fbpx

Amy és a csodalámpák: Evanescence, The Idoru - Pecsa Music Hall, 2012.06.18.

írta Bazsa | 2012.07.02.

Lehet szeretni, és lehet nem szeretni az Evanescence-t, azonban budapesti fellépésük vitathatatlanul az elmúlt hónapok egyik legfontosabb rockzenei eseménye volt. Nem csupán azért, mert egy Grammy-díjas, több millió eladott lemezzel és számtalan toplistás dallal büszkélkedő zenekarról beszélünk, hanem mert – mindezek ellenére – soha nem játszottak még Magyarországon. A „kiéheztetésnek” meg is lett az eredménye: szűk teltház fogadta ezen az estén Amy Lee-éket, ami számomra azért igen nagy meglepetést okozott, hiszen az elmúlt hónapok tapasztalatai (is) azt mutatják, hogy a név még semmire sem garancia. Ezúttal azonban szerencsére összejött a világsztárokhoz illő tömeg, melyet a csapat világsztárokhoz méltó koncerttel hálált meg.

A bemelegítésért felelős (és nem mellesleg idén ’Az év hazai hard rock vagy heavy metal albuma’ kategóriában Fonogram-díjat nyert) The Idoruval nem igazán találtunk egymásra. Sajnáltam is nagyon, hiszen 2006-os ’Monologue’ című lemezük melankóliával átitatott punkos modern metalja (!) anno iszonyúan betalált, mára azonban nem csupán a felállás, hanem a zene is átalakult: a punk maradt, a modern metal az újhullámos core-irányzatok felé tolódott el, a melankólia pedig mintha teljesen eltűnt volna. Kétségtelen, hogy az efféle muzsika igencsak népszerű manapság (és nem csupán külföldön, hanem nálunk is), ily módon pedig újabb lehetőségek nyílhatnak meg a csapat előtt, ugyanakkor a koncert alapján az a benyomásom, hogy ezáltal egyben fel is őrlődött a zenekar korábbi markáns egyénisége.

Azt azonban semmiképp sem mondhatom, hogy ne volna fogós és lendületes, amit a zenekar csinál, az élő teljesítményre pedig pláne egy rossz szavam sem lehet: igen nagy energiával, és emellett vérprofin nyomták le a bulit, mely jól láthatóan elnyerte a főképp fiatalokból álló közönség tetszését.

Kvázi elvárások nélkül, a lehető legjobbra és a lehető legrosszabbra egyaránt felkészülve vártam, hogyan szólalnak majd meg élőben a jól és a kevésbé ismert Evanescence-dalok. Bevallom, hogy az első percekben kissé mégis meglepődtem: a lemezen sem éppen habos-babos témák iszonyatos súllyal szakadtak a jelenlévőkre. A konklúzió egyértelmű: a nu metalos groove-ok, a lehangolt gitárok, és a monumentális hangszerelés egyvelege (ismertebb nevén: nugót) a színpadon (is) kiválóan működik, főleg, ha azt ennyire jó zenészek adják elő. Igaz ugyan, hogy ezek a dalok nem követelnek meg virtuóz játékot, a profizmus mércéje azonban nem is elsősorban a technikai tudás, hanem a megszólaltatás milyensége, legyen szó akár prog. metalról, akár három akkordos punkról. Az Evanescence pedig e tekintetben egy hibátlan bulit nyomott le, de külön ki kell emelnem Will Hunt teljesítményét, aki végig rendkívül látványosan és bődületes erővel játszott (sokat elárul, hogy egy ideig tagja volt a Black Label Society-nek is), ismét bizonyítva, hogy egy jó (rock)zenekar alapja a jó dobos.

És ha már a zenekarnál járunk: kicsiny stábunk nem jutott dűlőre abban a kérdésben, hogy tulajdonképpen egy egységes, egyenrangú tagokból álló csapatot láttunk, vagy Amy Lee-t és jelentéktelen kísérőzenészeit. Tény, hogy a tekinteteket főképp a gyönyörű hangú, és emellett rendkívül dekoratív énekesnő vonzotta, ahogy az is, hogy a többiek folyamatosan ügyeltek arra, hogy végig a középpontban maradhasson. Mégis mintha együtt éltek volna a színpadon, és a hangszeresek „alárendelt” helyzetükhöz képest aktívan részt is vettek a produkcióban. Vagyis az összkép sokkal inkább hasonlított egy hagyományos értelemben vett, de a szerepeket azért jó előre tisztázó rockzenekarra, mint egy Evanescence név mögé bújtatott szólóestre.

