"Nem szabad, hogy a zenének korlátai legyenek": Interjú Gregg Rossettivel, a Suspyre gitárosával

írta Hard Rock Magazin | 2012.07.31.

Mióta csak a progresszív metal mint műfaj határai megszilárdultak, a progresszivitást gyakran más műfajű előadókban kell keresni. Habár az underground berkekben egyre nevesebb Suspyre sem játszott mindig újító zenét, több mint egy évtizedes munkásságukról mégis állíthatjuk, hogy folyamatosan feszegeti a progresszív metal határait, és visszaadja a szó hagyományos értelmében vett progressziót annak a műfajnak, ami a nevét kapta róla. A zenekarból Gregg Rossetti gitárossal ültünk le beszélgetni, a végeredmény pedig egy részletes interjú lett, amelyben igyekeztünk részletesen kitérni többek közt a zenekar albumaira, a Suspyre stílusának jellegzetességeire, Gregg tanulmányaira és klasszikus, valamint a jazz zene iránt vonzódására is. Ahogy az ismertséggel kissé hadilábon álló zenekar agytrösztje meg is jegyzi, a Suspyre-nek nincs annyi rajongója, mint amennyit megérdemelne – a világ igazságtalanságának ezen (talán nem is olyan apró) példáján mi ezzel az interjúval próbálnuk segíteni.

Hard Rock Magazin: Tizenegy éve alapítottad a zenekart, és négy albumotok jött ki ez idő alatt. Hol tart ma a Suspyre, mit értetek el a zenekarral?

Gregg Rossetti: Egészen sokkoló, hogymár tizenegy évvel ezelőtt kezdődött minden. De a Suspyre gyökerei 2001-nél is régebbre nyúlnak vissza, mivel a legtöbb zenét, amiből a Suspyre lett, már középiskolás koromban megírtam. Azonban a Suspyre egészen 2003-ig nem lépett színpadra és nem is stúdiózott. Hivatalosan 2005-ben lettünk igazi zenekar, amikor megjelentettük első albumunkat, a ‘The Silvery Image’-t. Azóta tucatnyi koncertet játszottunk, ezek közül a legfontosabbak a Powerfest 2007, a ProgPowerEurope X, a ProgPowerUSA X és speciális vendégként felléptünk a Shadow Gallery első koncertjén. Jelentőségünk abban rejlik, hogy merünk változtatni és a műfajok között kalandozni, mindamellett, hogy intelligens témákat boncolgatunk, korlátok nélküli, nagyvolumenű szerzemnyekkel.

HRM: Részleteznéd még a Suspyre születésének körülményeit?

Gregg: Az első próba 2001. június 25-én volt jómagammal, illetve a korábbi dobosunkkal, Chris Myers-szel és az ugyancsak korábbi gitárosunkkal, Rich Skibinsky-vel. Pár nappal később fejeztem be a középiskolát, míg a másik két srác az első évét teljesítette. Eredetileg csak egy jammelés volt, de Chris és Rich megtanulták az I See című dalt, amelyet egy korábbi bandámban, az Entity-ben írtam, amiből végül nem lett semmi. Őszintén szólva, azt gondoltam, hogy ez sem lesz hosszú életű, hiszen a srácok évekkel fiatalabbak voltak nálam és pár hónappal később egyetemre mentem. De az internetnek köszönhetően könnyen kapcsolatban maradtunk és el tudtam küldeni nekik a dalokat, amelyeket az egyetem alatt írtam. Havonta egyszer tudtunk próbálni a még név nélküli zenekarral, amikor is hazalátogattam. A Suspyre nevet az első koncert idején választottuk ki, 2003. május 31-én.

Elméleti/zeneszerzői szakon voltam az egyetemen, úgyhogy állandóan írtam, zenét szereztem. Fél-indusztriális, elektronikus zenét írtam a koliszobámban (két CD-t jelentettem meg, de senkinek nem engedtem meghallgatni őket!), tucatnyi dalt, sokat közülük a Susypre számára, és sok még most is a számítógépen pihen. Voltak nagyzenekari darabok is, de amióta úgy érzem, hogy a zenei tudásom egyre jobb lett az évek során, nagyjából mindent félretettem, ami ebből az időszakból származik.

HRM: Jellemeznéd pár mondatban az albumaitokat? Hogyan illeszkedtek a Suspyre zenei ösvényére, milyen különbségek vannak köztük?

