Sivatagi show: Kyuss Lives! - Barba Negra Music Club, 2012.05.29.

írta Mike | 2012.06.05.

Épp azon filóztam, hogy a kilencvenes évek elején vajon milyen skatulyába tettük bele azt a fajta koszos-jammelős muzsikát, amit példának okáért a Kyuss is játszott még aktív zenekarként. Lehet, hogy épp koszos-jammelős muzsikának… Merthogy én nem emlékszem semmiféle „stoner”-re. Mindegy is, talán Venomékat sem a black metal fiókba suvasztották a ’Welcome To Hell’ megjelenésekor. Érdekes az is, hogy a Kyuss kérészéletű pályafutása alatt – tehát a katzenjammeres és a Sons Of Kyuss-os előéletüket nem számítva – a keleti blokkba nemigen jutott el (bezzeg a németekhez mennyiszer!), már ha hinni lehet a Setlist.fm statisztikáinak; most azonban, hogy afféle Kyuss Tribute-ként működnek, két éven belül kétszer is elzarándokolnak hozzánk. Nem mintha bánnám.

Merthogy a tavalyi PeCsa-koncertjük maga volt a nagybötűs Stoner Mennyország, bevallottan haknijelleg ide vagy oda. Nyilván talán ez volt az oka, hogy ezúttal már nem számoltam oly lelkesen a napokat, az viszont igencsak meglepett, hogy a PeCsa-belsőnél jóval kisebb Barba Negra még így sem telt meg (múltévben bizony derék háromnegyedháznyi had gyűlt össze), és ezt maximum csak azzal tudom magyarázni, hogy elsőre kuriózum volt, elcsábítva a „megjelenek, mert illik ott lennem”-féle sznob-resztlit is, másodjára pedig már kizárólag az ortodox-hívek nyitották ki pénztárcájukat – s ez meg is látszott a párszáz fős jelenlévőn. (Ilyen megfontolás mentén holnap egy Alice In Chains-bulin is csak 300-an lennénk?)

A történethez azonban egy dél-amerikai szappanoperát megszégyenítő esemény is hozzátartozik: a Kyuss egykori alapítója, a jelenleg a Queens Of The Stone Age-ben tevékenykedő Josh Homme az ex-kollégával, Scott Reederrel karöltve a névhasználat miatt beperelték a Kyuss Lives!-zenészeket, a másik alapító tag, Nick Oliveri pedig nem kért a szarkavarásból, és köszönte szépen, lelécelt. (Tegyük hozzá csendben, őt meg asszonyverésért, illetve kábítószer- és fegyverbirtoklásért hurcolhatják meg.) Érdekes módon a Kyuss Lives!-hoz így éppen az a Billy Cordell basszusgitáros-haver csatlakozott, aki egykoron abban a ’80-as években alakult, úgyszintén helybéli Yawning Manben pengetett, amelyet egyértelmű hatásként jelölnek meg Kyuss-os srácok, olyannyira, hogy még a Catamaran című dalukat is feldolgozták az ’…And The Circus Leaves Town’-ra. Egyébként a legfrissebb nyilatkozatok szerint a Kyuss Lives! stúdióalbumot készül rászabadítani a világra, s jómagam egyelőre nem is tudom, örüljek-e neki vagy sem: vajon a legenda-státusznak „jót tesz” egy új dalokból álló sorlemez, vagy hagyni kellene az egészet, és nem bolygatni a dolgot? Persze ha jól sikerül, ha a korong majd izgalmas zenét rejt, akkor legfeljebb csak az a kérdés, hogy ez egy új fejezet nyitánya, vagy lábjegyzetként inkább odabiggyesztendő az igen fényes Kyuss-diszkográfiához?

