Hol marad a gonoszság?: Diamond Head, Scarlet Anger, Dead City Ruins - Turock, Essen, 2012.07.14.

írta Tomka | 2012.07.25.

Elképzelni is nehéz, mi hajthat egyes zenészeket arra, hogy több évtizeddel az aranykoruk után, egy teljesen más felállásban, többedik újjáalakulást követően játsszák a régmúlt dicső korszak szülte rockslágereiket. Talán a híres nyughatatlan rock’n roll szellem, vagy pusztán az a tény, hogy e nélkül nem maradna semmijük, és visszaszürkülnének a nagy átlagéletbe, igazából lényegtelen is – ennél fontosabb, hogy bírkózik meg az egyszeri rajongó azzal a szituációval, hogy míg ott feszül a hőn szeretett logó a háttérben, alatta olyan arcok játszanak, akiknek közük nem volt ahhoz, ami az adott nevet naggyá tette. A Diamond Head esetében is ez volt a helyzet, amin első blikkre csak egy személy segített: Brian Tatler – de valljuk be, a Diamond Headet soha nem a finomra hangolt énekteljesítményért, hanem elsősorban Tatlerék gyakran öncélúan magamutogató, de mindig szórakoztató gitárnyúzásáért szerettük.

A Diamond Head felállása amúgy is instabil volt, az évek folyamán rengeteget változott, ám Tatler mellett Sean Harris énekes is biztos pontnak számított – egészen 2004-ig, amikor is kiszállt második reunionból, és a gitáros így szinte teljesen új arcokból verbuvált magának zenekart. Hogy ezek után nem alkottak a diszkográfia korábbi alapvetéseihez méltó korongot (és akkor még finoman fogalmaztam), azon talán senki nem lepődött meg, hiszen nem várjuk az – amúgy fazonilag egy 50-es évekbeli Ed Wood-filmbe is lazán beillő – Tatlertől, hogy felülmúlja a korai alkotásait. A Diamond Head lényegében egy koncertzenekar lett, ami a ’80-as évek elejének korszakalkotó dalaiból él – ebből a kultuszból pedig lehet is, hiszen habár már rég nem szereplnek a rockmagazinok címlapjain, a ’Lightning to the Nations’, ill. a korábbi kislemezek dalai ott vannak a legelső NWOBHM-szerzemények között. A sors iróniája, hogy legismertebb dalukat, az Am I Evilt bizonyára sokan a Metallica tolmácsolásában ismerik... Ám mindezzel együtt is kinézett egy korrekt kis nosztalgiázás erre a kellemesen hűvös nyárestére.

Merthogy itt, az észak-rajnai Westfáliában nagyban dúl az ősz, a nyári rekkenő hőség szabadságolta magát, és idáig (szerencsére?) nem köszöntött be. Magyarul, nem éppen fesztiválidő van, ám valószínűleg nem ezért lehetett, hogy csupán lézengtek a retro-rockerek az esseni Turockban – hanem mert – mint említettük – a Diamond Head újkori felállása nem tett le túl sokat az asztalra. Viszont a semmiből – pontosítok: Ausztráliából – érkezett egy előzenekar, ami visszahozta azt az ősrégi, csiszolatlan rock ’n roll feelinget, amiért anno példának okáért a ’Lightning to the Nations’-t is szeretni lehetett. A Dead City Ruins öttagú bandája látszólag nem is tudja elképzelni, hogy van más értelmes dolog a rocksztárságon kívül, így a fiatalság elnyűhetetlen erejével vetették bele magukat szűk háromnegyed órás koncertjükbe. Mintha csak egy stadionnyi, őrületesen bepörgött rajongó-lánynak tolták volna, úgy odatették magukat az ausztrálok – egy percre sem néztek fel, csak a headbang ment, meg a vetkőzés az excentrikus frontemberünk, Jake Wiffen részéről, aki színpadi akciót tekintve, alaposan tanulmányozhatta mind a Led Zeppelin, mind a Guns ’N Roses koncertvideóit.

Míg Wiffen értelemszerűen Axl mozgáskultúráját, addig a szólógitáros Slash lefelé-nézős, orbitális-nagy-haj-mögé-bújós stratégiáját sajátította el. Viszont olyan kövér, izmos riffeket eregetett, a szólókat pedig engedte, hadd „sikítsanak”, így nem haragudhattunk rá, hogy imidzsét mástól kölcsönözte. (Amúgy be is jött neki a dolog, ugyanis a Diamond Head koncertje alatt az egyik felvarrós, szőkített rocker lány, aki úgy nézett ki, mintha egy ’80-as évekbeli power ballada videójából lépett volna ki, a lelátón – a klubnak van egy fenti „terasz” része, ahonnan rá lehet látni az egész színpadra, viszont a sarka egészen eldugott – gyors kézmozdulatokkal „elintézte” a srácot, miközben mi pár méterre tőlük a koncertet néztük. Hát igen, valahol még dúl a rock ’n roll életforma...)