Gregg: Soha nem akartam megírni kétszer ugyanazt az albumot, így mindegyiknek megvan a saját stílusa. A ‘The Silvery Image’ olyan dalok gyűjteménye, amelyek többségét még gyerekfejjel írtuk; egyenes és fogós, akár a legtöbb popzene. Több változata is volt az albumnak, mivel a dalok egy részét a korábbi zenekarom számára írtam, némelyik a Chris-szel és Rich-csel közös jammeléseink eredménye, és vannak olyanok, amelyek a korábbi tagokkal együttműködve írtam még. Régi demófelvételeket is találtam, amelyeket 2003-ban és 2004-ben rögzítettünk, és azok még elég másmilyenek voltak. Van néhány „progresszív” elem az első albumunkon, mint például az olyan hangszerek alkalmazása, amelyek nem tipikusak a rockzenében (furulya, brácsa, szaxofon), valamint néhány disszonáns harmónia és szokatlan váltások is, de a dalszerkeszetek és a hangszerelés többnyire a sztenderdet nyújtja.

Az ‘A Great Divide’ az első albumunk, amelyet a Suspyre tagokkal és tagokra írtunk, különösen igaz ez az énekes Clay Bartonra, aki 2005-ban csatlakozott, amikor a ‘The Silvery Image’-t rögzítettük. Annyira izgatottak voltunk amiatt, hogy megjelenik az első albumunk, hogy már akkor majdnem megírtam a dalokat a következőre, amikor az még meg sem jelent. Tulajdonképpen két koncepcióból tevődik össze és eredetileg két rövidebb albumként akartuk megjelentetni. Sokkal sötétebb és komplexebb, mint az előző, de érezni a motívumok és melódiák fejlődését. Mivel már megengedhettük magunknak, hogy profibb felszereléssel rögzítsük, minden téren jobb lett a hangzás, a sok gyakorlásnak köszönhetően pedig több a virtuóz rész. Nagyobb a jazz/fusion hatása, mint ahogy a klasszikus részeké is.

A ‘When Time Fades…' a legkísérletezősebb és legkomplexebb albumunk. Több dal már évekkel azelőtt megszületett, minthogy az album 2008-ban megjelent, a többi viszont teljesen új volt. Sokkal sötétebb lett, mint amire számítottam, de egy lépés volt előre és zeneileg pont ezt szerettem volna elérni; ez az album a zenészeknek, és nem az átlagos hallgatóknak szóló zene. Több benne a groove, a hangszeres sokszínűség, tele meglepetéssel. 75 percével hosszabb, mint Beethoven kilencedik szimfóniája, amely egy sztenderdet jelentett a CD-hosszokat illetően. Amikor azt mondják nekem, hogy túl hosszú, akkor egyszerűen csak rámutatok a szavazás végeredményére, amely a weboldalunkon található. Mindenki mást nevezett meg a dalok közül kedvencének, így ha valamelyiket levágnánk, akkor megfosztanánk valakit a kedvenc dalától. Büszke vagyok erre, mert úgy érzem, hogy ez az album egy érzelmes utazás, amelyen nincs üresjárat.

A zenekarról elnevezett albumunk a legváltozatosabb. Olyan albumot akartam írni, amely magába foglal majdnem minden stílust. Miközben készült, egyszavas feljegyzéseket készítettem a dalokhoz, hogy határokat szabjak magamnak. Minden van rajta: metal, progresszív rock, pop, funk, stb. Sokkal inkább a zenekar által irányítottak a szerzemények; kevesebb a klasszikus és szinte eljátszhatatlan rész, mivel a zenének nem kell mindig bombasztikusnak lennie.

HRM: A zenekarról elnevezett albumok általában fontos változásokat, vagy döntő “zenei váltást” jelölnek. Miért döntöttek a ‘Suspyre’ albumcím mellett?

Gregg: Több albumcím is szóba került, de úgy éreztük, ez a lemez a legjobb alkalom arra, hogy kifejezzük, miről is szól a Susypre. Ez nem egy metal album, hanem különböző zenék gyűjteménye.

HRM: Több olyan hozzászólást is olvastam a neten, miszerint a zenétek túl sűrű, túl komplex. De jómagam úgy gondolom, hogy a ‘Suspyre’ album a ‘The Silvery Image’ óta a legbefogadhatóbb albumotok. Tudatosan figyeltetek arra, hogy a zenétek dallamosabb, közérthetőbb legyen?

