Mocik, benzingőz, csajok, rock and roll, eső: 13. Harley-Davidson Open Road Fest - Alsóörs, 2012. június 6-10.

írta Hard Rock Magazin | 2012.06.13.

Idestova a tizenharmadik nyári fesztiválszezont nyitja meg a közép-kelet európai térség legrangosabb motoros találkozója, amely nem csak a Harley huszárkodásról szól, hanem egy fontos rockfesztivál is, ahol kétezer óta sok tekintélyes rocklegenda fordult meg. Járt itt a Uriah Heep kétszer is, a Steppenwolf, a Motörhead, Alvin Lee, Eric Burdon, Gary Moore, idén pedig eljött a Nazareth és a Sweet. A magyar élvonalból a Tankcsapda és az Omega számít visszatérő vendégnek. Június elején tehát megint hangos volt az Európa Kemping a Balaton északi partján. Stábunk bebocsátást nyert, így első kézből tudunk Nektek beszámolni a legfontosabb történésekről.

Tankcsapda (2012. június 6.)

Régi vendégnek számít a debreceni „Szájonbaszott Tankcsapda” (copyright: Lukács) Alsóörs kétkerekű benzingőzös fesztjén, hiszen én magam legalább háromszor láttam őket a Balaton partján fekvő falu rangos-hangos eseményén, de biztos vagyok benne, hogy nem voltam ott minden Harleys bulijukon. Nem hagyhattam ki őket most sem, hiába: szükségem volt arra, hogy Lukács Laci és bandája ellentmondást nem tűrő zenéje szétzúzza egyébként rendkívül szétszórt elmémet, másrészt kíváncsi voltam, hogy az új gitáros, Sidi, hogy illeszkedett be a bandába.

Nos, Cseresznyével összehasonlítva egy technikásabb, a finomságokra fogékonyabb gitáros került a Tankcsapda kötelékeibe, akinek sikerült átalakítania a hangzást is. Sokkal harmóniadúsabban játssza a Tankcsapda klasszikusait, mint Levente tette anno, de senki ne higgye, hogy finomabb vizekre evezett volna a banda, sőt! Amikor elkezdődött a buli, úgy megdörrentek, hogy Bandi barátom mellettem meg is jegyezte: Cseresznye idejében tánczenekarnak hatottak ehhez képest. Sidi remek technikája mellett fazonjával is beleillett az összképbe: hosszú rasztája, szakálla egy kicsit Zakk Wylde-ra emlékezetett, terepszínű nacija és bakancsa még jobban vadította a rock and roll barbár-összképet. Nyomta is a metal terpeszeket rendesen, és mindezek mellett, mosolygós lénye pozitív összképet sugallt, testbeszédével folyamatosan kommunikált a Mélyen Tisztelt Zsűrivel.

Magáról a buliról már nem szólnék ennyire ékesen. Az első, amely többször is feltűnt, hogy Fejes nem egyszer, nem kétszer, hanem többször is elkóválygott az ütemmel, és néhány dal szétcsúszott. Lukács sem volt igazán a topon: sokszor eltűnt a hangládái mögött, gyakran egy percre is, szóval nem mondanám, hogy lendületes bulit láttunk. Valahogy fáradtnak tűnt Laci, sokszor kifejezetten kedvetlenül játszott, a zenét nem vitte az energia, el-eltévesztette a dalok sorrendjét a konferansziéban, és el is ment a hangja a buli végére. Lehet, hogy Sidivel még nem szoktak igazán össze, igaz rövid ideje nyomják együtt. A megszólalás tűrhető volt, bár az énekhangot néha sikerült hátra elkeverni. Történt egy incidens is, amely szintén kedvét szeghette Lukácsnak: egy baromarcú honfitársunk felcsűrt egy műanyag korsónyi sört a színpadra, melynek következtében a zenekar vezetője egy kiadós pofánvágást helyezett kilátásba, és megígérte, hogy a következő deszkán landoló komlóital után leállnak.

A koncert menü ínycsiklandozó volt, legalábbis nekem: a zenekar minden korszakából válogattak dalokat, sőt, néhány általam rég nem hallott régiséget is elővakartak: így például bulizhattunk a Zuhanok-ra, mely Laci ejtőernyős élményeit taglalja, és nagyon örültem, hogy hallhattam a Magzat a méhben-t, az ’Ember Tervez’ lemez kezdőnótáját. Személy szerint ezt az albumot tartom a Tankcsapda pályafutása legjobbjának. Voltak hiányérzeteim, de egy majdnem kétórás buliba nem lehet egy huszonhárom éves pályafutás legsikerültebb darabjait maradéktalanul berámolni. Új nóta csak egy volt, a pár hónapja közzétett Mi a f*sz van? – egy kiváló kórisme hazánk jelenlegi állapotáról.

