Vadul, szabadon: Gojira, The Safety Fire - Corporation Club, Sheffield, 2012.06.25.

A június számomra teljesen a Gojira bűvöletében telt, hiszen alighogy végignéztem a remek 'The Flesh Alive' DVD-t, és épphogy megemésztettem a fantasztikus 'L'Enfant Sauvage' című új lemezüket, még egy koncertre is eljutottam, hiszen a francia metal brigád turnéja az Egyesült Királyságot is érintette, aminek sheffieldi állomását képtelen voltam kihagyni. Az esemény egy parányi kis klubban került megrendezésre, mely éppen elégségesnek bizonyult az alig néhány száz észak-angol rocker számára.

A londoni székhelyű The Safety Fire nyitotta az estét. A fiatal zenekar progresszív metalcore zenét játszik, ami nem igazán bűvölte el a közönséget, pedig a fiatal banda becsületesen odatette magát, talán egyedül Sean McWeeney énekes teljesítményét lehet kritizálni, aki láthatóan kedvetlenül mozgott a színpadon. A közönség látványosan unta az aktuális metalcore divat minden kelléktárát felvonultató (anyuci kedvence frizura, koi ponty és rózsa-tetoválások, szűk nadrág, tornacipő, vastagkeretű szemüveg) zenekar előadását, az alig több mint negyed órás koncert alatt söröztek, beszélgettek, egymást fotózták az emberek, csupán némi elszórt, gyenge taps jelezte, hogy néhányan bizony a színpadon küzdő muzsikusokra is kíváncsiak voltak.

Az örökkévalóságnak tűnő átszerelést követően, viszont végre a Gojira legénysége foglalta el a helyét a színpadon, és olyan brutális erővel csaptak bele a koncertbe, hogy azt tanítani kéne. Elnyújtott intro és egyéb felesleges cécó nélkül, teljes erővel sújtottak le ránk a Space Time-mal, ami egy kicsit meglepetésként ért, hiszen a zenekarok többsége általában valami gyors nótával kezdi a műsorát, ez pedig inkább egy döngölős brutális tétel, persze azért némi blastbeat is akad benne. A közönség reakciója a zenekar választását igazolta, hiszen gyakorlatilag az egész terem örült tombolásba kezdett, ami meg is lepett, pedig voltam már jó néhány koncerten, köztük olyan fajsúlyos bulikon, mint a Napalm Death yorki koncertje tavaly, de ilyen félelmetes tombolást az első perctől még ott sem tapasztaltam. Hogy a hangulat forró maradjon, arról pedig a négy muzsikus gondoskodott, olyan mesterművekkel, mint az ultrasúlyos The Heaviest Matter of the Universe, aminek nem is lehetne találóbb címet adni, valamint a brutális Backbone, ami után egy kis pihenőhöz juthattunk. Amíg a zenészek gitárt cseréltek, addig Joe Duplantier énekes-gitáros megjegyezte, hogy igen jól indult ez a koncert, és minden adott, hogy egy nagyszerű élménnyel gazdagodjunk, mi is és Ők is. Rajtuk nem is múlott, jöttek sorba a súlyosabbnál súlyosabb tételek: Remembrance, Love, Flying Whales, odalent a színpad előtt pedig csatatér alakult. Fel is sejlett bennem egy korai Sepultura koncertvideó emléke, amit még valamikor a kilencvenes évek dereka táján néztünk egy barátommal. Azon a Brazíliában készült felvételen volt hasonlóan kegyetlen nagy hangulat, mint itt ebben a szebb időket is látott angol klubban.

Explosia volt az első új nóta az est repertoárjában, és az embertelen hangerő, valamint a kissé kásás megszólalás ellenére is remekül illeszkedett a programba ez a folyamatosan, lassan változó, izgalmas tétel. A vibráló, pulzáló Oroborus-t, ami szinte katartikus élmény volt mind a zenészek, mind a nézők számára, ismét egy friss szerzemény, a The Axe követte, majd a súlyos bólogatásra késztető Vacuity zárta a koncertet. Persze nem maradtunk ráadás nélkül, ahol a Toxic Garbage Island, valamint a L'Enfant Sauvage hangzott el, és főleg ez az utolsó dal olyan hipnotikus hangulatot teremtett, mind a színpadon, mint a színpad előtt, ami szinte rituális élménnyé varázsolta ezt a felejthetetlen koncertet.

Talán felesleges is mondani, hogy a Joe Duplantier vezette zenekar hibátlanul játszott, de azt mindenképpen érdemes hozzátenni, hogy ritkán találkozni olyan zenekarral, amelyik ennyire élvezi saját muzsikáját. Joe amúgy is nagyszerű, karakteres frontembernek bizonyult, de a mellette muzsikáló társak is vastagon kivették részüket a közönség szórakoztatásából. Jean-Michel Labadie basszusgitáros elmeháborodott grimaszait, vad mozgását jól ellenpontozta Christian Andreu gitáros elmélyült pengetése, szuggesztív kiállása. Mario Duplantier dobos teljesítményére pedig már nincsenek is jelzőim, hiszen a sorlemezeken is hallható pontos, technikás játékát olyan könyörtelen erővel és nem utolsósorban átéléssel prezentálta, ami párját ritkítja még a mai technikás death metal mezőnyben is.

A koncert egyedüli negatívumaként azt hoznám fel, hogy rövid volt. Talán betudható a nem ide illő előzenekarnak is, hogy így érzem, de egy ilyen színvonalas zenéből 60 perc igencsak kevés. Végezetül, a Gojira erejét, így a koncertre visszatekintve, abban látom, hogy az élő előadás során, olyan baráti, bensőséges hangulatot teremtettek remek dalaikkal, valamint őszinte, szimpatikus előadásukkal, amit ritkán tapasztal az ember egy ekkora eseményen.

Setlist:

Space Time / The Heaviest Matter of the Universe / Backbone / Remembrance / Love / Flying Whales / Explosia / Oroborus / The Axe / Vacuity / Toxic Garbage Island / L'Enfant Sauvage

Pálinkás András

Képek: Giles Smith

(http://www.giloscope.co.uk/gallery/live_music/gojira_sheffield/)