Gregg: Nem hinném, hogy bármi is túl sűrű vagy komplex tudna lenni. Azt sem, hogy a Suspyre zenéje az lenne. Százával vannak olyan zeneszerzők, akiknek a zenéje sokkal bonyolultabb. Nézd csak meg Elliot Cartert, Ligeti Györgyöt vagy Milton Babbittot.

Mindenesetre ezzel az albummal inkább a „zenekarra” akartunk fókuszálni, mintsem a „zenei művészetre”, amit az előző albumokon csináltunk. Nincs rajta olyan, amit ne tudnánk élőben előadni, kivétel értelemszerűen a nagyzenekari rész a The Man Made of Stone-ban. Irányelvként azok a zenék hatottak, amiket a dalszerzés közben épp hallgattam. Az előző albumot az abszurd és heves progresszív metal befolyásolta, most pedig inkább a klasszikus progresszív rock, a funk és a fusion került előtérbe.

HRM: Milyen szövegi koncepció mentén készült el a ‘Suspyre’ album?

Gregg: Őszintén szólva? Fogalmam sincs, hogy miről szól a legtöbb dalszöveg! Clay elküldi őket, néha leírja a témát, vagy csak azt, hogy éppen milyen ötletei vannak, én pedig kisilabizálom, hogy mit lehet kezdeni velük. Hatalmas a szókincse, de sosem kétértelműek a szövegek. Mindenkinek megvan a saját szövegértelmezése, és nem az a lényeg, hogy valakinek igaza van, vagy sem, hanem hogy ezek a dalszövegek mennyire tudják inspirálni az embereket.

HRM: Inspirálnak Clay szövegei a zeneírás közben?

Gregg: A legtöbb dalnál első a zene, utána készül el a szöveg. De jobb szeretem, ha előre megvannak a szövegek, mert segítségként fel tudom használni a dalírás közben. Szeretem a Text-paintet („szöveg-festést”) is, amikor is megpróbálom összeegyeztetni a zenét a mondanivalóval.

HRM: A ‘Suspyre’ albumon debütált az új ritmusszekciótok. Változott valami a zenéteken a basszer- és dobosfronton történt cserék miatt?

Gregg: Gabe Marshallal (dobos) nagyszerű volt dolgozni. Az előző dobosunk azt játszotta, amit elé tettem. Gabe viszont hozzáadta a saját ízlését és stílusát az egyes részekhez, amik egyszerűen jobbá tették a dalokat. Sokkal inkább funk/groove dobos, így új utakat mutatott nekünk.

Az, hogy Rich [Skibinsky, gitáros – HRM] nincs a bandában, nagyobb változás volt, minthogy új basszusgitárosunk lett. Sam Bhoottal könnyű volt együtt dolgozni, mivel otthon rögzítette a dalrészeit, majd átküldte azokat nekem. A Tranquillity of Stress középső része például olyan riffeken alapul, amelyeket ő írt évekkel ezelőtt. Remélem, hogy a későbbiekben több témát is fog hozni, mivel nagyon élvezetes mások zenéjével dolgozni.

HRM: Miért hagyta el Rich a bandát? Hogyan befolyásolt a zeneírást a távozása?

Gregg: Rich mindig is nagyon hallgatag volt minden téren, így a semmiből jött a távozása. Egyszer kaptam tőle egy sms-t, hogy „nézd meg az email-fiókod”. Ott volt egy üzenet, hogy már nem tudja tovább vállalni és kilép. A zenei stressz minden bizonnyal felőrölte.

A zeneszerzésben annyira nem vett részt, de ő volt a felelős a keverésért. Producer vagyok, de eltartott egy ideig, amíg megtanultam keverni a saját zenénket, mivel korábban nem dolgoztam olyan zenekarral, aminek olyan komplex és súlyos lett volna a zenéje, mint a Suspyre-nek.

HRM: Elérhetővé tetted a ’Suspyre’ albumot a Bandcampen keresztül. Elégedett vagy az oldallal? Tisztában vagy vele, hogy hányan töltötték le az albumot a Bandcampről és hányan vették meg eredetiben?

