Kelet fesztivál a tűző melegben és a késő éjszakában: OST Fest: Mötley Crüe, Manowar, Motörhead, Megadeth, W.A.S.P., Overkill, Europe, Exodus, Lake of Tears - Bukarest, 2012.06.15-17. (olvasói beszámoló)

írta Hard Rock Magazin | 2012.07.23.

Ki gondolta volna pár éve, hogy egy hónapon belül megfordul majd Romániában a Manowar, a Suffocation, az Overkill, a Dimmu Borgir, a Mötley Crüe, a Rage, a Korpiklaani, a Suicide Silence, vagy az Exodus többször is. Valami nagyon beindult, látható, hogy minden kategóriájú metalos kap egy csúcsligás együttest a saját szeletén belül, és őszinte meglepetésemre úgy tűnik, hogy közönség is van hozzá. Az OST Fest egyetlen hátránya volt, hogy cudarul messze van Bukarest, meg hát a főváros iránti ellenérzést is le kell küzdeni (sikerült, jelentem), de hogy ezért a bulisorozatért utazni kellett, az nem lehetett kérdés.

A fesztivál egy jóval undergroundabb mozgalomból nőtte ki magát, Barcarozsnyóból (Brassó megye) áttéve székhelyét Bukarestbe, és nevet változtatva OST Mountain Festről sima OST Festre. Ez a harmadik kiadása. Idén giganeveket hoztak az országba, és becsületükre legyen mondva, profi szervezés mellett sikerült lebonyolítani az egészet, nagyon igényes kell legyen, akinek ez nem felelt meg.

Minden napra rendkívül okosan és stratégikusan csoportosítottak egy csomó főzenekari státuszba illő zenekart, így elosztódott a nagy embertömeg, sokan csak 1-1 napra jöttek, de gyakori volt a mindenevő is, aki az egész hétvégére kíváncsi volt. Ezek közé tartozott alulírott is.

Az első napon is, a sűrű programhoz híven, a lényeges bandák már késő délután színre léptek a tűző melegben, így azt kellett tapasztalni, hogy Exodusék már nyomják az ipart valamikor délután 5-6 óra táján. Utólag azt mondanám, hogy enyhe csalódást okoztak, mivel láttam őket két héttel később klubbulin is Temesváron, kétszer hosszabb programmal, ahol igazi főbanda voltak, és hát az az igazi thrash koncert. Itt szűk egy órát kaptak, fesztiválra meg nem elég gigabanda ők, hogy egy többezres tömeg  is beinduljon rájuk, de azért egy Toxic Waltzra meg egy Blacklistre mindenki vevő volt. Klasszikus Bay Area thrasht kaptunk, kár a gyengébb hangzásért, sok új rajongót szerezhettek volna, ha ereje teljében képes megmutatkozni a zenekar. Az amerikai nyugati part egyik legnagyobb thrash bandája ők, jó volt a koncert, de azért nem maradtam hiányérzet nélkül.

Setlist:

The Last Act of Defiance / Piranha / And Then There Were None / A Lesson in Violence / Blacklist / Bonded by Blood / The Toxic Waltz / Strike of the Beast

Utánuk jött a sokezer km-rel távolabbról származó, keleti parti, de hasonlóan legendás thrash formáció, az Overkill. Kis hazánkban közmondásosan szerencsétlen körülmények között maradt már el többször koncertjük, egyszer még beszélgettem is velük 2006-ban, de amatőr (vagy hanyag) szervezés miatt nem léphettek fel, áramütést kockáztatva (felhőszakadás volt, és nem vigyáztak eléggé a berendezésre, máskor meg egy kamufesztivált mondtak le a „szervezők” kezdés előtt 1 nappal). Most minden stimmelt, olyannyira, hogy a nagy meleg is kezdett alábbhagyni, de a késő délután mégsem biztos, hogy a legmegfelelőbb olyan thrash himnuszokhoz, mint a Hello from the Gutter vagy az Elimination. Azért letették a névjegyüket, igazán odavertek Blitzék. Megfigyeltem, hogy a tavalyi pesti bulihoz képest aktualizálta a poénját, „I feel like I’m 49 years old”-ot mondott szikár frontemberünk a tavalyi 48 helyett... Sok boldogat még Bobby, és várjuk a hasonló minőségű lemezeket, mint a legújabb, a ’The Electric Age’. Aki így koncertezik közel 30 év színpad után, annak csak a legnagyobb és legőszintébb elismerés járhat.