Habár bevallom, már aznap este se tudtam utólag egy hangot vagy énekdallamot se felidézni a Dead City Ruins számaiból, a koncertjük mégis maximálisan élvezetes volt. Mert hiába gyúrták össze Robert Plant-sikolyokból, AC/DC-riffekből és Guns-szólókból vérbő dalaikat, az előadás pont azért volt jó, mert az összes rock-sztereotípiát felvonultatták, amit csak lehetett. Hedbangeltek, táncoltak, piáltak, pózoltak, az énekes rohangált a közönség között, és ez mind jó volt így. Habár hazaérve nem jutott eszembe rájuk keresni a világhálón, aki esetleg koncerten belebotlik a bandába, ne hagyja ki őket!

Hasonló ajánlást már nem címeznék az őket követő Scarlet Angerhöz, ugyanis a luxemburgi zenekar teljesen átlagos thrash metalt tolt az orrunk alá, ami valahogy nem ízlett egy ilyen „klasszikus” stílusú zenéket tömörítő estén. Persze, Joe Block frontember nagy elánnal dühöngte világgá a ’Dark Reign’ lemez nem is olyan régi thrash-zúzdáit, de a Scarlet Angerből hiányzott az az elegancia, és magabiztos kiállás, ami a Dead City Ruins előadását elvitte a hátán. Pár jó riff még nem váltja meg a világot, így ezt a bulit hamar el is hantoltam az előzenekarok emlék-temetőjébe...

A Diamond Head koncertjét viszont valószínűleg soha nem fogom elfelejteni – nem azért, mintha olyan fantasztikus buli lett volna, hanem mert talán soha nem voltak még ilyen felemás érzéseim egy bulival kapcsolatban. Valószínűleg azért, mert máig nem értem azt a koncepciót, ami mentén a 2012-es Diamond Head felállás üzemel. Ugyanis a zenekar (számomra) két részre szakadt: Nick Tart énekesre – és mindenki másra. Míg a hangszeres szekció – és ide az olyan „új” arcok is beletartoznak, mint  Andy Abberley – játéka maga volt a tömör heavy metal gyönyör, addig Tartot hallgatni olyan volt, mint – hogy egy klasszikust idézzünk – sajtreszelővel rejszolni. Pedig a srác effektíve nem rossz énekes, nem volt hamis – produkciója mégis fülsértő volt. Hamarabb el lehetne őt képzelni egy B-kategóriás Bon Jovi tribute zenekarban, mint egy metal bandában – a srác végtelenül simulékony, akár nyálasnak is titulálható énekstílusa tökéletesen ellentétben áll a Diamond Head zenéjével. Mintha az ének és a zene két párhuzamos univerzumban létezne, amely köszönőviszonyban sincs egymással – mintha Brian Tatler, aki nagyban hozzájárult az európai heavy metal születéséhez, egyszerűen elfelejtette volna, hogy miről szól a heavy metal. Habár Sean Harris, a Diamond Head eredeti énekese se volt éppenséggel egy hangszál-bajnok, de az ő karcosabb orgánuma legalább passzolt a zenéhez – Tartban ellenben semmi dög, semmi erő, semmi energia nem volt. De hogy pontosabban be lehessen lőni, hogy miről is beszélünk, íme egy koncertfelvétel a mostani felállástól:

A zenekar heveny inspirációhiányban szenvedő újkori lemezeit hallgatva még reménykedtem, hogy ez a modernkedő tévút, amire Tatler rálépett, nem befolyásolja a régi klasszikusok prezentálását, és legalább a 32 éves ’Lightning to the Nations’ és a ’Borrowed Time’ klasszikusait tökösebben adják elő Tarttal. De nem. Anti-hősünk képes volt úgy elénekelni az évtizedes metal himnuszokat, miközben mellette társai őrülten zúztak, mintha csak az X-Faktor egyik fiúcsapatában szerepelne: a szépelgés az ment neki, amit tetszelgő manírokkal és pózokkal tetézett. A hard rockosabb dolgok – mint a NWOBHM-fanok lábába is boogie-t varázsoló It’s Electric vagy a könnyeden riffelő Shoot Out The Lights – jobban álltak azért Tartnak, de némi kraftot ezekben is elviseltem volna. Még szerencse, hogy ott volt mellette Tatler, illetve Eddie Moohan basszusgitár, Karl Wilcox dobos és Andy Abberley ritmusgitáros, ugyanis nekik minden tudásukra szükség volt, hogy feledtessék az emberrel Tartot, aki ugye minden számba belenyávogott. Szerencsére a korai Diamond Head opusok híresek instrumentális betéteikről, így bőven akadt olyan momentum, amikor Tatlerék kisajátították a színpadot, és csupán a heavy metal riffek, a fiatalság hevületében, mértéktartás nélkül komponált virgák szóltak.