Gregg: A zeneipar változik, és a Bandcamp talán a legjobb válaszreakció erre, amit eddig láttam. Az előadó jobban tudja irányítani, hogy a hallgatók hogyan jutnak hozzá a zenéhez, ráadásul a zenész pénzügyileg is jobban járhat. Igen, a zenénk elérhető streamen keresztül, de meg is lehet vásárolni itt a lemezt. Az a helyzet, hogy ha valaki zenét akar lopni, meg fogja tenni akkor is, ha a Bandacamp ezt nem teszi lehetővé, hiszen a zene be van ágyazva. Úgy tekintek erre, mintha tiszta tűket adnánk a kábszereseknek; mindenképp csinálni fogják, de akkor legalább tegyék biztonságosan! Így a zenehallgatók gépei nem fertőződnek meg vírusokkal és a kiváló minőségű .wav fájlokat hallgathatják a tömörített .mp3-ak helyett. Eddig mindössze három ember vásárolta meg a zenénket az oldalon keresztül, ami csalódás, de nem a pénzügyi része miatt, hanem azért, mert nyilvánvalóan nem volt megfelelő az üzenetünk, vagy az oldalnak van még hová fejlődnie.

HRM: Azon is gondolkoztam, hogy a Suspyre-nek miért nincs egy rendes weboldala… (nevet)

Gregg: Évekig ment a suspyre.com, de aztán feltörték, így úgy döntöttünk, hogy pénzt spórolunk, és inkább elfelejtjük az egészet. Alig pár látogató volt naponta, a Facebook pedig úgyis átvette már az internetet.

HRM: Igen, de a Facebookon nem tudod kirakni az információkat a korábbi albumokról, a zenekar történetéről, stb..

Gregg: Ezeknek az infóknak ott kell lenniük. Majd leellenőrzöm.

HRM: Visszatérve a zenétekre: hogyan jutott eszetekbe, hogy szaxofont is használjatok? Nem egy elterjedt hangszerről van szó, már ami a metalzenét illeti…

Gregg: A szaxofon az elsődleges hangszerem. 1993-ban kezdtem el rajta játszani, és azon keresztül tanultam meg kottát olvasni és zenét írni. Versenyeket is nyertem és fizetett fellépéseim is voltak – sokkal több, mint gitárral!

Nem szabad, hogy a zenének korlátai legyenek. Az egyetlen oka, hogy a nagyzenekari zenében nincs szaxofon, az az, hogy csak 1846-ban találták fel. A metal bandák azért használják többségében a gitárt, mert az egy elérhető hangszer: sokkal kevesebb pénzért kaphatsz egy kezdő csomagot, mint amennyiért egy szaxofont. A zenészek olyan konzervatívak; a legtöbbjük lemásolja azt, amit már korábban megírtak, mert tudják, hogy az biztosan működik, miközben én épp az ellenkezőjét próbálom csinálni.

HRM: A dalaitok a legutolsó részletig ki vannak dolgozva, és nagyon sok aprólékos zenei truvájt tartalmaznak. Maximalistának tartod magad?

Gregg: Igen, nagyon is. Emlékszem, hogy tanultunk a minimalizmusról az elméleti órákon, és az jutott eszembe: „Van olyan is, hogy maximalizmus?” Mindig is büszke voltam arra, hogy milyen egyéniek a darabjaim, a klasszikus zenémtől a jazzen át a Suspyre-ig. Minden dob-ütés le van írva, mint ahogy a vokális harmóniák és a gitárszólók is. Mégis, a legújabb album pont ezen a téren szabadabb, mint a többi. Néhány szólót még rögtönöztem is! Ettől függetlenül a partitúrában azért így is jelöltem, hogy „itt jön a gitárszóló”.

HRM: A Suspyre dalok folyamatosságát gyakran megtörik jazzes vagy akusztikus betétek, vagy más meglepő pillanatok. Szereted provokálni a hallgatókat?

Gregg: Igen, úgy gondolom, hogy a stílusváltások fenntartják az érdeklődést. Ahogy egy tanárom, Dean Drummond mondta egyszer: „semmi sem lehet túl érdekes”. A zenének kell, hogy legyen egy íve, és néha ezt úgy éred el, hogy stílust váltasz a dal közben, így a zene megfelelően fejlődik.

HRM: A ’Suspyre’ albumon is fűztetek klasszikus zenei betéteket a metal zenébe. Kik a kedvenc klasszikus zeneszerzőid, és kik gyakorolták a legnagyobb hatást a művészetedre?

Gregg: A kedvenceim Stravinsky, Varèse, Bartók, Scriabin, Messiaen, Partch, Debussy, Ravel, Muszorgszkij – sok modern, színes zeneszerző. Persze szeretek a „nagy klasszikusok” közül is párat, mint Bachot, vagy Mozartot, de az ő zenéjük túl formális számomra, szt hiszem, ők inkább a skálákra helyezték a hangsúlyt, mintsem a mögötte meghúzódó érzelmekre. Szeretem annyira a gyakorlatias zeneelméletet, mint a legutolsó teória-geek, de szeretem, ha a zene egyben próbára is teszi a hallgatónak.