Szeretem a Tankcsapdát, mindig is szerettem, azonban úgy érzem, ennél ők sokkal jobbat tudnak. Tudom, nem sikerülhet minden koncert hibátlanul, de ez buli messze nem volt az. Ők is emberből vannak, lehetnek rossz napjaik, lehet, most egy ilyet fogtunk ki. Pedig Sidi megújulást jelent nekik, ebben biztos vagyok, adjunk nekik még egy kis időt, össze fognak szokni.

Bigfoot

 

Nazareth (2012. június 8.)

Lassan negyvenöt esztendeje nyomja a skót hard rock négyes a muzsikát, igaz, már csak a smirglihangú Dan McCafferty énekes, és Pete Agnew basszusgitáros játszik az eredeti kvartettből. Darrell Sweet dobost 1999-ben, egy turné közben vitte el a szívroham, Manny Charlton gitáros pedig 1990-ben hagyta ott őket, a szólókarrier kedvéért. Hallott róla valaki azóta?

Bár az utóbbi három évben két albumot is kiadtak (’News’ 2008, ’Big Dogz’ 2011) – előtte meg tíz évig semmit –, a koncert leginkább a nosztalgiáról szólt, mintsem az új mondanivalóról. Tegyük hozzá, szerintem annyira nem hiányoztak az új idők Nazareth dalai senkinek, annak ellenére, hogy néha megvillantak egy-egy dal erejéig. A Nazareth mára nem az a csapat, ahol a kreativitás maximális lángon ég. Aktívak, jól érzik magukat a színpadon, tényleg szívvel tálalják, amit csinálnak, de tisztában vannak azzal is, hogy nagy sikereiket a hetvenes évtizedben aratták.

A szokásos skótdudás intro után az 1974-es ’Rampant’ album iniciáléjával, a Silver Dollar Forgerrel vette kezdetét az időutazás. Már ekkor jól megszólalt a csapat, és ez így is maradt a végéig. Dan McCafferty hangja semmit nem kopott az évek során, pedig ebben az évben már hatvanhat esztendős lesz a vérfagyasztó hangú frontember, de az éneklés a mai napig hallatlan könnyen megy neki. Kaptunk is egy csokorra valót a zenekar leismertebb dalai közül, de hát ezért jöttünk. A tavaly megjelent ’Big Dogz’ albumról mindössze egy dallal, a slágergyanús Radioval emlékeztek meg.

Pete Agnew furcsán, a baromfiudvarban peckesen mozgó kakas módjára járt-kelt a színpadon basszusgitárjával érdekes ritmusokat is pengetve, grimaszait Louis De Funes megirigyelhette volna. Jimmy Murrison egy megbízható gitáros, de nem több. Játékából hiányzik az íz, ami Manny Charltonnál megvolt, ami nagyon nagymértékben meghatározta a Nazareth hangzását. Korrektül lepengette a bulit, de nem tett többet ennél, még akkor is, ha becsúszott pár rossz hang a futamokba. Számomra Charlton távozásával egy nagyon jelentős komponens veszett ki a banda muzsikájából. Lee Agnew, Pete legnagyobb csemetéje az ötből, pontosan, feszesen dobolt, profi módon együtt haladt a faterral, technikai csodáról nem beszélhetünk nála, de kemény, nyers, minden cizelláltságot nélkülöző dobjátéka elég, hogy összetartsa ezt az annyira jellegzetes melodikus hard rock zenét.

Akadt pár dal, ami nem úgy szólalt meg, ahogy elvárható lett volna: Lee Agnew túl lassan kezdte a Hair Of The Dogot, és a vánszorgó ritmus nem tett jót az egyébként kiváló dalnak. A Deep Purple Speed King himnuszának gitárriffjét alapul vevő Razamanazt sem sikerült tökösen lezúzni, és érzésem szerint ezt is lehetett volna gyorsabban játszani.

Hamar vége lett a bulinak, hiszen a ráadásokat is beleszámítva mindössze nyolcvan percet játszottak a skót veteránok, viszont rendesen odatették magukat. A buli pörgött, a zenekar szétrobbant a jókedvtől, a nem túl fiatal átlagéletkorú közönség azonnal vette a jól ismert slágereket, a „Son Of A Bitch” sort azonnal üvöltöttük a Hair Of The Dogban, ha McCafferty ezt kérte. A csodálatos Love Hurts balladával záruló műsort elteszem a jó emlékeim közé.

Elhangzott dalok:

Silver Dollar Forger / Telegram / This Month's Messiah / Dream On / Turn On Your Receiver / Radio / This Flight Tonight / Whiskey Drinkin' Woman / Changin' Times / Hair of the Dog /// Night Woman / Razamanaz / Love Hurts

Bigfoot

 

The Sweet (2012. június 09.)

