A doomikus hipszterek a hajón: Saint Vitus, Magma Rise, Sunday Fury, Wall of Sleep - A38, 2012.07.04.

írta Edeneye | 2012.07.08.

Igazi doom-ünnepre gyűlt össze szerdán az A38-as hajó legénysége. Úgy tűnik ennek az  egyébként metal berkekben is igencsak undergroundnak számító  műfajnak honi rajongótábora nem panaszkodhat. A mögöttünk álló szűk félévben ugyanis szoros egymás után két, a műfaj igazi alapvetésének számító legenda lépett fel nálunk: a Sleep és a Kyuss Lives! (nem beszélve a szinte egymást érő, színvonalas stoner-bulikról), most pedig a stílus egyik definitív neve tette tiszteletét: a Saint Vitus.

Talán az amerikai Pentagram mellett ez a zenekar volt az, amely a 80-as évek elején újra a zászlajára tűzte a korai Black Sabbath által „feltalált”, blues-ban gyökerező, borús hangulatú, primitív, de annál hatásosabb, sallangoktól mentes ős-rockot, hogy aztán azt még lehangoltabb gitárokkal és még okkultabb hangulattal kiegészítve megteremtse a doom metalt. A Sabbath első két lemeze úgy tűnik egy egész zenei mozgalomnak adott életet. Éppen abban az időben, amikor mindenki arra törekedett, hogy minél gyorsabb és lehetőleg komplexebb legyen, a Saint Vitus és barátai egyre belassultabbak és egyre egyszerűbbek lettek – náluk ugyanis nem elsősorban a zenei virtuozitás és progresszivitás tűnt időszerűnek, hanem sokkal inkább a mindenre rátelepedő hangulat, amely minél feketébb, démonibb, és pszichedelikusabb volt, annál inkább megfelelt a „kultusz” leendő papjainak. Persze ezek a zenekarok csak egy kicsi, de annál fanatikusabb közönség előtt lettek népszerűek – a többség számára már a 80-as években is élő anakronizmusnak számítottak. Nem is csoda, hogy a 90-es évek elejére a ’Vitus is feloszlott: az együttes főnöke, Dave Chandler gitáros szerint azért, mert annyian sem voltak rájuk kíváncsiak, hogy egy klubhelységet megtöltsenek… Ehhez képest a 2000-es évek második felében szinte nincs olyan mainstrem metal-előadó, aki ne adózna tisztelettel a nevük előtt. A doom metalt – és annak tucatnyi alstílusát – pedig úgy tűnik nagyobb érdeklődés övezi, mint valaha. 

A Saint Vitus azzal a felállással érkezett, amellyel a 80-as évek legismertebb lemezeit, a ’Born Too Late’-et és a ’V’-t készítették (igaz, az elhunyt Armando Acosta helyén Henry Vasquez dobossal), vagyis azzal a Scott "Wino" Weinrich-hel, aki maga is igazi rocklegenda, egyszerre több projekt vezetője, emellett pedig olyan arccal és kisugárzással rendelkezik, mintha egyenesen a Szelíd motorosokból lépett volna elő. Többek között ő az, aki a The Obsessed, a Hidden Hand, és a Spirit Caravan mögött állt, vagy pedig a Neurosis tagokkal kiegészített – pár éve szintén nálunk járt – Shrinebuilderből is ismerős lehet. Wino decemberben ingyenes koncertet adott Budapesten a Premonition 13 névre keresztelt bandájával – aki azt fellépést látta, az most is sejthette, hogy körülbelül mire számíthat.

A ’Vitus hazai fellépését megelőzően a stílus több honi képviselője is tiszteletét tette a hajón. Érdekes volt megfigyelni, hogy mindannyian kicsit másképpen tolták, de mégis azonnal fel lehetett ismerni, hogy mindannyiuk keresztelésénél jelen lehettek a „sabbathiánus” papok. A programot a honi színtéren nagy névnek számító Wall of Sleep nyitotta alapvetően hagyományőrző doom hangzással. Azonban nagyon kevés idejük maradt – a játékidejük alig közelítette meg a fél órát, így vége lett még mielőtt az ember igazán rá tudott volna hangolódni.

A Sunday Fury – amelyet valamilyen okból kifolyólag csak most láttam először – azt est egyik legkellemesebb meglepetése volt. Alapvetően agresszívabb sludge-os megközelítés, kicsit HC-s éllel, néhol poszt-metalos/stoneres elvontságokkal finomítva. Az énekes néhol hörgött-ordított, másutt dallamosan énekelt, kiválóan használva hangi adottságait. Elnyomtak egy kiváló Mastodon feldolgozást is, majd a koncert végén egy sokak számára meglepő Dire Straits-be oltott Metallicát.