Setlist:

Come and Get It / Bring Me the Night / Elimination / It Lives / Electric Rattlesnake / Hello from the Gutter / Ironbound / Wrecking Crew / In Union We Stand / Rotten to the Core / Old School / Fuck You

Utánuk következett a nap kakukktojása, a norvég dallamos black metal egyik legismertebb zenekara, a Dimmu Borgir. Sehogy sem illettek a programba, de az ismertségük megoldotta problémát, sokan csak értük jöttek (majd mentek). Nem állok nagy rajongó hírében, a két thrash bomba után jobbnak is láttam táplálék után nézni. A zsetonos rendszer brilliánsan működik, étel, sör, üdítő, minden volt, talán standból volt kevés (ez meg plusz várakozási idő ugye), de ennyi belefér. Megjegyzem, olyan országról beszélünk, ahol 10 éve még a benzinkutaknál nem lehetett bankkártyával fizetni például. Meghallgattam az egész koncertet távolabbról, profi is volt, de álldogálni úgy, hogy a számokat túlnyomórészt nem ismerem eléggé tüzetesen, a fáradságot is figyelembe véve, nem volt kedvem. Álljon itt a dallista egy profi beszámoló híján.

Setlist:

Mourning Palace / Progenies of the Great Apocalypse / Puritania / Kings of the Carnival Creation / Vredesbyrd / Ritualist / Gateways / Dimmu Borgir / Spellbound (By the Devil) / In Death's Embrace

A szegecselt blackerek után a glam legenda Mötley Crüe vonzott oda a színpad közelébe. Közben beesteledett, a kellemes nyáresti meleghez (de nem kánikulához) tökéletesen passzolt az a slágerparádé, amivel Vince-ék jöttek. Talán az apagyilkos fazonú (nekem állandóan az a benyomásom a fényképeiről) Neil nem volt mindig a helyzet magaslatán, viszont annyira eltalálták a hangzást, hogy csak úgy lestem. Szinte szó szerint minden volt, amire számítottam: fél ’Shout At The Devil’ lemez, ’Too Fast For Love’ slágerei, fél ’Dr. Feelgood’, innen-onnan más alapvetések is, mint pl. az újkori ’Saints of Los Angeles’ címadója, vagy a Wild Side.

Tommy Lee fergeteges forgó dobszettes szólója meg abszolút látványos, aki ezt nem szereti, menjen kamarakoncertre, vagy jazz előadásra, véleményem szerint a rockzene erről (is) szól, nem csak a zenei teljesítményről! Meghívott rajongó is került fel a színpadra, neki is része volt egy vad száguldásban. Egyedül a dobszóló hátteréül szolgáló dubstepre hasonlító elektronikus zenével nem voltam egészen kibékülve, de végül is jó volt kontrasztnak. Nagyjából másfél óra múltidézés volt, és bizony azt is átéltük, hogy két thrash legenda lépett fel egy glam legenda előtt, Poison-pólósok sem verekedtek a Slayer-pólósókkal, ezt is megértük, na! Paul Baloff (R.I.P.) szegény biztos nem hagyta volna szó nélkül, de ez már (hál’ istennek) nem a ’80-as évek!

Setlist:

Wild Side / Live Wire / Too Fast for Love / Saints of Los Angeles / Shout at the Devil / Don't Go Away Mad (Just Go Away) / Same Ol' Situation (S.O.S.) / Looks That Kill / Piece of Your Action / Primal Scream / Smokin' in the Boys' Room / Dobszóló / Dr. Feelgood / Girls, Girls, Girls / Home Sweet Home / Kickstart My Heart

 

A hazai underground egy kisszínpadon még nyomta a metalt késő éjjelig, ám kis csapatunk jobbnak látta egy ilyen buli után hazataxizni a hostelbe, hosszú utazás után kellett a pihenés.