A remek és gyakorlatilag teltházas pénteki Nazareth koncertet követően szombat este 10 órától ismét egy legenda lépett a deszkákra, a ’70-es évek egyik szupercsapata, a hard rockot a fülbemászó dallamokkal lenyűgözően ötvözni tudó The Sweet. A zenekar természetesen nem az eredeti felállással látogatott el a fesztiválra, nem is tehette, mivel Brian Conolly énekes és Mick Tucker dobos már sajnos nem lehet köztünk, de ahogy Andy Scott gitáros két szám szünetében megjegyezte, bármilyen kegyetlenül alakult is az élet, lélekben ők mindig ott leszek velük a színpadon.

Az intróra szerencsére az időközönként le-lezúduló záporeső is elállt, így lassan elkezdett seregleni a tömeg, mely egyelőre nem duzzadt akkorára, mint előző este a skótok bevonulásakor. Ám amint a Hellraiser kemény riffje belehasított az éjszakába, sokan azon nyomban felpattantak a padok mellől és sörüket a kezükben tartva igyekeztek befurakodni a nagyszínpad elé. A közönség azonnal vette a lapot, viszont Peter Lincoln énekes-basszeros annyira nem, mivel nagyon úgy tűnt, valószínűleg nem tudta, hová érkezett. Egy Harley-Davidson fesztivál közönségének átlagéletkora a világ bármely pontján általában 40-50 év közé tehető, ő azonban bátorkodott megjegyezni, hogy: „Amikor ezek a dalok keletkeztek, Ti még meg sem születtetek!” Nos, nézzük el neki, nem tudhatta, hogy ezen motorosok zöme már 10-15 évesen Komjáthy Gyuri bácsi rádióműsorainak köszönhetően kívülről fújta a Sweet számokat a ’70-es évek közepén! Egyébként a Brian Conolly fizimiskájára hajazó külsővel megáldott frontember egészen jól vezényelte a show-t, kiváló hangulatot teremtve ezáltal a régen hallott slágerekre éhes fesztiválozók körében. Hiányérzetem mindössze annyiban támadt, hogy sajnos hangi adottságaiban meg sem közelíti a néhai Conolly-t. Pótlására Tony O’Hora billentyűs/gitáros/énekes inkább bizonyult megfelelőbb embernek, aki a háttérből Andy-vel közösen tényleg tisztességesen hozta a dallamokat. Egyébként korábban volt ő már a Sweet frontembere, de a főnök, Andy Scott valószínűleg úgy döntött, mégiscsak egy Conolly féle fazon kell ide.

A slágerek pedig jöttek sorban egymás után, többek között a Turn It Down, a The Sixteens, a Blockbuster, a Fox On The Run, vagy korábban a rádiók számára megkurtított Love Is Like Oxygen, mely szerencsénkre teljes terjedelmében hangzott el azzal a fantasztikus emersonos betéttel, ahogy az anno az egyébként nagyon zsenge ’Level Headed’ című lemezen ’78-ban napvilágot látott. Természetesen a közönség bevonásával a „We want Sweet” kórusára megkaptuk a Teenage Rampage-et, de a régi nagy dalok közé azért becsempésztek két szerzeményt a nemrég megjelent ’New York Connection’ című albumról is, valamint próbálták felcsigázni az érdeklődést a korai Sweet olyan bugyuta slágerecskéivel, mint a Wig-Wam Bam és a Little Willy. Adjunk hálát az égnek, hogy a máig is műsoron lévő Co Co, Funny Funny vagy a Poppa Joe – már elnézést – butácska és ovis szintű szörnyűségei helyett inkább az Action vagy a bulit záró Ballroom Blitz került terítékre.

Összességében egy igen élvezetes, remek bulinak lehettünk fül- és szemtanúi, én személy szerint nagyon örültem, hogy láthattam ifjúkorom kedvenceit és hallhattam azokat a dalokat, melyeket akkoriban polymer kazettákon hallgattunk rongyosra. Persze, hiányzott a Set Me Free, az Into The Night vagy a Rebel Rouser, de ennyi volt, a végére így is megáztunk. Annak idején hihetetlen sztárok voltak, és látván őket 2012-ben, nem mondhatni, hogy kifakultak volna. Andy Scott ügyesen viszi hátán a zenekarát, idei naptáruk is tele fellépésekkel, tehát szükség van rájuk és szükség van azokra a dalokra is, melyek ’74-től ’77-ig azon a négy fantasztikus lemezen megjelentek.  

Elhangzott dalok:

Intro / Hellraiser / Turn It Down / The Sixteens / New York Groove / Wig-Wam Bam / Little Willy / Teenage Rampage / Restless / Everything / Love Is Like Oxygen / Blockbuster / Fox On The Run / Action / Ballroom Blitz

nagybandi

Fotók: nagybandi