Life's good, man! - Villáminterjú Zakk Wylde-dal

Ha ki kellene jelölnünk a modern rock/metal-gitározás főbb irányait, akkor véleményem szerint három utat különböztethetünk meg: vannak az úgyn. felfedezők, akik új hangzások, új technikák révén a folyamatos megújulásért felelősek. Aztán vannak a „shredderek”, akik a „minél gyorsabb, annál jobb”-elvén a tekerést tekintik a „szakma” csúcsának, és vannak azok, akik a blues régi jó hagyományait követve a feelingre helyezik a hangsúlyt. Zakk Wylde – rendkívüli technikai tudásával együtt is – ez utóbbi kategóriába tartozik, hiszen nála talán nem is az a lényeg, hogy mit játszik, hanem az, ahogyan.

Az Ozzy mellett világhírűvé vált gitáros nevéhez emellett számos klasszikus dal fűződik, a Black Label Society élén pedig ipari mennyiségben termeli ki magából az óhatatlanul is heves bólogatásra sarkalló mázsás riffeket. Hosszú évek várakozása után a csapat tavaly végre hazánkba is eljutott, 1 évvel később pedig már vissza is tértek hozzánk, a néhány héttel ezelőtti BLS-hangverseny előtt pedig lehetőségünk nyílt arra, hogy néhány szót váltsunk a legendás gitárossal.

Sajnos valóban csak néhány szót. Miután ugyanis a szimpatikus, enyhén redneck turnémanager a turnébuszhoz kísért minket, figyelmeztet, hogy 10 percünk van. Sokkal többre persze amúgy sem számítottunk, ráadásul a várakozás alatt fél füllel hallottuk, hogy Zakk nincs csúcsformában. Úgyhogy megértjük, ilyen ez a popszakma. Amikor végre bejutunk hozzá, látjuk, hogy valóban kicsit elgyötört az arca, mégis a rá jellemző közvetlenséggel fogad minket. Nagy megtiszteltetés, hogy 10 percig a haverjai, a „tesói” lehetünk.    

Zakk mesél nekünk arról, hogy nagyon élvezi ezt a 8 hetes turnét, amolyan „Black Label Crusade Of Doom”, talán felesleges is ecsetelni, hogy ez mit jelent. „Odacsapnak”, ahogy ő szokta mondani, és egy olyan ember szavában nem is nagyon kell kételkednünk, aki a világ egyik legerősebb koncertbandáját vezeti.

„Közben pedig csinálom az „Ozzy And Friends” turnét is Ozzyval, Geezerrel, Slash-sel, Gus G.-vel, ami nagyon jó móka. Tegnap Bécsben játszottunk, az is király volt. Együtt lenni a Black Label családdal és Ozzyval is… ez nagyon jó dolog.”

Megtudtuk azt is, hogy legyen szó előzenekari vagy headliner pozícióról, a BLS-bulikon „a seggek szétrúgása” a közös cél. Egyébként „nincs nagy különbség köztük, talán csak a játékidő, ami a saját bulikon nagyjából 1 óra 20 perc, Ozzy előtt pedig 45—50. Rövidebb szettet nyomunk le ilyenkor, ennyi.”

Látszik is rajta a sok munka, a kimerültség. Nagyon látszik. Nem is bírom, ki, hogy ne kérdezzek rá: „Nem, egyáltalán nem vagyok fáradt. Soha. Csak egy kicsit aludni kell, feltölteni az elemeket, szteroidok, aztán nyomás! – próbálta eloszlatni a kételyeket Wylde mester, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Ennek ellenére nyoma sincs annak, hogy a terhére lennénk, kedvesen, bár – magához képest – rendkívül szűkszavúan válaszol. Így ezúttal nem csupán az őrült turnés történetek maradnak el, hanem a sajtó képviselőinek ugratása is. Ez utóbbinak azért egy kicsit örülünk.

Témát váltunk, bízva abban, hogy egy kis „szakmázástól” majd belelkesül. Nem ért különösebb meglepetésként, hogy ösztönszerűségről, Istentől kapott ajándékról beszél, amikor arról kérdezem, hogy tudatosan formálta-e a saját stílusát. „Ami egyszerűen csak jön az emberből.” – mondja. Randy Rhoadst, Hendrixet, Slasht, Angus Youngot, Eddie Van Halent hozza fel példának, ám nem hasonlítja magát hozzájuk. Pedig megtehetné, de ő ennél sokkal nagyvonalúbb. Tisztelettel, igazi tisztelettel emlegeti ezeket a neveket, akárcsak Ozzyét, akinek a mai napig hálás, hogy anno felkarolta. Talán ez benne a legszimpatikusabb. Valamint az, hogy igazi megszállott, hiszen a mai napig is folyamatosan gyakorol: a turnén, otthon, mindenhol. „Szeretek játszani!” – ilyen egyszerű a dolog.

