Az őrület uralkodott Essenben: Jon Oliva's Pain - Turock, Essen, 2012.06.29.

írta Tomka | 2012.07.16.

Nem lehet könnyű Jon Olivának lenni. Az 51 éves zenész karrierjének fordulópontjait ugyanis nem is annyira műfajváltások, mint inkább emberi sorstragédiák jelölik ki: még 1993-ban vesztette el öccsét, Chris Olivát egy értelmetlen autóbalesetben, nemrégiben pedig szólózenekarának gitárosa, Matt LaPorte hunyt el, mindössze 40 éves korában. Chris elvesztését a Savatage diszkográfia legsötétebb bejegyzése, a borongósságában is zseniális ’Handful of Rain’ követte, és habár LaPorte halála óta még nem jött stúdiólemez, jelentős turné azonban igen. Talán nem véletlen, hogy a jubileumi turné, amelyen a két gitáros emlékének is adózott Oliva, a ’Hall of the Mountain King’ köré szerveződött: a 25 éves lemez a Savatage munkásságának sarokköve, a mainstream felé való sikertelen nyitás (’Fight For The Rock’) utáni megerősödés szimbóluma, a padlóról való felállás mintapéldája. Nem mellesleg pedig egy bitang erős, sőt, klasszikus power metal lemez, amely 1987 óta mit sem vesztett erejéből.

A német turnék egyik biztos állomásának számító esseni Turockban kellemes meglepetés fogadta a magyar Oliva-rajongót. Egy szóval: teltház. Mivel Magyarországon még Savatage-pólót sem lehet kapni, üdítő volt látni a zsúfolásig telt termet, amit Savatage- és JOP-feliratok töltöttek meg. Németország egyedülálló módon három koncertet is kapott az amúgy eléggé szűkre szabott turnén, a fanatikus publikum pedig azzal hálálta ezt meg, hogy rendkívül forró hangulatot teremtett – és azért, hogy kb. 10 perc után mindenkiről csorgott a verejték, bőven kárpótolt az a kb. 7-800 torok, amely teljes erőből énekelte Olivával a Savatage-klasszikusokat. Ezáltal egy teljesen más élmény fogadott minket, mint a hazai JOP-bulikon, ahol százan se lézengtünk a Dieselben, illetve az akkori Wigwamban – ott intim és barátságos volt az élmény, itt pedig közösségi és felemelő.

Mindez pedig láthatólag a zenekart is feldobta, akik széles vigyorral tolták a metal zene túl kevéssé ismert gyöngyszemeit. Oliva teljes természetességgel, valamint nagy termetével lakta be a színpadot, gyakran viccelődött (a nagy melegre való tekintettel jegyezte meg: „Igyatok, mert minél részegebbek vagytok, annál jobban szól a zenekar!”), kommentálta a dalokat és a lemezeket, amikről elhangzottak (az amúgy nem tökéletesen elhibázott ’Fight For The Rock’-ot csak „Fight For The Toilet vagy mi a szösz”-nek nevezte). Azt sem átallotta megjegyezni, ha éppen valamelyik kedvenc dalát adták elő az adott korongról: ami azt illeti, valószínűleg Oliva kedvenceiből került összeállításra a program, mert minden második dal Jon favoritja volt – a Festival a legutóbbi szólólemezéről, a Don’t Talk To Me a Doctor Butcher-lemezről (amit Chris Caffery-vel közösen jegyeznek), illetve a The Price You Pay a ’Hall of the Mountain King’-ről, hogy csak párat említsünk.