Szóval a Barba terme ha nem is kongott, de számomra mindenképp a meglepetés erejével hatott a gyér nézőszám. A „sivatagi show” pedig nem sokkal tíz előtt megkezdődött, s ezt az egy négyzetméterre eső szakállak nagy száma is jelezte; az igazhitű Kyuss-rajongó ugyanis lehetőleg favágó inget és szakállat visel (oké, a nőnemű egyedeknek elnézzük, ha nem rendelkeznek mindezekkel), s noha arról nincsenek hitelt érdemlő információim, hogy ehhez az eszköztárhoz mennyire szorosan kapcsolódik a gandzsa, nem sokat kellett sétálni ahhoz, hogy megcsapja az orrunkat az a bizonyos szag. Mondjuk, egy Sunn O)))-bulit talán könnyebb „elviselni” effélékkel, a stoner muzsikának az élvezetéhez azonban elég, ha találkozik az ízlésünkkel, és kész. Na, jó, nem árt, ha kéznél van egy-két hideg sör a miheztartás végett. A véregyszerű, ámde faszán húzós Hurricane-nel indult a balhé, a hangzás viszont csak nagyjából a folytatásra, a „csipegető” gitártémáival díszített One Inch Man-re tisztult ki, olyannyira, hogy elől egészen gyomoröklözőn dohogott a lábdob, mondhatni kurva hangos volt a koncert. Egy élmény volt hallgatni a varacskosan röfögő bőgőt meg a jó kis szutykos, kenderszagú riffeket, a hetvenes évek betűtípusával ékesített háttérvászon pedig amolyan kellemes retro-hangulatot teremtett.

A műsor tulajdonképpen megegyezett a tavalyival, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy sajnos ezúttal a finálé előtti vissza-tapssal együtt alig több mint 70 percet álltak a színpadon, ami valljuk be, elég soványka, és azt sem fogadom el indokként, hogy e mostani Európa-turnét főként fesztiválok teszik ki, ahol a klubkoncertekhez képest rövidített programot adnak. Igaz, hál istennek a műsoridőt legalább nettó zenéléssel töltötték ki, de hát mint tudjuk, Kyuss-ék nem szöszmötölnek felesleges hangszeres szólókkal, John Garcia pedig nem Joey DeMaio, hogy negyedórán át értekezzen a Nagy Stoner Testvériség mibenlétéről. Amúgy szerintem ugyanabban az ingben állt ki most is, mint a PeCsában. És azt hiszem, egy „köszönöm”-ön kívül semmi egyebet nem mondott, sőt színpadi jelenléte kimerült a mikrofonállvánnyal való szolid keringőben, amikor pedig instrumentális dal következett, vagy csak a társak jammeltek egy ízeset, fogta magát, és lelépett a színről. Biztosan gyorsan dobott a Facebookra egy üzit. Egyébként meg piszok jól énekelt, egyesek szerint jobban, mint múltkor, annyi bizonyos, hogy most tisztábban kihallottam a hangját a brummogó masszából. Sajnos ahogy tavaly, úgy ezen az estén sem kaptuk meg a Demon Cleaner-t, és ez olyan, mintha a Maiden elsumákolná a Fear Of The Dark-ot. Ejnye-bejnye. Nem értem, mi az oka, arra nem foghatják, hogy unják már. Persze hazudnék, ha azt mondanám, a másik egy tucat klasszikussal bármiféle gondom lenne, hisz aki csak egy kicsit is vonzódik az olyan alapvetésekhez, mint a trip-szerű Asteroid vagy az eksztatikus Supa Scoopa And Mighty Scoop, az bizony mind ott bólogatott-vonaglott átszellemülten, elégedetten. Olykor még egy laza circle pit is kialakult a küzdőtér közepén. No, és voltak Slágerek is: Green Machine, El Rodeo, Gardenia nélkül nincs Kyuss-buli! Igaz, korábban a Demon Cleaner-ről is ezt hittük…

Alig múlt 11 óra, amikor befejeződött a „blues a vörös naphoz”. Mr. Garcia nem is olyan régen azt mondta: „Egyszer egy évre kiköltöztem a sivatagból. Már amikor az első dobozt elkezdtem kirámolni, éreztem, hogy nagy hiba volt.” Nem tudom tehát, hogy kell-e nekünk egy újabb fél-Kyuss-album, ám az ilyen remek „sivatagi show”-kra mindig vevő vagyok!

Mike

Fotók: Pearl69

Köszönet a koncertért a Negative Artnak!