Következőnek a Mood-ból és a Wall of Sleep-ből ismerős Holdampf Gábor vezette Magma Rise érkezett. Decemberben is ők léptek fel Wino előtt, talán nem lehet véletlen, hogy ismét ők kerültek közvetlen a ’Vitus elé. Talán ez az a zenekar, amelyben a leginkább ott kísért a Mood szelleme, pláne, hogy ez évtől az ex-Mood gitáros Füleki Sanyi is ott van Holdampf mellett. Mindezidáig csak egyetlen – igaz, remek – albummal rendelkeznek, és a koncert is korrekt volt – tradicionális, zakatoló riffekre épülő epikus doom – a kellő ráhangolódásra igazán nem lehetett panasz.

A rövid átszerelést követően színpadra lépett a Saint Vitus, és ezzel egy bő másfél órás pszichedelikus démonidéző szertartás vette kezdetét. Habár az eddigi fellépők is megfelelően ráhangoltak a sötét hangulatra, az, ami itt kezdődött, valahogy sokkal természetesebben idézte meg a lovecrafti katakombák hangulatát. Mintha valóban a „Nagy Öregek” áldását viselné magán a zenekar – az igazán hatásos doom muzsikáról szerintem az embernek mindig eszébe kell, hogy jusson a Black Sabbath első albumának boszorkányházas borítója. A ’Vitus tagok derékig érő őszes hajukkal, agyontetovált karjukkal úgy néztek ki, mintha valóban a 70-es évek egy lecsúszott hippi motorosbandájából szabadultak volna – különösen Dave Chandler gitáros kinézete volt szuggesztív, mellközépig érő ősz szakállával, zöld kendőjével, szénné varrt karjával, azonban a többiek sem panaszkodhattak.

Wino hangja mintha valóban egy párhuzamos dimenzióból szólt volna – az ember háta szinte libabőrös lett gonosz kántálását hallva –, amely mindenesetre tökéletesen passzolt Chandler mocsárszagú, vánszorgó doom riffjeihez. A show-t egyértelműen ők ketten vitték a hátukon – az alkalmanként még fogával is pengető Chandler mellett azonban még Wino is mintha háttérbe szorult volna. Persze a basszus és ritmusszekcióra sem lehetett panasz – úgy egészében véve elmondható, hogy az egész produkcióból áradt a feeling és a hitelesség.

Chandler pszichedelikus hangvételű gitárjátéka egyébként mondhatni az egész koncertélményt meghatározta: kissé kaotikus, torz, „betépett” szólókat nyomott – sokak idegzetét próbára téve –, általában csak egy-két hangot facsart-nyúzott-torzított-effektezett szét a végtelenségig. Az egész egyébként olyan hangerővel szólalt meg, hogy kissé el kellett távolodni a színpadtól, ha az ember nem akart napokig zúgó fejjel ébredni.

Íme egy zenekar, amely valójában sohasem ért el komolyabb, anyagiakban is mérhető sikert – ennek ellenére még mindig pontosan azt a zenét tolják, mint 1984-ben. Az új albumról, a ’Lillie: F65’-ről elhangzó dalok – mint például a hátborzongató Let Them Fall is – simán születhettek volna a ’80-as években, de éppígy a ’70-es vagy a ’90-es évtizedben is. Ez egy bizonyos szempontból talán az invenciózusság hiányának is tűnhet, azonban ha jobban meggondoljuk, az igazán értékes dolgok tulajdonképpen nem „fejlődnek” – lévén kortalanok.

Az alapvetően belassult zene ellenére egy pillanatra sem tűnt itt semmi unalmasnak – az „öregurak” néhol egészen punkos tekerésekre is képesek voltak, ugyanakkor a standard, vánszorgós doom-eposzokat – mint amilyen az I Bleed Black vagy a Clear Windowpane – is olyan energiával tolták ezek az őszbe csavarodott hippik, hogy jó volt nézni/hallani. Nem is beszélve a színpadi „jelenlétről”: ez az, amelyet sok fiatal is megirigyelhetne. „Living backwards, the past is all I see...” – fogalmazta meg Wino a doom egyik himnuszában, a Living Backwards-ban a zenekar filozófiáját, s egy időre kicsit tényleg úgy érezhette magát az ember, mintha visszament volna a woodstockos időkbe, amikor talán még kevésbé szólt a rockzenében minden az üzletről és a trendkövetésről. Összességében elmondhatjuk, hogy hihetetlen élmény volt látni a ’Vitust. Mindenkinek, akinek bármi köze van a doomhoz, egyenesen kötelező volt ott lenni, másoknak pedig csak szimplán kihagyhatatlan élmény lehetett!

Setlist:

Blessed Night / I Bleed Black / Clear Windowpane / Let Them Fall / The Bleeding Ground / Living Backwards / Look Behind You / The Waste of Time / White Stallions / Mystic Lady / Saint Vitus /// Dying Inside / Born Too Late

Szerző: Edeneye

Képek: Karancz Orsolya

Köszönet az A38-nak!