A második nap úgy indult, hogy „Manowar vagy nem Manowar”, a vége az lett, hogy az ellenzők is abban maradtak, hogy illik őket megnézni. Természetesen nem csak belőlük állt a nap, de a sarkalatos kérdés az volt, hogy a fémzene önjelölt királyait szereti-e az ember vagy sem. Úgy érzem, nem sértem meg a Europe-ot, ha úgy veszem, aznap a Manowar volt A banda. Nyilván a szervezők is tudták, ki a legnagyobb, a Hadihajó volt az éjszakai befejező csapat.

Különféle okokból (városnézés, ebédelés, parkban sétálás) kimaradt kora délután egy rakás underground formáció, de valahogy nem éreztem hiányát, amikor a Holyhell, a Magic Circle házi zenekara is olyan amatőr benyomást szokott kelteni. Őket is sikerült lekésni (nem szándékosan, az igaz). Nem szép dolog leszólni a kicsiket, de nekem aznap a két nagyágyúhoz volt igazán kedvem, így nem is siettem a helyszínre (főleg, hogy nem is tudtam akkor, hogy ebből a kalandból bizony cikk lesz egyszer, haha!).

A Trooper előtt értem a helyszínre a bandák közötti szünetben, róluk azt kell tudni, hogy egy román heavy metal csapat, néhol hard rockos és slágeres beütéssel, afféle motorosfesztek állandó alakjai ők, és minden rendes nemzetközi banda előtt felléptek már. Nagyon jó hangszeresek, de valahogy a koncertprogram slágerein kívül sok nagyszerű számuk nincs megítélésem szerint, így a banda sosem attrakció számomra. Ebben közrejátszik a „ha-kell-ha-nem” érzés is, hogy velük aztán mindenhol lehet találkozni. Az új konceptlemez molinója feszített a háttérben, de igazán a két tízéves elsőlemezes sláger, a Tari Ca Muntii és a Strigat indította be a népet.

Jött is a Europe. Tőlük többet vártam, mint x éve Szebenben újévkor az ingyenes koncerten, ez az elvárás be is jött. Nem féltek új nótákat is elővenni, szerencsére a legjobbak kerültek elő a ’Bag of Bones’-ról. Nem vagyok maximálisan megelégedve az anyaggal (1-2 méregerős nóta még elkelt volna a maradéktalan élményhez), de így koncerten azok a dalok, amelyeket otthon jónak találtam, azokról látható/hallható volt, hogy élőben is működnek, és a fél lemez terítékre került.

Legjobban a Scream of Angernek örültem, de természetesen a ’Final Countdown’ totális betonbiztos slágerei aratták a legnagyobb közönségsikert. Gyorsan eltelt a 17 számos koncert, kellemes szellőben vidáman tolták a svédek, kár volt a késő délutáni fellépésért, de hát ez van. Örülök, hogy összefutottunk újra, annak meg főleg, hogy jobb volt, mint a múltkori. John Norum előtt meg le a kalappal.

Setlist:

Riches to Rags / Not Supposed to Sing the Blues / Firebox / Superstitious / Scream of Anger / No Stone Unturned / Demon Head / New Love in Town / Seventh Sign / Love Is Not the Enemy / Girl From Lebanon / Carrie / Start from the Dark / The Beast / Rock the Night /// Prelude / Last Look at Eden / The Final Countdown

Manowarék esti programja előtt azon gondolkoztam, hogy vajon mi fogja elrontani az élményemet. Túlzott hangerő, fölösleges szövegelés, túl sok húszas csaj a színpadon (nincs velük baj egyáltalán, csak azzal, hogy ez már lassan brand, és szerintem a Manowar sem erről kéne szóljon), vagy csak elmegy az áram (mindre volt már példa). Nagy meglepetésemre az eddigi legjobb Manowar-bulim kerekedett ki a dologból, a fájdalomküszöb alatti hangerő volt ebben a kulcstényező. Playlist nagyon rendben, koncert hossza dettó, rajongógitároztatás is volt, sörlocsolás, csajok a csúcson, akarom mondani színpadon, szóval ízig-vérig Manowar. Még a fülhallgatóról románul mondott (mondott, egyenesen elszavalt) trú heavy metal harcosokhoz intézett dicshimnuszt is elnéztem Joey-nak, annyira elkapott a hangulat (off: magyarul is csinált már ilyet? Én eddig mindig csak Bukarestben láttam őket.). Pedig meglettem volna enélkül, még két klasszikus ’Hail To England'-'Sign of the Hammer’ korszakos nóta de jó lett volna helyette!