Ám „minden csoda három dalig tart” – tartja az ősi navahó mondás, mely az erős nyitás után sajnos beigazolódni látszott. A What You Want Going Under The Other Side hármast követően egyre jobban összemosódtak az események, felhívva ezzel a figyelmet az Evanescence-szel kapcsolatban megfogalmazható kritikák legfontosabbikára: t.i. nem képes hosszú távon lekötni a figyelmet. A dalokkal önmagukban semmi probléma sincs, ám azzal már sokkal inkább, ha ezek szerkesztésükben, felépítésükben és tempójukban ennyire hasonlóak egymáshoz. Vagyis lehet, hogy a setlistet a lehető legjobb nótákból válogatták össze, de ennek a koncert dinamikája látta kárát. A szinte végig domináló középtempókat olykor felváltó „egyszálzongorásokkal” is hasonló volt a helyzet: szépek is, meghatóak is, de sajnos tökéletesen egyformák, a buli felpörgetésére pedig nyilvánvaló okokból nem alkalmasak. Úgy érzem, hogy az Evanescence kissé beszorult a saját korlátai közé, némi kalandozás és nyitottság egész biztosan jót tenne a csapatnak.

Valószínűleg teljesen máshogy vélekednek erről a csapat rajongói, akik nem múló lelkesedéssel fogadták a szűk másfél órás koncert minden egyes dalát, de ezen felül Amy is mindent megtett azért, hogy maga mellé állítsa az egybegyűlteket. Az énekesnőről messzire sugárzott művészi érzékenysége, tehetsége megkérdőjelezhetetlen, hangja pedig ugyanolyan erős és szenvedélyes, mint ahogy azt a lemezeken is hallhatjuk. (Nagyon zárójelben jegyzem meg – hiszen az összképen ez mit sem változtat –, hogy olykor azért előfordultak hamis hangok, különösen a lassú, zongorás daraboknál küzdött hol kisebb, hol nagyobb intonációs problémákkal.) Emellett frontasszonyként is nagyszerűen teljesített, és bár folyamatosan tartotta a kontaktust a közönséggel, mintha némi diszkrét távolságtartás azért érezhető lett volna rajta. Hiába, művészek…

Ami az estében mégis etalon volt, az nem is maga zene, hanem a magukkal hozott zseniális fénytechnika. Nem mintha ne láttam volna még ennél is jobbat (Rammstein, Nightwish, Nickelback), de a látvány és a zene ilyen szintű összjátéka valahogy mégis mindig lenyűgöz. Mind a lámpák mozgásai, mind a színkombinációk tökéletesen idomultak a zene hangulatához, óramű pontossággal követve annak dinamikáját. Szerencsére azért mostanában azt látni, hogy egyre több zenekar fordít figyelmet erre a koncertek minőségéhez igen jelentősen hozzájáruló, és csak „látszólag” elhanyagolható apróságra.

Az említett negatívumokon kívül azért mindenképp élmény volt látni ezt a csapatot, és nagy eséllyel a fanatikusok sem gondolják másként. Egyelőre kérdés, hogy mit hoz a jövő a zenekar számára, ahogy az is, hogy mikor ejtenek minket útba legközelebb. Ha a következő lemezzel sikerül egy kicsit felkavarni (felpörgetni) az állóvizet, akkor rám biztosan számíthatnak!

Setlist:

What You Want / Going Under / The Other Side / Weight Of The World / Made Of Stone / Lithium / Lost In Paradise / My Heart Is Broken / Sick / The Change / Whisper / Call Me When You’re Sober / Imaginary / Bring Me To Life / Your Star / My Immortal

Bazsa

Képek: Karancz Orsolya

Köszönet a Skalar Music-nak!

Legutóbbi hozzászólások