Meg kell hagyni, Olivának jó ízlése van, ugyanis egy bivalyerős szettet prezentált nekünk a megújult Jon Oliva’s Pain, amely főként a Savatage keményvonalas, US powerben gyökerező, és nem az epikus oldalát villantotta fel. A nagy ívű, érzelemdús zongoratémákra alapozott kései Sava-szerzemények amolyan színesítésként központozták a programot, szusszanásnyi dallamorgiát nyújtva a gyilkos Chris Oliva-riffek tengerében – de ide sorolható a magasztos, léleksimogató Walk Upon The Water is a 2008-as ’Global Warning’ c. JOP-albumról. Érdekes módon még az ’Edge of Thorns’ címadóját is előkapták másodikként, pedig mint köztudott, ez a dal már az akkor frissen érkezett, és Oliváétől abszolút elütő orgánummal bíró Zak Stevens-re íródott – meg kell hagyni, Jon egész jól birkózott meg a magasabb fekvésű melódiákkal. Ha viszont elfogulatlanok akarunk lenni, akkor a beszámoló margójára bizony oda kell biggyeszteni, hogy hősünk nem énekelt lemezminőségben: gyakran nyúlt a rekedtes hangszínéhez, néhol elmismásolta a dallamokat (és itt most nem a Sirens magasaira gondolunk, azt nem várja már el tőle senki), máskor pedig a hangerő segítségéhez folyamodott a precizitás helyett. Kissé aggasztó volt, hogy emellett nyugodt szívvel dohányzott is a színpadon, mégse olyan fiatal már, hogy ne kellene karban tartani a hangját... ami ettől függetlenül még mindig egyedülálló és különleges a metal színtéren, az érzelmek pedig továbbra sem vesztek ki hangjából. Mindez viszont azt eredményezte, hogy a régivonalas dalok nagyon jól feküdtek a mesternek, a régi tűzzel karcolta oda az olyan, több mint negyedszázados metal klasszikusokat, mint a Power of the Night, vagy a Sirens. Különösen a ’Hall of the Mountain King’ előadása közben nyújtott énekteljesítménye volt impozáns, a mélyek elemi erővel törtek fel belőle. Fizikailag talán valamivel jobb állapotban volt, mint a 2009-es magyar bulin, legalábbis sokkal többet járkált és „bulizott” a dalok alatt, tényleg csak akkor ült – amúgy beújított, fehér fedelű – minizongorájához, amikor játszott is rajta.

Az első blokk végül kissé eklektikusra sikeredett, hiszen a nyitó Gutter Ballet, amely százak hátán küldte le egy kör futásra a „hideget”, vagyis a libabőrt, valamint az olyan szellősebb, lazább, de nem kevésbé katartikus darabok, mint a Tonight He Grins Again váltották egymást a Sava-mércével egészen tufa Doctor Butcher szerzeménnyel, a Don’t Talk To Me-vel, vagy a pofátlanul zúzó Power of the Nighttal. De ez így volt jó, kellő dinamikával zajlott a buli, amelynek Oliva immáron kizárólagos főszereplője volt. Merthogy Matt LaPorte „távozásával” egyedüli vezéregyéniség lett Oliva: a kísérőzenészek hiába teljesítettek hangra pontosan, nem hozták azt a szintet egyéniség terén, mint LaPorte. A két gitáros, Jerry Outlaw és Joe Diaz (előbbi játszott már korábban Olivával) profin és precízen pengetett, a szólókat is gyakran osztotta meg egymással – de erre mondhattuk a Ghost In The Ruins alatt, aminek kibővített koncertváltozatát adták elő sokperces gitárszóló-betéttel, hogy bizony két gitáros se elég ahhoz, hogy pótolja Chris Olivát.

Kinézetre, színpadi jelenlétre való tekintettel Jason Jennings basszusgitáros volt a legszimpatikusabb a megújult formációból, aki kellően excentrikus volt ahhoz, hogy pózolásaival, magánakcióival vonzza a tekinteteket. Outlaw viszont néhanapján villantott, főleg a szólózást élvezte, benne látszott olyan potenciál is, hogy Oliva szerzőtársává léphet elő a következő soralbumon. Az első „felvonás” utolsó dalaként hangzott el az említett Ghost, és azért került a programba – mily meglepő –, mert ez tartalmazza Jon kedvenc Chris-szólóját (ízlések és pofonok, én személy szerint Zakkel egyetértésben a Summer’s Rainre szavaznék).

Ezután következett, amire mindenki várt: a ’Hall of the Mountain King’, elejétől a végéig – igaz, a dalok sorrendjén variáltak, hogy ne legyen annyira kiszámítható a menetrend. Ez a 45 perc azonban így is életem egyik legrövidebb háromnegyed órája volt, gyorsabban szállt az idő, mint a kőkemény US power riffek a levegőben. Nem a nosztalgia, hanem az időtálló fémzene tette emlékezetessé ezt az estét, a ’HOTMK’ dalai hihetetlen energiával söpörtek végig a hallgatóságon. Ekkora már a közönség sorai is fellazultak kissé, és vállt vállnak vetve headbangeltek együtt a 18 éves, farmermellényes fiatalok és a negyvenes Savatage-fanok. Ez a lemez a Savatage első érájának mestermunkája, nyers, de mégis kíméletlenül hatásos riffek, sallangmentes power metal – ez a „power of the night”, a „call of the wild”. Talán mondani sem kell, hogy a nyitó 24 Hours Ago mekkora erővel dörrent meg az amúgy sem éppen halk hangosításnak köszönhetően – és mintha Olivát és egész kompániáját is felvillanyozta volna ez a különleges alkalom.