Volt egy pici gikszer a hangzással, amit őszintén szólva nem hallottam volna ki, de DeMaio kiszólt, hogy 3 perc, amíg javítják, kis baj van, megérdemeljük, hogy ne csak 95%-on szóljon a dobszett. Addig eljátszotta a Rimszkij-Korszakovtól A dongót, nem is volt olyan fárasztó, mint a lemez közepén, amelyen eléggé funkciótlannak éreztem mindig és érzem most is, az amúgy zseniális klasszikus darabot. Nagy pozitív meglepetés volt a Nessun Dorma is a Turandot operából, szerintem Puccini erre elégedetten csettintett valahol az égben. A felvételről játszott Crown and the Ring után viszont tudtuk, hogy ennyi volt, vége, de micsoda élmény volt! A Manowar a kétkedőket is meggyőzte, erről kis csapatunk egyik tagja is egy példa.

Setlist:

Manowar / Gates of Valhalla / Kill With Power / Sign of the Hammer / Fighting the World / Kings of Metal / Metal Warriors / Sun of Death / Brothers of Metal Pt. 1 / Call to Arms / The Gods Made Heavy Metal / The Sons of Odin / Hand of Doom / King of Kings / Sting of the Bumblebee / Joey's Speech / Warriors of the World United / Thunder in the Sky / The Power /// Hail and Kill / Nessun Dorma / Black Wind, Fire and Steel / The Crown and the Ring (Lament of the Kings)

 

Nem volt még alvás a program a megfáradt fesztiválozói számára, mivel kezdődött a harc a kisszínpadon a kicsi bandákkal, közben párhuzamosan élet-halál meccsek mentek a foci-Eb csoportzáró fordulójából (a pontosság kedvéért, a portugálok itt búcsúztatták a hollandokat, a németek meg a dánokat), szóval minden adott volt az izgalomhoz. A Steelborn dallamos metaljára kíváncsi volt néhányszáz ember becslésem szerint (2-300 mondjuk), ám zeneileg nem nyújtottak nagy élményt, kellemes középkategóriás énekesnős csapat, nem a szimfonikus gótikus csajosabb vonalról, hanem inkább dallamos heavy/power metal volt, sallangok nélkül.

A veterán vérprofi petrozsényi Gothic dallamos death metalját már kb. féltucatszor tapasztaltam meg élőben, nagyon jók a számok, a kiállás, minden adott, ráadásul a basszusgitárosuk magyar srác! Innen is jár egy dicséret nekik! Ők nemzetközi fesztiválra valók, többször elmondtam, remélem, megadatik nekik. A program zsúfoltsága miatt azonban itt véget ért az aznapi metalkodás, vonultunk aludni. Egy kis trivia: mit ad isten, ugyanaz a taxis vitt el a hostelhez, mint előző nap!

A zárónapon is vegyes volt a kavalkád. A főzenekarok sora a tűző melegben a Lake of Tears-szel indult, ők meg tipikusan nem az a nyári meleghez illő zenekar, de tisztességgel helytálltak, szerintem jobbak voltak, mint néhány éve a Rage utózenekaraként (nem kezeltem őket főbandaként akkor sem, a teljesítményük sem szolgált rá akkor). Színes program került elő, meglepetésemre szinte teljesen lecserélődött a ’Headstones’ blokkjuk (múlt koncerten 5 szám került elő eme alapműről). Kellemesen szórakoztattak, ez a zene nem bulizós rockfesztiválra való egy nyári délutánra, de szerintem így is szinte maximumot hoztak ki a szituációból.

Setlist:

Taste of Hell / Illwill / Raven Land / The Greymen / Demon You - Lily Anne / House of the Setting Sun / Boogie Bubble / So Fell Autumn Rain / Forever Autumn / Crazyman

Fesztiválkompatibilisebb vizekre eveztünk, ahol a legendás Blackie Lawless vezetésével csípett a fehér, angolszász protestáns darázs, a W.A.S.P. Abszolút biztosra mentek, csupa sláger alkotta a műsort, Animal sajnos most sem volt, de hát erről le kell már szokni, hogy mindig remélje az ember, hogy na talán most mégis. A The Idol katartikus szólójától a könnye is kicsordult az embernek, Doug Blair varázsolt a szólógitáron. Zseniális csapatról van szó. Meglehetősen rövid műsor volt, de annál velősebb.