Ekkor pedig simán el lehetett felejteni, hogy Tatler legrégebbi társa, Karl Wilcox is csak az első reunionkor, a 90-es évek elején lépett be a bandába (játszott is a ’93-as ’Death and Progress’-en), ugyanis az a szabados, kötetlen örömzenélés, amit az „öregek” kiráztak az ujjukból, már tényleg megérte a pénzét (amúgy mindössze 13 euró volt elővételben a belépő). Értelemszerűen főként a gitáros duó tarolt, akik nem csak a heavy metal gitározás nagykönyvének pózait vágják kívülről, de a NWOBHM bibliájában felsorolt riffeket és szólókat is; és habár azt kell mondjam, a Diamond Head nem véletlenül nem lett akkora név a szakmájában, mint a Maiden vagy a Priest, azért baromi erős témézgatás ment itt. A hangosítás is kedvezett a hathúrosoknak, az egész színpadot bemozgó Tatler-Abberley páros minden megmozdulása kristálytisztán csengett a fülünkbe, de Moohan néhol egészen hangsúlyos basszusfutamait sem áldozták fel a hangerő oltárán.

A szettet értelemszerűen a korai alapvetések köré építették, amibe kötelezőként, úgy tessék-lássék módra beszúrtak egy-két új nótát. Míg a 2007-es ’What’s In Your Head?’-ről elővezetett Pray For Me például tökéletes feledhető volt, addig az olyan dalok, mint a középrészén nem rövid gitár-abajgatást tartalmazó Sucking My Love, az ezzel ellentétben abszolút célratörő Lightning to the Nations, vagy a középtempósan lüktető In The Heat of the Night menetrendszerűen alapozták a hangulatot. Még a Dead City Ruins majdnem teljes tagsága is ott zúzott az első sorokban, de a legnagyobb tombolást értelemszerűen az Am I Evil – Helpless kettőse váltotta ki. Kicsit vicces volt azért a nem éppen tökös kiállású Tarttól hallgatni az „Am I evil? / Yes, I am” sorokat, de hát mit csináljunk, kárpótolt érte az az őrület, amit Tatler produkált a dalban. A talán 100 fős közönség ekkorra már keresztbe-kasul hullámzott, pogózott és headbangelt, szóval nem öregek otthona hangulat ülte meg a koncerttermet, vágtattunk a szilaj old school riffek hátán – mikor a ráadásban Wilcox felvezette a Helpless-t, akit pedig ekkor se legyintett nyakon a NWOBHM szelleme, azzal nem lehet mit kezdeni.

Végezetül még hosszú pacsizások és meghajlások után Wilcox sétált ki középre, és köszönte meg a rajongóknak a kitartó támogatást, ugyanis – mint elmesélte – a turné két korábbi állomását le kellett mondaniuk, mert kórházba került, ahol sürgősen vérátömlesztésre volt szüksége, és ebben a Diamond Head rajongói is segítettek. Úgy látszik, valami mégiscsak rendben van a Diamond Head háza táján, ha a rajongók még mindig vérüket adnák a zenekarért – és most nem jön itt a kötelező fordulat, hogy a zenekarnak is ezt kéne tennie, hiszen láthatóan szívvel-lélekkel zenéltek Essenben is, rendesen odatették magukat. Inkább fejben kéne rendet rakni, és elgondolkodni azon, hogy vajon egy rádióbarát, TV-be illő énekes való egy heavy metal zenekar élére, vagy egy tehetséges old school metal arc, aki autentikusan tudná tolmácsolni a banda klasszikusait. Ezúttal most egy emberen állt a vásár – de a színpadi teljesítményből ítélve, egy énekescsere után újra teljesen jó zenekar lehetne a Diamond Head.

Szerző: Tomka

Képek: Susan Spades. További képek itt.

Köszönet a Diamond Head menedzsmentnek és Karl Wilcoxnak!