Mikor a Beyond The Doors of the Darkhoz értünk, Oliva elárulta, ezt a dalt egy rémálma ihlette (gyakran előfordul az ilyesmi, mint tudjuk, a ’Festival’ témája is álmában jött hozzá) – az érdekes azonban nem is ez volt, hanem ahogy Jon elmimikázta, vagyis elgrimaszolta nekünk a számot. Habár eleinte sem fogta vissza magát, ekkora Oliva már vérbeli színházi performanszot nyomott, vagyis ahol csak tehette, eljátszotta a dalokat, arcával, kezével, testmozgásával (egy-két „vicces” kézmozdulatot mintha csak Deák Billtől „kölcsönzött” volna). Ami mégis a legszebb volt az egészben, hogy ebben a blokkban kiválóan hozta a lemezen is hallható énektémákat, vagyis azokat a jellegzetes hajlításokat, olivai manírokat, apró színezéseket, amik úgy hozzá tudnak nőni a rajongó szívéhez.

A rákövetkező Strange Wings a maga rockosabb fogalmazásmódjával hozott egy kis pihenőt, hogy aztán a Legions, majd a The Price You Pay keményítsen be újfent. A lemezről még az olyan kevéssé vagy soha nem játszott dalok is hatalmasat ütöttek, és nyakizom-marcangoló elánnal szólaltak meg, mint a Price, a Devastation vagy a White Witch (emlékezetes marad a közönségénekeltetés, ahogy Oliva méreggel köpködött soraira kellett felelgetni: „White witch, white witch / poisoning you”). Nem akarok túlzásokba esni (bár Savatage-örökzöldeket hallgatva ez nem könnyű), de az évtizedek óta biztos koncertzárónak számító Prelude to Madness – Hall of the Mountain King párosra már tisztességes eksztázis uralkodott a teremben, színpadon és előtte egyaránt. Itt is ment a közönségénekeltetés, és sokszáz ember teli torokból üvöltötte a klasszikus sorokat: „Madness reigns / in the hall of the mountain king”. Őrület uralkodott Essenben is, katartikus metal-őrület: aki érzi, hogy miről szól a Savatage, aki együtt lélegzik ezekkel a dalokkal, azok számára megfizethetetlen élmény volt ez az este.

A koronát pedig mi más rakhatta volna fel a koncertre, mint a ráadást a Heal My Soullal együtt képező Believe, a Savatage-balladák magnum opusa – ez a lassan, egy zongoradallamból építkező power líra, amelynek szívhez szóló sorai láthatólag sok embernek a kedvencei közé tartoznak. Nagyvolumenű melódiák, melankolikus sorok, kebeldagasztó refrén – epikus finálé volt ez, amit csak egy meghajlás, és vastaps követett. Habár napestig lehetne sorolni, melyik dalok maradtak ki ebből a kétórás setlistből, de ez így is nagyon kerek volt, a ’Hall of the Mountain King’ dalai pedig kárpótoltak azért, hogy most nem volt When The Crowds Are Gone, Jesus Saves, vagy valami más, ritkán játszott meglepetés – hiszen elhangzott egy klasszikus, ától cettig, ez pedig legalább akkora jelentőségű esemény volt, élvezeti érték és metal történelem szempontjából, mint amikor a Metallica a ’Black Album’-ot játszotta, vagy az Iron Maiden a speciális turnéit. És amíg Jon Oliva, valamint a többi (volt) Savatage-tag ilyen autentikusan tolmácsolja a régi (vagy a későbbi) Sava-éra zenéjét, hangulatát, addig valamivel könnyebb lesz kibekkelni az időt a csodáig: a Savatage „újjáalakulásáig”...

Setlist:

Gutter Ballet / Edge of Thorns / Death Rides a Black Horse / Sirens / Festival / Don't Talk to Me / Power of the Night / Tonight He Grins Again / Walk Upon the Water / Ghost in the Ruins / 24 Hours Ago / Beyond the Doors of the Dark / Strange Wings / Legions / The Price You Pay / Devastation / White Witch / Prelude to Madness / Hall of the Mountain King /// Heal My Soul / Believe

Tomka

Képek: Andreas Schulz (www.musikreviews.de)

Köszönet a JOP menedzsmentnek és Frode Johnsrudnak!