Még elhallgattam volna őket egy jó ideig, nagyon megmozgatták a közönséget, ez olyan zene, hogy fesztiválra is jó, meg kicsi klubba is, ahol elő lehet venni a finomságokat a rajongótábornak. Hiányoltam a Headless Childrent, Chainsaw Charlie-t és rakás más dolgot (közte további ’Crimson Idol’ dolgokat is), de hát nem fesztiválra egyórás programbe kell ezeket bepréselni, megértem.

Setlist:

On Your Knees / The Real Me / L.O.V.E. Machine / Crazy / Wild Child / Hellion / I Don't Need No Doctor / Scream Until You Like It / The Idol / I Wanna Be Somebody

Kettő zenekarral a vége előtt még ugyanennyi legenda várt ránk, előbb a thrash/heavy metal csapatok egyik legnagyobbika, a Megadeth. Enyhe hangzási gondok miatt nem volt kristálytiszta a koncert, de a számokba nem lehet belekötni, legfeljebb abba, hogy megint lespórolták a Tornadot, legközelebb isten bizony, ha meghallom a nótát, elmondok egy istenhozzádot. Az új tizenhármas album számai is jobban működtek, mint a meglehetősen biztonsági játéknak tűnő friss lemezen, így gond egy szál sem volt, csak nagyon jó metal.

Setlist:

Head Crusher / Hangar 18 / Trust / In My Darkest Hour / She-Wolf / Dawn Patrol / Poison Was the Cure / Sweating Bullets / A Tout Le Monde / Angry Again / Whose Life (Is It Anyways?) / Public Enemy No. 1 / Symphony of Destruction / Peace Sells /// Holy Wars... The Punishment Due

Záróakkordnak mindenki kedvenc röckandröll triója jött, a jó öreg Lemmy vezette Motörhead. Ember a talpán, aki az összes számukat ismeri, de koncerten nem is ez a lényeg, hanem a rakkenroll életérzés, meg a feszes, féktelen, önfeledt zenélés, amely végig pörög, és sosem fullad unalomba. Bő egy órában nyújtottak motörfej-esszenciát, a végére természetesen Ace of Spades, Overkill bombaduóval. A kezdés is komoly volt, ugyancsak több mint három évtizedes dal, a Bomber formájában. Aki teheti, nézze meg őket, még mindig vérpezsdítő, amit ezek a veteránok nyújtanak. Én öngyilkosjelölteknek ezt a bandát ajánlanám az életigenlési ösztön feltámadásának céljából. Ez kérem, tömör energia!

Setlist:

Bomber / Damage Case / I Know How to Die / Stay Clean / Metropolis / Over the Top / One Night Stand / The Chase Is Better Than the Catch / The One to Sing the Blues (dobszólóval) / Just 'Cos You Got the Power / Going to Brazil / Killed by Death /// Ace of Spades / Overkill

 

Utána elvonultunk a kissátorba román undergroundot nézni, ki az, aki Motörhead után le akar feküdni ugye? Itt aztán mindenféle jobb-rosszabb produkciót láthat az ember megint, többnyire demós, 1-2 lemezes tehetségek bontogatják szárnyaikat. A sorrendre nem emlékszem, dalokkal sem szolgálhatok, de aki fellépett, az becsülettel helytállt. Megemlíteném a Code Red nevű death metal zenekart egy nagyszerű Death Spirit Crusher feldolgozásért, valamint a Tiarra nevű zenekar szépség-és-a-szörny jellegű gótikus metalját, amely többé-kevésbé a Theatre of Tragedy már klasszikussá érett receptjét használja. Éjjel 3 körül ért véget a buli visszavonhatatlanul. Meglehetősen olcsónak tűnt, így visszatekintésképpen, kaja, ital egészen rendben volt, a zenére meg előre tudtam, hogy nem lesz, nem lehet panasz. Ha minden jól megy, jövőre ugyanekkor, ugyanitt!

Szerző: Equinox

A képeket Sorin „MetalTraveller” Toader készítette. Köszönjük!