Mindig is elsősorban feeling-alapúnak, ily módon tehát „old school-mentalitásúnak” éreztem Zakk Wylde játékát, éppen ezért kíváncsi voltam, hogy ő maga hogyan viszonyul a kísérletezőbb irányokhoz, a modern gitározás úttörőihez, mint például a G3-mal hamarosan hazánkban is fellépő Steve Vaihoz vagy Joe Satrianihoz: „Nagyon tisztelem Steve-et, elképesztő gitáros, ugyanúgy, mint Satriani vagy John Petrucci. Elképesztő a technikájuk, és mindegyiküknek megvan a saját hangzásuk. Gus is óriási. Ezek a gitárosok inspirálják a fiatal srácokat arra, hogy valami valóságosat játszanak, és ez nagyon jó dolog. Bármi az, ami népszerűsíti a gitározást.”

Zakk neve összeforrt a Marshall erősítőkkel és a Gibson gitárokkal, így adódott a kérdés, hogy vajon gondolkozott-e valaha azon, hogy változtasson valamit ezen a set-upon: „Vannak egyéb erősítőim, amiket barátoktól vagy különböző cégektől szereztem. Rengeteg jó hangzás van” – mondja, mégis elég meggyőzően érvel hőn szeretett márkája mellett: „Egy Marshall-lal bármit el lehet játszani: jazzt, bluest, bármit. Nagyon meleg, nagyon kerek hangja van, ezért szeretem.” Érdekel, hogy mi mindent keres egy gitársoundban, ő pedig sorolni kezdi a számára szimpatikus hangzásokat. Ismét előkerül Randy, Eddie, Hendrix és Jimmy Page neve, valamint Stevie Ray Vaughané is.

No, magas labda, én pedig kíméletlenül lecsapom. Véleményem szerint ugyanis Zakk lényegében egy metalosan megszólaló blues-gitáros, és SRV megemlítése alkalmat adott arra, hogy egy kicsit a blues felé tereljük a beszélgetést. Bevallom, hogy számomra éppen ez volt az interjú legizgalmasabb pontja: ki is valójában Zakk Wylde, és alapjaiban hogyan gondolkozik a saját játékáról?   

Okosabb sajnos nem lettem, hiszen leginkább általánosságban beszélt a műfajról: „Szeretem a bluest, szeretem a hangzását. A blues rengeteg dologra megtanít, például az improvizációra, és hát lényegében innen jön minden: a jazz, a country, és a többi.” Természetesen itt megemlíti saját munkásságából a Pride And Gloryt, de mintha az már csak a múlt lenne számára, így nem is tervez hasonlót a jövőben. De szerencsére nála sose lehet tudni…

Nagyon kevés időnk van hátra, így az aktualitásokról kérdezem, főképp a már korábban beharangozott különleges lemezről. „Augusztus 28—29-én vesszük fel az ’Unblackened’ DVD-t a Los Angeles-i Mayan Theaterben, jelenleg is ezt készítjük elő. Lesz egy külön vonós szekció, akusztikus gitár, elektromos gitár… A Pride And Glory, a ’Book Of Shadows’ és a Black Label dolgaiból válogatunk.” Ilyen hangszerelésű, vagy teljes mértékben akusztikus turnét azonban nem tervez (bár igény valószínűleg volna rá): „A ’Book Of Shadows’ idején csináltunk ilyesmit a cimborákkal, de jelenleg túlságosan elfoglalt vagyok a Black Label dolgai miatt. Esetleg a későbbiekben.”

Odébb lesz az még, hiszen a zenekar 2014-ig be van táblázva, így egy darabig nem számíthatunk új BLS-lemezre, ahogy a következő időszakban Zakk szólókarrierje is háttérbe szorul: „Most a Black Labelre koncentrálok. Augusztusban jön az ’Unblackened’, szeptemberben Kanadában folytatódik a turné, majd novemberben Észak-Amerika következik, decemberben pedig karácsonyozunk.” A továbbiakról többet nem mondott, persze mi tudjuk, hogy a következő év is a koncertezésről fog szólni.       

Milyen eddig még megvalósítatlan álmai lehetnek egy olyan gitárosnak, aki már mindent elért ebben a szakmában? – ennél többre sajnos már tényleg nincs időnk. „Ilyen volt most például a könyv, a ’Bringing Metal To The Children’. De tudod, én alapvetően a mának élek. Az élet szép… dolgozni a Black Labellel és a Főnökkel (vagyis Ozzyval – Bazsa), ez így most nagyon jó.”

Bazsa

Képek: pearl69