HRM: Írtál már klasszikus zenét?

Gregg: Igen, zeneszerzésből mesterfokozatot szereztem, elsősorban klasszikus és mikrotonális zenéből (utóbbit mesterképzésen). Amint elkészül az első jazz/fúziós albumom, azt tervezem, hogy felveszem néhány klasszikus munkámat. Éppen doktori programokra készülök jelentkezni zeneszerzés terén, hogy majd egyetemen is taníthassak. Kilenc éveseket tanítani arra, hogy hogyan játsszák el a Mary Had a Little Lamb-et, egy kicsit már unalmas.

HRM: Mikorra számíthatunk a jazz albumodra?

Gregg: A megjelenésig nem mondhatok semmit, de majdnem kész, kivéve a szólóimat és a keverést. Fele feldolgozás és fele eredeti dal lesz rajta, amiket még 2003 és 2007 között írtam; alig vártam már, hogy kiírjam magamból ezeket a darabokat, hogy egy újabb csokor jazz/fúziós zenét írhassak, úgyhogy szerződtettem egy basszusgitárost és egy dobost a felvételekhez. Mindig 3-4 albumon is producerkedek egy adott időben, szóval csak akkor tud majd ez az album feljebb lépni a teendőim listáján, ha ezt a számot valamelyest leszorítom.

HRM: A zenéteket gyakran hasonlítják a jelenlegi tech/matek metal bandákhoz is. Hallgatsz ilyen zenét (pl. Meshuggah), vagy inkább máshonnan meríted az inspirációt a zenei komplexitáshoz és a szokatlan ritmusképletekhez?

Gregg: Hallgatok pár ilyen zenekart; ami azt illeti, a Meshuggah az egyik kedvenc metal bandám. Amúgy nincs olyan sok szokatlan ritmus a zenéjükben – a nagy része szimpla négynegyed igazán klasszis szinkopálással és nem lineáris mintákkal megbolondítva, amik gyilkos groove-ot kölcsönöznek a zenének. Ők abszolút hatással vannak rám, de mindig is szerettem művelni a „zenei matematikát”. Zeneszerzői gyermekkoromban, fogtam a barátaim neveit és telefonszámait, és aleatorikus zenei mintákra ültettem rá őket, ám ezt a technikát később elhagytam a „komolyabb” zene kedvéért, csak hogy utána újra felhasználjam, amikor John Cage-et és Steve Reichet tanulmányoztam. Habár nem ez a kedvenc módszerem arra, hogy zenét szerezzek, de egészen érdekes dolgokat is eredményezhet; például a Maniac Main Point Checket teljes egészében az azonos betűkből álló Morse-kódból írtam.

HRM: A Rhapsody of Fire-rel és a Voyagerrel léptetek fel tavasszal. Mennyire szereted ezt a két zenekart?

Gregg: A Rhapsody-t még szerettem anno a középiskolában, amikor felfedeztem a klasszikus zenével átszőtt metal zenét. Nagyszerűen tolják ezt a sword & sorcery metal dolgot, mivel kevésbé giccsesen játsszák, és igazi klasszikus és reneszánsz hangszereket is használnak, valamint az egyik legtermékenyebb hollywoodi színész, Christopher Lee a narrátoruk. Már nem érdeklődök e színtér iránt, mivel annyi dolgom van, hogy lehetetlen követnem minden fejleményt. A Voyagerrel játszottunk tavaly, de korábban nem hallottam róluk.

HRM: Hogyan tudjátok élőben visszaadni a rétegzett zenéteket? Kell kompromisszumokat kötnötök, hogy élőben előadjátok a Suspyre dalait?

Gregg: Először is, tudjuk, hogy néhány dal egyszerűen nem működne élőben, úgyhogy ezekkel nem is próbálkozunk. Mikor felvettük például a Lighted Endrhyme-ot, Clay-jel megegyeztünk, hogy soha nem fogjuk élőben játszani ezt a dalt, úgyhogy belevágtunk egy 10 órás stúdiózásnak, ami alatt csak a vokál harmóniák különböző rétegeit vettük fel. Ami a könnyebben kezelhető dalokat illeti, a billentyűsünk, April Sese számára tízujjas hangszerelést írok, és néha még átvállalok gitárra is pár „klasszikus” zenei részt. A szintetizátorán van USB is, úgyhogy oda előre is berakhatunk pár samplert a nagyon sűrű részekből.

