of God

Joe Satriani:
Flying in a Blue Dream/Ice 9/Satch Boogie/Dream Song/Crystal Planet/God Is Crying/Always with Me, Always with You/Surfing with the Alien

G3 Jam:
You Really Got Me/White Room/ Rockin' in the Free World

Szöveg: Adamwarlock

Fotók: TT

Köszönet a Showtime-nak!