HRM: És mi a helyzet a szaxofonos részekkel?

Gregg: Jópár fellépésre vittem magammal szaxofont is, de az esetek többségében egy gitár is megteszi.

HRM: A ’DarkBrain’ számára is írsz zenét, ami – amennyire utána tudtam járni – egy képregény(-film)es oldal. Mesélnél erről bővebben, hogy itt pontosan mi is a szereped?

Gregg: A ’DarkBrain’ egy webes képregény szinkronizált narrációval és eredeti zenével. Korábban kizárólag PG-13 vagy R besorolású képregények voltak rajta, de az utóbbi időkben egyre rizikósabb lett az oldal – ez nem való mindenkinek, az biztos! Az összes zenét én kezelem (és pár szinkron-részt, illetve hangeffektet is); néhány képregénynek epikus nagyzenekari zenéje van, míg másoknak punk/rock/metal, de van ambient vagy egészen ijesztő soundtrack is. Maga a folyamat elég komplikált, mivel először le kell szednem a videót, be kell töltenem a DAW-omba, be kell jelölnöm a szinkronizálandó részeket, be kell töltenem előre gyártott mintákat, meg kell írnom, vágnom, hangszerelnem (és néha felvennem) a szinkront, majd a weboldalon való használathoz megkeverni az egészet. Egy rakat olyan képregény is van, ami már nincs is fent az oldalon, ám a jövőbeli terveim között szerepel, hogy összegyűjtsem és megjelentessem ezeket a zenéket.

HRM: A The Ciem Show nevű bandának is tagja vagy, ami szintén progresszív zenét játszik. Mit kapsz ettől a zenekartól, amit a Suspyre-től nem?

Gregg: A The Ciem Show-t egy barátom, Brian Gawaski (becenevei: Ciemnosc, vagy simán Ciem) vezeti – vele együtt játszottam az Abysmal Gates nevű progresszív black metal bandában még évekkel ezelőtt. Anno említette, hogy olyan embereket keres a projektjébe, aki gitáron, szaxofonon, és lehetőleg billentyűn is tud játszani, mivel sok réteg rakódik egymásra a zenéjében. Abban a zenekarban teljesen más a szerepem, mivel (egyelőre) nem írok zenét, és nagyrészt csak élőben segítem ki a zenekart, amíg a következő nagylemez munkálatai be nem indulnak. A The Ciem Show sokkal kísérletezősebb zene, mint a Suspyre, úgyhogy itt új hangzásokat és zenei textúrákat tudok felfedezni, amiket nehéz lenne a Suspyre-ben megvalósítani, mivel a Suspyre-t már eléggé behatárolja a közönsége.

HRM: Mik az álmaid és céljaid, amiket még meg akarsz valósítani a Suspyre-rel?

Gregg: Pusztán az, hogy az emberek elismerik a munkánkat, már elég számomra. De még sok zenei terep van, amit fel kell fedeznem magamnak, és fogok is kísérletezni különböző dolgokkal, amikor eljön az ideje. Általában akkor önt el nagy hullámokban az inpsiráció, amikor megjelentetünk egy új albumot, szóval már most elkezdtem pár új ötleten dolgozni. Bár még nem vagyok benne biztos, hogy a Suspyre neve alatt fognak ezek megjelenni.

Ugyanakkor valamelyest frusztrál az, hogy milyen kevés ismertséget szerzett a zenénk, és az a célom, hogy ezen változtassak. Számtalan kritikát és kommentet olvastam a különböző fórumokon, amik azon filóznak, vajon miért nem vagyunk jobban ismertek, és én is ezen gondolkodom. Mindig is azt tartottam, hogy a kemény munka meghozza a gyümölcsét, és számtalan órát és több ezer dollárt áldoztam arra, hogy létrehozzam ezeket a zenei alkotásokat.

Pár ember azt javasolja, játszunk többet élőben, de már felléptünk néhány városban (New York, Philadelphia, Baltimore, Chicago, Atlanta, Baarlo), de mindig csalódás volt a vége az érdektelenség okán. Folyamatosan posztolunk a Facebookon és különböző fórumokon, de még mindig várunk arra a bizonyos teltházas koncertre… De még egyszer hozzátenném, örülünk, ha hallgatnak minket az emberek, csak egyszerűen nehéz bővíteni a közönségünket!

Készítette: Tomka

Fordította: Jocke, Tomka